Kőhalmi Zoltán második regénye ezúttal nem skandináv krimi, hanem rendhagyó sci-fi, mely nemcsak a jövőbe, az emberiség utolsó 450 évébe kalauzolja el az olvasót, de olykor a múltba is. Miközben egy macimézes flakon és a hozzá tartozó kupak lebomlik, a szerző féktelen humorát és példátlan cselekménybonyolító képességét csillogtatja. Alig vesszük észre röhögés közben, hogy nagyon is komoly dolgokról értekezik: nemcsak fizikáról és metafizikáról, hanem arról is, hogyan fulladunk bele a saját magunk teremtette szeméthalomba. Mondhatnánk, hogy az vegye meg ezt a könyvet, aki szereti az egyszerre vicces és filozofikus utópiákat (pl. Kurt Vonnegut, Douglas Adams vagy Karinthy Frigyes műveit), de nem mondjuk. Inkább azt javasoljuk, mindenki vegye meg ezt a könyvet, aki szereti a szépirodalmat, a gondolkodást és a nevetést.
Vélemény:
Alig egy évre az első regénye után megjelent Kőhalmi Zoltán második könyve is. Örömmel és kíváncsisággal láttam, hogy látszólag nem egy paródiakötetről van szó, vagy legalábbis nem az elsőhöz hasonló szerkezettel, koncepcióval, mert az azért valahogy nem volt 100%-os. A kötet ugyan sci-finek van mondva, mert nagyrészt jövőben játszódik, én inkább azt mondanám, hogy több tucat gondolatkezdemény, novellaötlet van ilyen értelemben ügyesen felfűzve és elsimítva egy bizonyos értelemben valóban 450 évre a jövőbe kanyargó kvázi családregényben (mondom nagy mix ez), mindezt pedig egy maci méz ragassza egymáshoz. És jól is indul, szinte vég elbeszélő, leíró stílust használ, humort ritkán és visszafogottan, de sok helyen azért szellemes. De aztán valahol ahol már átvált a közeljövőből a távoliba ott már kezd sok lenni, leül a történet, sok lesz az a kevés ami még tetszett is. A végén valamennyire még visszatér, de összességében ez nem menti meg. Látom benne a fantáziát, de valószínű még ez sem az ami ezzel a stílussal ebben a terjedelembe jól működik. Mindenesetre várom a következő kötetet, jó, hogy mind más és előbb utóbb megtalálja a szerző a tökéletesen működő formátumot, stílust is.
