Bruce Bueno de Mesquita – Alastair Smith: Diktátorok kézikönyve

Fülszöveg:
A Diktátorok kézikönyvében a hatalom megszerzésének és megtartásának minden diktátor, cégvezető és elnök által megszívlelendő aranyszabályait foglaltuk össze.

Például:
A lehető legkevesebb emberre építs!
Ezt az aranyszabályt betartva Kim Dzsong Il a nemzetközi botrányok ellenére közel két évtizedig uralkodott Észak-Koreában.

Úgy állítsd fel a szabályokat, hogy egyszerű követőből ne lehessen pótolhatatlan! Híveidet tartsd állandó készenlétben!
Más orosz vezetők mellett Vlagyimir Iljics Lenin is tökélyre vitte e szabály alkalmazását.

Tartsd a kezed a pénzcsapon!
A kormányzás drága mulatság. Kövesd Aszif Ali Zardari volt pakisztáni elnök példáját, akinek vagyonát négymillió dollárra becsülik, bár a világ egyik legszegényebb országát vezette.

Úgy oszd a tortát, hogy a barátaidnak rendesen jusson belőle!
Szaddám Huszein ezzel a taktikával évtizedekig hatalmon maradt.

Soha ne vegyél ki pénzt a támogatóid zsebéből!
Ha megteszed, nem kell sokat várnod, hogy korábbi barátaid elhagyjanak.


Vélemény:

Talán tavaly olvastam a Kezdő diktátorok kézikönyvét, ami úgy, ahogy tetszett és kb. ugyanebben az időben jött ki a Diktátorok kézikönyve is, ami egyrészt érdekelt, hogy vajon ugyanarról ugyanakkor mi értelme két könyvet kiadni, másrészt meg, ha van értelme, akkor talán jól kiegészíti a két könyv egymást.
Igaz is meg nem is volt ez a prekoncepció. Ennek a könyvnek ugyanis semmi köze a másikhoz még témájában is csak érintőleges, ellenben valóban lehet kiegészítőként kezelni.
 Szóval itt nem nagyon ismerhetjük meg a diktátorokat, nem olvashatunk róluk érdekességeket, de a szerzőpáros vagy szerzőcsapat több oldalról is elméleteket állít fel és próbál igazolni a tágabb értelemben vett diktatórikus vezetéssel kapcsolatban, legyen szó valóban diktátorokról, vagy csak akár egy ügyeskedő polgármesterről.
A nézőpontjuk sok helyen érdekes, bár nem újdonság (pl. hogy nyilván nem kéne támogatni egyik nyomorgó csoportot, országot sem), ugyanakkor azért jópár helyen érezni, hogy ez a témának csak az egyik oldala, sok mindent nem vesznek figyelembe, vagy egy-egy következtetés bár talán helyes, de nem feltétlen az ő indoklásuk miatt.

És, hát na, ez inkább politikai-gazdasági elméleti könyv jópár történelmi példával, de viszonylag száraz és abszolút nem hiszem, hogy mindenkit lekötne, pláne, ha valaki esetleg diktátorokról szeretne olvasni.
Viszont ha érdekel, hogy, hogy lehet, hogy már évekkel ezelőtt írnak a mostani FIFA botrányról, vagy, hogy, hogy lehet úgy nyerni választást, hogy a többség nem is rád szavaz, nos ezekben az esetekben is ez a te könyved.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Fülszöveg:
Elsa majdnem nyolcéves, és ,,különleges". Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez - jobbára házbéli szomszédaikhoz -, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják. 

Vélemény:

