2012. október 23., kedd

Jean-Christophe Grangé: Költöző gólyák




Fülszöveg:
Svájcban és Európa más országaiban a költöző madarak minden évben elhagyják a fészkeiket, hogy a telet melegebb vidékeken, Afrikában vészeljék át. Aztán tavasszal visszatérnek délről, és megint elfoglalják régi lakhelyüket. Csakhogy 1991 tavaszán egy nagyobb csapatnyi gólya elveszett útközben. És bár az ifjú Louis Antioche igen kevéssé ért a madarakhoz, mégis valamiféle becsületbeli ügynek érzi, hogy a felkutatásukra induljon. A kellemesnek ígérkező ornitológiai túra azonban hamar rémálomba fordul, Antioche lépten-nyomon Bulgária cigánytáboraiban, Izrael napsütötte kibucaiban, a közép-afrikai őserdőben holttestekbe botlik. A Bíbor folyók szerzője a Farkasok birodalma és A lelkek erdeje után ez alkalommal is izgalmas, földrészeken átívelő utazásra invitál, amelynek során ahogy azt tőle megszokhattuk meglepő bonyodalmakba keveri főhősét, hogy végre fény derüljön a múlt titkaira. Jean-Christophe Grangé 1961-ben született Párizsban. Eredetileg irodalmár, de hamar az újságírás felé vette az irányt. Hosszú éveken át volt a Paris Match, a Sunday Times és National Geographic munkatársa. Riportjai és cikkei bőséges alapanyagul szolgáltak 1994 óta megjelent bűnügyi regényeihez.

Grangé-ra én már jó pár év óta kíváncsi voltam, vártam, hogy végre megjelenjenek magyarul is a könyvei, mert anno nagyon tetszettek a könyveiből saját maga írta filmjei. A Farkasok birodalma, a Bíbor folyók és még a Vidocq-ba is fel lehetett fedezni ezt az irányt, sőt a pocsék Bíbor folyók folytatásban is megvoltak az ujjlenyomatai. Nyilván arra a Grangé-ra az ember kíváncsi, hisz azokban a filmekben minden megvan, ami a jó thriller-be meg kell legyen, feszültség, erőszak, nyomozás, rejtély, mindez körítve egy fajta franciás hozzáállással. Grangé tud, egyedi.
Gondoltam.
De nem az. A Grangé filmadaptációk eredetije mind jó és remek (a fenti kettőről beszélek csak), hozzák azt a színvonalat, amit a filmben láttunk, de hozzáadnak annyit, amennyi a jó filmadaptációk után is azért benne szokott maradni a könyvekben. Aztán jött a Sziklatanács titka című film, ami egy borzalmasan gyenge semmiség. Aztán megjelent a Lelkek erdeje című könyv, aminél rosszabb thrillerrel ritkán találkoztam. Grangé-nak volt egy ötlete, esetleg kettő és ehhez hozzájött, hogy annyi gusztustalan vagdalkozást könyvben az ember nem tapasztalt. Ennyi. Aztán rájött, hogy írásból szeretne megélni, de ez nem így megy. Mert nem volt több ötlete és nem is próbálta a két sikerének receptjét átültetni és ismételni. Nem, próbál új és új történeteket írni, de nem tud. A lelkek erdeje és a Költöző gólyák is egy vérszegény mű (nem szó szerint, mert a vérrel nem spórol.) A fő hiba, hogy nincsen benne karakter. A főhős egy nyámnyila valaki mindenféle személyiség nélkül. Ugyan nem idegesítő, mint a Lelkek erdejének női főszereplője, akinek a halálát kívántuk 10 oldal után, de olyan kis senki, oda nem való szereplő.
A történet két rejtély után nyomoz, ami a végén persze összeáll eggyé. A kettőből a gólyás azt mondom igen ötletes, még nem olvastam ilyet, jó ötlet, bravó. De nem játszik vele jól és Grangé olyanról, hogy szerkesztő nem is hallott még. Az egész könyv felét egy szerkesztő gond nélkül kihúzza. Tényleg szükség van tíz oldalakon keresztül a cigányokról, aztán a zsidókról értekezni, ha nem viszi előre a történetet, nincs hangulatteremtő szerepe és csak egy pici epizódban tűnnek fel cigányok és zsidók? Nem, nincs értelme, kuka. Persze akkor 150 oldallal kevesebb lett volna a mű, de ez előnyére vált volna.
Epizód szinten sajnos a Lelkek erdejéből vesz át részeket (vagy fordítva, nem tudom melyik volt előbb), nem a másik kettőből és azt is húzza, és aztán nem tudja lekerekíteni. Az úgynevezett slusszpoén, csakúgy, mint a Lelkek erdejében legkésőbb a könyv felénél tudatosul az olvasóban, mégha a főhős csak a végén jön is rá, mert hát butácska szegény.
Emellett igen furcsa, hogy a mondjuk körülbelül 5 nagyobb epizódszereplő egyikének halálakor, aki mondjuk majdnem barátja volt még csak annyit se mond, hogy szegény, vagy sajnálom, hanem nulla reakcióval zuhanyozik tovább.
Grangé tehát nem az, akinek szeretnénk, hogy legyen, igaz az egy túl magas elvárási szint is számára. Részemről nem várom a következő Grangé könyvet, lehet elolvasom, de sokat ezek után már nem várok tőle.
A műre úgy 60%-ot tudok adni, mert nem fáj és rossz, mint a Lelkek erdeje, egyszerűen csak gyenge.

2 megjegyzés:

laca írta...

Teljesen egyetértek veled. Én még csak most olvasom (ban hátra kb 60 oldal), de ez számomra Grangé leggyengébb regénye. Iszonyúan unalmas, tele van töltelékjelenetekkel. Nekem A lelkek erdeje ennél jobban tetszett, ott legalább az első fele a könyvnek jó volt (de ott is hazavágta az egészet az üresjáratokkal, meg a kötet hosszával), de itt egy-két fejezet csak az, ami igazán megfogott. Már nagyon várom, hogy a végére érjek.
Egyébként ez az első regénye, 1994-ben íródott, így talán még érthető a bénasága, de nem tudom elhinni, hogy az az ember, aki ezt írta, 4 évvel később olyan zseniális regényt tudott letenni az asztalra, mint a Bíbor folyók...

Maate írta...

Ezt írtam az erdőshöz: http://moly.hu/ertekelesek/932787 (majd felrakom ide is).
Hát a sorrendet nem ismertem, megjelenési sorrendben olvasok mostmár (legalábbis az utolsót), de filmben is nagyon gyenge volt a köves, mondjuk holnap megnézem a Switch-et, ami még újabb, kíváncsi leszek, arról egyenlőre nem olvastam rosszat, könyvbe meg hátha kiadnak még jobbat, mert van igény arra a stílususra, amit szeretne, csak nem mindig sikerül úgy látszik