Tavaly jött ki magyarul Fredrik Backman első könyve Az ember, akit Ove-nak hívtak és idén hasonlóan furcsa címmel és azonos borítódesign-nal máris jött a második A nagymamám azt üzeni, bocs.
A párhuzam rögtön adódik, hogy bizony Backman szépen besorolódik Jonas Jonasson mellé, a svéd írók, akik egymás után gyorsan kiadnak két igen furcsa című és igen remek könyvet a nem skandináv krimi műfajban. Kérem, ha ők nem ketten vannak, hanem vannak még sorstársaik, akkor gyorsan-gyorsan kiadni azok első két könyvét is, mert igény lenne rá!:)
A nagymamám sokban hasonlít Ove-ra és sokban különbözik is, ha hasonlítani akarnám könyvhöz mégsem az Ove-hez hasonlítanám, hanem a Rém hangosan és írtó közelhez (egyébként Foer szépen betagozódhatna a fenti sorba, csak a svéd nem stimmel:), mert azért akad rengeteg hasonlóság sztori és érzés terén is.
Node nézzük milyen is a könyv. Hát bizony remek, nem gyengült a színvonal, sőt! Kapunk két remek női karaktert egy nagymama és egy unoka formájában, hogy érdekes legyen megpörgetjük a személyiségjegyeket és a 8 éves kislány szórakoztatóan koraérett, a nagymama meg szórakoztatóan infantilis és kettőjüket berakjuk egy zárt közösségbe, ahol aztán egy kincskeresés során mindenkiről kiderül minden és az is, hogy ez nem egy random lakóházi közösség, bizony itt mindenki múltja összefonódott a másikkal és a központban mindig a nagymama állt, ahogy a történetben pedig most a kislány. A történet tartogat több meglepetést is, rengeteg humort, abszurd helyzeteket és hát piszok sok érzést. Ha nincs meg még, hogy mit olvass karácsonykor és addig félre tudod tenni, hát nagyon ajánlom, csak el ne felejtsd elővenni időben:).
Persze nem beszélhetünk tökéletes könyvről, bár az öt csillag simán jár neki, de hát a férfi karakterek azért nem igazán vannak kiszínezve, inkább csak egytulajdonságos karakterek és csak statiszták a női karakterek mellett és hát nem lehet elmenni a negatív karakter mellett sem, ami tökéletesen van megírva, az ember ráismer a típusra és utálja rendesen, de valami miatt az író fixa ideálja (és biztos vagyok benne, hogy sok olvasóé is, hisz mennyi Piton-nak megbocsájtó, sőt kedvelő olvasólányka van, hát nem?), hogy a végére árnyalja a képet, sőt, ha jól googliztam ezt annyira is viszi, hogy bizony a könyv történetének folytatása már ki is van adva és pont eme negatív karakter történetét viszi tovább. Hát erősen kíváncsian várjuk, mi sül ki belőle:)
Egy szó mint száz a könyvet erősen ajánlom mindenkinek akinek tetszett az Ove, vagy tetszett a Rém hangosan, vagy csak olvasni akar egy szórakoztató érzelmes történetet, rengeteg Harry Potteres és egyéb minőségi irodalmi utalásokkal:)

Basa Balázs – Názer Ádám: Itt forgott – Főszerepben Budapest

Leírás:
A mozgóképes illúzió világában Budapest folyamatosan újjászületik. Terei, utcái, épületei óriási, pompás díszletként várják az újabb és újabb stábokat. A világ filmes élvonalához egy díszletváros önmagában nem lenne elég. A nyitott és vendégszerető budapestieknek és a lehetetlent nem ismerő magyar filmeseknek köszönhető, hogy Budapest világsztárként fürdik a lámpák fényében.Ők adják el a város romantikus, filmes hangulatát. Általuk lehet Párizs, Berlin, Róma, Moszkva, New York vagy éppen önmaga a filmvásznakon.Budapest évtizedek óta a világsztárok kedvence. Filmjeikben örökítik meg a várost, amelyet a messziről jött ember látásmódjával látnak és láttatnak. Minden filmjelenet mögött emberek és történetek vannak. Édes szerelmek, finom ízek, hangos sikerek, váratlan élmények emléke, gyönyörű épületek látványa és egy izgalmas történelmi város hangulata társul egy-egy budapesti forgatáshoz.

Vélemény:
Nagy filmrajongóként és lehetőségekhez mért világutazóként egyik kedvenc elfoglaltságom egy külföldi út során az adott városban vagy adott tájegységen megkeresni a forgatási helyszíneket és bejárni azt. Ugyanez persze igaz könyves helyszínekkel is, a legjobb, amikor ez vegyesen van jelen, mint pl. Rómában az Angyalok és Démonok esetében.
Egy-egy városról szoktak megjelenni a forgatási helyszíneket felsoroló kiadványok ilyen-olyan minőségben, de általában a kiadási dátum ami fontos lehet, merthát a filmipar egy igen dinamikusan változó valami, nagy klasszikusok már ritkán teremnek a nagy húzó és érdekes filmek pedig évről-évre változnak.
Magyarországról és Budapestről eddig ilyen kiadvány nem készült, így nagyon örültem, amikor megláttam a könyvesboltban, hogy végre egy ilyen is megjelent, végre nem csak index térképek alapján tudjuk majd bejárni a Die Hard 5 helyszíneit.
A kiadvány hozzám is került, ki is lett olvasva betűről-betűre, a következő filmes séta azonban még várat magára. Node nézzük mit is tud ez a könyv.
Nyilván célul tűzte ki (bár az előszó hiányzik), hogy a Budapesten forgatott nagy nemzetközi filmek forgatási helyszíneit bemutassa, ha nem is teljes körűen ezt sikerrel abszolválta, rengeteg többségében hasznos térképpel, fotóval téve színesebbé a kiadványt.
Azonban sajnos van itt egy-két nagyobb és egy-két kisebb hiba is.
A legfontosabb egy ilyen kiadványnál, hogy az adott filmjelenet beazonosítható legyen az adott helyen. A kiadványnak szinte csak ezt a feladatot kellene betöltenie és sajnos ez egyáltalán nem sikerül. Nyilván szerzői jogi kérdések miatt, de a kiadványban nincs egy darab filmes kép sem! Persze tök jó, hogy az ember mindent megtud az építészeti és történeti érdekességeiről egy-egy budapesti helyszínnek, de egyrészt erre nem feltétlen van szükség, másrészt meg nem ezért vettük kezünkbe a könyvet, hanem, hogy lássuk, hogy aham, jé, tényleg ez előtt az ajtó előtt állt Anthony Hopkins. És sajnos a töltelék írás nagyon jellemzi a könyvet, rengeteg oda nem kívánkozó infót kapunk a sok tényleg érdekes és tényleg a budapesti forgatással vagy helyszínekkel kapcsolatos mellett.
Aztán van pár pontatlanság is, a teljesség igénye nélkül.
-a Holdhercegnő filmről többször is szó van, hogy itt forgatták, a végén a filmmutatóban viszont nem szerepel
-a Mission: Impossible - Ghost Protocol belső felvételeit a Keleti pu. helyett Prágában vették fel, ami szintén csak részben igaz, mert Vancouver-ben is.
-abszolút nem teljeskörű, rengeteg Die Hard 5-ös helyszín hiányzik és hát ami még jobban fáj, mert ott lakom, szóval a Doubt-nak a Salgótarjáni úti forgatásáról szó sincs, pedig ahhoz még filmes képet is tudok mutatni.

Egy szó, mint száz a kiadvány mindenképp hiánypótló és így a maga nemében páratlan, de azért még van mit javítani, ahogy el is várható, hogy egy ilyen kiadvány legalább 5 évente frissítve újra kiadásra kerüljön az elmúlt 5 év filmtermésével bővítve. Reménykedjünk.

10 könyv, 10 mondat 9.

Tóth Edu: Abszolult szerda : Igazából Edu jobb író, mint humorista. Nem mondom, hogy nem voltak értékelhetetlen novellák benne, mert voltak, de ugyanakkor volt benne 1-2-3-4 igen humoros meglátásról tanúbizonyságot tevő is, szóval érdemes elolvasni, bár vélhetőleg nehéz beszerezni.
Douglas Preston – Lincoln Child: Az elveszett sziget : Mondjuk úgy, hogy nem másztak túlságosan fel a témafán, hogy kb. az örök élet forrását keresik az elveszett világban, mindezt a 2014-es regényben. De tény, hogy írni tudnak.
Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt :
Háttérötlet: 5 csillag
Hangulat: full noir 4,5 csillag
Krimi, nyomozás, történet: 1,5 csillag
Lehetséges könyvekhez képest, amit ebből a kiindulópontból és akár a megírt regény első 60%-ából lehetett volna csinálni: 1 csillag
Robert Galbraith: A selyemhernyó : Még mindig tartom, hogy a nagy íróknak (Rowling mellett különösen igaz ez King-re) igen is le kell küzdeniük azt az attitűdöt, hogy én Én vagyok, tehát amit írok az jó, hisz nyilván siker lesz, és nem kell oda már szerkesztő/vágó vagy ami valószínűbb a slepnek kell odaállnia, hogy bizony, tökjó ez, de azért kivágnánk a 30%-át mert csak töltelék és ez nem az az univerzum (mégha XXI. századi London is) amiből feltétlen több kell.
Kevin J. Anderson: Star Wars: Jedi Históriák – A Sithek Aranykora : Több ókori Egyiptom, Csillagkapu és Mad Max van benne, mint Star Wars, rajzban sem túl erős, inkább olyan, mintha egy 80-as évekbeli akár magyar grafikusnak mondták volna, hogy rajzoljon már egy Star Wars történetet, aki ugyan nem látott egy képkockát sem a Star Wars-ból, de egy ismerősének az ismerőse látta valószínű azt és így már menni fog a rajzolgatás.
Douglas Preston – Lincoln Child: Kék labirintus : Sajnos csak önismétlő időhúzás.
Nury Vittachi: A feng shui detektív : Abszolút rosszabbra számítottam, de meglepően kis ártatlan krimiféleség.
Van benne hol okosságnak, hol féligazságnak, hol baromságnak tűnő keleti filozófia, persze van benne feng shui-s és egyéb hókuszpókusz, persze nagyon távolról rá lehet vetíteni egy Sherlock-Watson párost is, de inkább formátumban hasonlít a Sherlock novellákra, csöppnyi humor is előferdülhet a sarkon. Szóval abszolút egy kellemes kis semmiség krimikedvelőknek:)
B. J. Novak: Képtelen könyv : Olvasónak 2 és fél perc, írónak 8 perc vagy egy slukk.
Christopher Golden: A Fájdalom Folyója : Full felesleges. Egyrészt Alient nem látni több, mint a feléig benne, de egyébként mást sem, aztán oké felpörög a maradék kis részre, de hát tudjuk, hogy mi lesz a vége, mert az meg az Aliens eleje, szóval sok tétje nincs.
Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeia : Kb. 10-15 éve elkezdtem már, csak akkor az őskoros rész elriasztott, most meg igazából kedveltem azt is, ahogy az egész stílusát. Utána meg lett nézve a film is és igazából nem lehet eldönteni melyik a jobb, bár sokmindenben eltérnek egymástól, de a könyv mélysége és a film zenei, képi megoldásai valahol egálba hozzák a kettőt. Ellenben se a könyv se a film vége nem tiszta nekem, bár lehet már késő volt, amikor olvastam vagy hosszú volt a film, de lehet majd a folytatás miatt megértem.

folyt.köv

James Frey: Endgame – Toborzás

Leírás:

Tizenkét fiatal játékos. Ősi nemzetségek leszármazottai. Évezredekkel ezelőtt választották ki őket. Életük minden egyes napján erre a megmérettetésre készültek. Erősek, kegyetlenek, szépek, kedvesek, hűségesek, okosak, lusták és gyávák. Olyanok, mint mi. Jók és rosszak. Ők a Föld örökösei, és rájuk vár a feladat, hogy megoldják a rejtélyt, különben mind elbukunk. A végjátékban egy szabály létezik: hogy nincs szabály.
OLVASD EL A KÖNYVET.
KÖVESD A NYOMOKAT.
OLDD MEG A REJTÉLYT.
A VÉGJÁTÉK ELKEZDŐDÖTT.
Amit a kezedben tartasz, az nem csak egy könyv. Te magad vagy a játékosa, és ha jól teszed a dolgod, akár a győztese is lehetsz. A sorsunk a te kezedben van.
James Frey sikerkönyve több mint negyven országban jelenik meg egy időben, nagyszabású multiplatform játék társul mellé, és filmváltozat is készül belőle!

Vélemény:
Szemeztem a könyvel még megjelenés előtt, de aztán nem túl jó értékeléseket olvastam, meghát mondom ez is ifjúsági regény, kell a francnak.
Aztán járkálva a könyvesboltba feltűnt a borítója és bár nem kell rárepülni minden csicsára, de hát tényleg egyedi és tetszetős, hát bepróbáltuk.
És mennyire nem bántam meg!
A könyv borítóján kívül abszolút jó a tördelése is, könnyen, gyorsan lehet vele haladni, a fordítás kérdéses, mert a fordító személye annyira titok, hogy én nem találtam meg, pedig csak egy mértékegységben tévedett, legalábbis nekem az tűnt fel.
Az író stílusa lehet megosztó, kissé narratív, meg filmes, nekem bejött.
A történet eléggé mozgalmas (külön extra, hogy két helyszínére még idén elmegyek, egyen tavaly, egyen meg tavalyelőtt voltam), bár túl sok egyediséget nem mutat, nyilván valamilyen szinten Battle Royale keverve James Bond-dal (talán Kingsman-ra hasonlíthat, de azt még nem láttam), de mindenképpen ötletesebb BR-klón, mint a Fecsegőposzátás trilógia.
És, hogy ez ifjúsági regény? Nem tudom igazából, töménytelen erőszak van benne, néhol elég naturálisan is, minden szereplő kiskorú, de ölik egymást, szexelnek egymással, némelyiknek gyereke is van már, kínozzák egymást, cigiznek, isznak, szóval igazából semmi jelentősége nincs, hogy gyerekek, mert abszolút felnőttesen viselkednek.
Egyszó, mint száz nekem a könyv abszolút tetszett, eddig az év top 3-jába belefér, tudom ajánlani és nagy sajnálattal tapasztaltam, hogy a második részét még csak írják, szóval sokat kell még várni:(

Luke Delaney: Hideglelés

Leírás:
Sean Corrigan, a londoni rendőrség tapasztalt nyomozója, karrierje legbrutálisabb ügyén dolgozik. Az áldozat egy fiatal férfi, akivel a saját lakásában, több késszúrással végeztek, ráadásul a különös kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság elkövetője minden nyomot eltüntetett maga után.
Corrigan nyomozó sötét árnyakkal teli gyermekkorát is segítségül hívja, hogy bele tudja képzelni magát a gyilkos bőrébe, és az ő szemével lásson. Az ügy azonban egyre szövevényesebbé válik, és a rendőrök hamarosan egy halálos játszma szereplőivé válnak, amelyben egy bomlott elméjű sorozatgyilkos az ellenfelük, aki minden egyes áldozatával más és más módszerrel végez. Corrigan feladata, hogy a látszólag összefüggéstelen ügyek közt megtalálja a kapcsokat, és elkapja a gyilkost, mielőtt az újabb áldozatokra csapna le. LUKE DELANEY, a londoni gyilkossági csoport egykori nyomozója, fordulatokban bővelkedő első regényében bebizonyítja, hogy a nyomozói munka hiteles bemutatása és a thrillerek feszültsége nem zárja ki egymást. A szerző, hús-vér főszereplőjéhez hasonlóan, tökéletesen ismeri a regényben ábrázolt világot. A hatalmas sikert arató Hidegleléssel DELANEY rögtön a thrillerírók elitjébe került. A regény a harmadik részénél tartó Sean Corrigan-sorozat első darabja.

Vélemény:

Szoktam dicsérni a kivitelezést (olcsó módja a dicseretnek), ezt sajnos itt nem mondhatjuk el, nagyon vékony a borító, nem hosszútávra van tervezve, a borítógrafika meg elég ellentmondásos, hogy mi is az.
Ellenben a belbecs itt abszolút érdekes. Brit krimi, ilyennel találkoztunk már tavaly is, ez egyértelműen jobb. Kellően szadista és ha nem is fordulatos, de ködösítésben jó, szóval részemről csak az volt biztos, hogy nem az a gyilkos, akit gondolnak, de, hogy akkor ki, nos arra azért más tippem lett volna, de nálam gyakorlottabb krimiolvsóknak lehet hamar leesik. Itt kivételesen tetszett a lezárás hiánya és a folytatás beharangozója is (igen, megint egy sorozat), bár talán kissé komikusnak tűnik, de ez nem feltétlenül baj.
Annyira nem volt meggyőző, hogy olvassam a második kötetet, ha lesz (bááár, ha Új-Zéland, no meglássuk), és nem tartom kiemelkedőnek, de egy abszolút vállalható krimi.

Franck Thilliez: E-szindróma

Leírás:
Egy gyanútlan gyűjtő befűzi a vetítőjébe a frissen vásárolt filmet, és még mielőtt a hátborzongatóan rejtélyes képsorok végére érne, megvakul...
Ez az esemény végleg tönkreteszi a lille-i bűnügyi rendőrség hadnagyának, Lucie Henebelle-nek és ikerlányainak amúgy is viszontagságosan induló nyaralását.
Előkerül öt, szörnyűségesen megcsonkított, kettéfűrészelt fejű holttest...
A gyilkossági csoport ekkor visszahívja a skizofréniás rohamai miatt irodai munkára beosztott nyomozóját, Franck Sharko felügyelőt.
A két szál összefut, és a két alapvetően különböző, a nyomozói munkáról mégis nagyon hasonlóan gondolkodó rendőr útja keresztezi egymást... Sharko és Henebelle összefog.
A kairói nyomornegyedektől az ötvenes évek Kanadájának árvaházaiig ívelő nyomozás során feltáruló valóság ráébreszti őket arra, hogy a folyamatosan változó alakban megnyilvánuló Gonosz kivétel nélkül mindegyikünkben ott lakozik.
Azoknak, akik eddig nem hallottak az E-szindrómáról, sejtelmük sincs arról, hogy miféle rémületes dolgokra képesek...

Az eredetileg mérnöki végzettségű Franck Thilliez 1973-ban született. 2004-ben publikálta az első regényét, és azóta gyakorlatilag évente jelentkezik új kötettel. Ismert és sikeres szerző, a megújuló francia bűnügyi regényirodalom fiatal és termékeny képviselője, akinek a műveit a világ tizenöt országában olvassák. Forgatókönyvíróként is ismert, és két francia gyártású (A rögeszme, 2010 és Minden gyanú felett, 2012) film után az E-szindróma című regény megfilmesítésének jogát a Paramount Pictures szerezte meg. 

Vélemény:
Oké, kezdjük az előnyökkel, azon hamar túl tudunk lenni. A borító kifejezetten jó, figyelemfelkeltő.
Talán előnye még a jó fülszöveg, az megfogott, bár én az alapján kompletten egy ilyen kis paranormális nyomozóst képzeltem el, hát szó sincs róla.
És akkor nézzük a negatívumokat. Booooorzalmasan untam. De komolyan én még ilyen unalmas krimit nem éltem (legalábbis az elmúlt egy évben biztos nem). Persze van itt minden, amit ígérnek, meg megy A-ból B-be meg összekadnak szálak és a végén vége, de abszolút érdektelen. Az utolsó oldalon meg már a szenvedés miatt hangosan felröhögtem, mert komolyan a klisé kliséjének kliséjeként zárja le az egészet, vagyis hagyja nyitva a folytatásnak, de hát tőlem (SPOILER) ott pusztuljanak meg.:)
Persze ez csak az én véleményem lehet, de abszolút rossz szerintem az írói stílus, nem nagyon eröltette meg magát a nyomozás leírásával sem, sablon sablon hátán és (SPOILER) meg se vakul csak egy hétig a csávó a leírásból, szóval nulla paranormális dolog és hiába vagyok filmbuzi, valahogy az ide kapcsolódó dolgok sem hoztak lázba.
Ha francia krimit akar valaki olvasni, annak még mindig Grangé-t ajánlom.

Rekop György: Trollfoci

Leírás:
Bár a Trollfoci-adminok ezúttal sem fedik fel arcukat, azért a könyvből fény derül egy sor más rejtélyre. Például, hogy miként vált egy poénnak induló Facebook-oldal napjaink magyar labdarúgásának legnagyobb hatású - és létszámú - szurkolói közösségévé. Vagy hogy mit gondolnak az elmúlt harminc évről azok, akik miatt nem járnak meccsre a családok. Aki eddig nem követte a Trollfoci munkásságát, az választ kaphat olyan kínzó kérdésre, mint hogy mit csinálnak az ismerősei, amikor tipszmikszűnek, devecseringelnek netán liptákingolnak. Az olvasók által gyűjtött Mennyei történetek a megyei bajnokságok hamis igazolásokkal, felesekkel és futballra alkalmatlan pályákkal teli világának állítanak méltó emléket. Van itt minden: kommentátori bakik, óda az MB1-hez, megmondóemberek - még maguk az érintettek, azaz a játékosok is megszólalnak. Sőt: megtudjuk, melyik admin rúgta le egyszer Torghelle Sándort. Páros lábbal - ahogy egy vérbeli trollhoz illik, a BDSRSTNT! *Ajánlás ,,Nem érdekel" - Bajner Bálint ,,Asszem, mindenféleképpen ajánlom" - Lipcsei Péter ,,Utoljára a Biblia megjelenését vártam ennyire!" - Dombi Tibor ,,Takarodjál megvenni, vagy levágom a fejed!" - Urbán Flórián ,,Remélem, hamarosan megjelenik románul is" - Guzmics Richárd ,,Nem megyek haza elolvasni!" - Huszti Szabolcs ,,Senki sem kérte, hogy megírjátok!" - Pintér Attila ,,Az öngólomat leszámítva jó könyv..." - Devecseri Szilárd ,,Vi vill báj disz búúk. Dö búúk is better then frí penaltíz!" - José Gomes ,,Tökéletes olvasmány egy fázós estén!" - Ricardo Moniz ,,Kétmillió okot mondok, hogy elolvasd..." - Csányi Sándor *Egy tökéletes trollvilágban így ajánlanának ők.

Vélemény:

Nézzük sorjába, sok mindenről kell itt beszélni.
1. tavalyig nem láttam egy db focimeccset sem, sem tévében sem személyesen, várhatólag nem is fogok életem további szakában sem.
2. annyit se tudok a fociról, mint egy átlaglány, értsd szabályok és  a könyvben szereplő személyek (edzők, játékosok) nekem annyit mondanak, mint bármely pletykaújság celebjeinek nevei, talán 20-30%-uknak hallottam már a nevét, de nem tudom kik ők, a többiről még hallani sem hallottam.
3. ettől még a Trollfocit lájkolom a facebook-on már pár hónapja, bár sok bejegyzést nem tesz ki a falamra a fészbuk, de ez az ő hibája
4. ettől még Rekop Gyurit ismerem és bírom, meghát az én Borat dvd-m virit a polcán pár év és egy vatera biznisz óta
5. De a könyvben és a fészbukon is azt mondták, hogy ezt a könyvet nyugodtan ajánlják olyanoknak is, akik nem ismerik a focit vagy akár nem is szeretik, szóval nem fogadom el, hogy nem nekem való könyv lenne:)

És akkor most nézzük a könyvet. Előnyei: szép kivitelezés és igen jó szerkesztés jellemzi.
Az adminok az alapítón kívül mégse unszimpatikusak, bár én jó szót focidrukkerre nem fogok mondani soha, merthát általam meg nem érthető faj (miért kell nekem órákat állnom az utcán, mert nem mehetek tovább, mert lezárnak utakat, metrókat, mert fociszurkolók előfordulása várható?), de ezt ők is hangsúlyozzák, hogy vagy érted, vagy nem, racionálisan nem magyarázható a szurkolói életforma (lásd vallások).
Sajnos a megyei mennyei történetek (a könyv egyharmada), ami szerkezete alapján mennyiségi rövid humoros történet akar lenni nálam nem ért el még egy megmosolyogtatást sem egy esetben sem, sajnos kompletten nem értettem (lehet bennem van a hiba és a focit nem ismerésében), de tényleg olyan, mint a magazinok végén a viccoldal, hogy látom, hogy rövid és fölé van írva a vicc, tehát elvileg viccek, de végolvasom és mindegy lenne végülis, hogy a tördelésben az eleje meg vége hova került, mert nem látom a csattanót (a humornak meg kell ugrania egy szintet nálam sajnos, túl fejlett a humorérzékem).

Kapunk még történelmi áttekintést, ezt örömmel vettem, mert legalább valamit tanultam ebben a témában is, mindenképpen megtízszereztem a magyar fociról a tudásomat pár óra alatt.
Volt még pár rövidebb-hosszabb történet aminél a foci csak háttér, ezeket értettem:)
Ami nekem kissé visszatetsző, vagy fucsa volt, mert eddig nem találkoztam ilyesmivel (teljesen focifüggetlen a téma), de persze abszolút érthető egyrészről az ez az Admin, Facebook, Like meg hasonlók hypolása. Hogy konkrétan valaki arra legyen büszke az életében, hogy mire kapott like-ot, vagy hány bejegyzést rakott ki a facebookra és, hogy akkor már elért valamit. Értem én, hogy ez egy facebook oldal könyve, és mondom, így érthető is, de azért furcsa na.
Összeségében számomra egy érdektelen témában írt, de abszolút jobb könyv, mint, amire számítottam.

Randall Munroe: Mi lenne, ha?

Leírás: "Néha az is felemelő érzést jelent, ha nem döntjük romba a világot"

Tudják, mekkora az az erő, amellyel Yoda mester felemelte az űrhajót a mocsárból? Sokan vakarjuk a fejünket, amikor gyermekünk vagy gyermekkorú ismerősünk furcsánál furcsább kérdéseket tesz fel, a legkülönfélébb tudományágakban. Randall Munroe szülei a fejvakaráson túl megpróbálták megválaszolni ezeket, így az érdeklődő gyermekből érdeklődő felnőtt lett, aki kedvenc kérdéseit hamarosan vicces formában válaszolta meg saját honlapján. A szerző nélkül soha nem tudnánk meg, hogy valójában, tényleg milyen nehéz megtalálni a lelki társunkat, vagy hogy mi történik egy marhaszelettel, ha (megfelelő magasságból) földre dobjuk. Egy biztos: a szerző gondolatmeneteinek fele a Föld elpusztításával végződik, így ajánlatos komolyan venni a figyelmeztetést: Ezt otthon semmiképpen ne próbálja ki!

Vélemény:

Dinamikusan változó véleményem van a könyvről. A borító teljesen jó, sőt (ellenben piciben nem ér semmit, nem látszik a Rexike)  ahogy a leírás is megfelelően felkeltette a figyelmemet.
Aztán elkezdtem olvasni és bevallom kicsit untatott, ilyen kérdéseket nem tennék fel és a válasz sem érdekel. Ez tartott azonban csak az első pár fejezetig, aztán abszolút belelendültem és a stílus megfogott, így végüllis a válaszok megválaszolásának módja is. Persze azért ne kezeljük úgy, hogy ezek tényleges válaszok, nem ellenőriztem mindet, de azért van pár helyen elírás (perc-másodperc ilyesmik) amit még a laikusok is észrevesznek, bár ez lehet fordítási hiba is.
De egyébként szórakoztató, néhol tudattágító és vannak benne apró adatokosságok, amiket én szoktam szeretni a könyvekbe, ha nem is jegyzem meg az összeset max passzív memóriába.
Szóval a könyv abszolút ajánlott, aki szereti a szórakoztató tudományos könyveket.

H. Jackson Brown: Kis útmutató az élethez

OMG, ennyire rövid idő alatt ennyi idegesítő mondatot még nem olvastam idén.
H. Jackson Brown-t csak azért nem nevezhetjük a legbutább írónak, mert egyrészt rettentő jól él az ilyen útmutató/tanácsadó könyvekből, másrészt meg nem ismerjük az összes írót.
De!
1. alapból semmi értelme szerintem az ilyen könyveknek, nekem egy mondatban nem tudsz olyan tanácsot adni, amit megfogadnék. Ahhoz okosabbnak kéne lenned nálam (ez nem kizárt úgyan), vagy legalábbis én valamilyen szinten ezt kéne gondolnom rólad, vagy legalábbis, hogy érdekes a szemléleted, esetleg az adott kérdéskörre nincs nekem már egyértelmű gondolatom, amit erős indoklás nélkül biztos nem vetnék el.
2. de persze lehetnének humoros gondolatok, hát ebben nincsen humor
3. nyilván én is tanácsolnám, hogy vegyél sportkocsit, fizetésedből rakjál el 300 ezret inségessebb időkre és úgy egyébként fogadj el minden munkát, ha jónak tűnik, mindegy mennyi a fizetés, ellenben ne vegyél fel hitelt, viszont feltétlen menjetek nyaralni ha megengedheted magadnak, ha nem. Hát hogyne. Nem csak az élettel, a magyar élettel, de még önmagában is ellentmondásos.
4. úgy egyébként tucatnyi ellentmondás van benne.
5. és ez a legfontosabb. Ha a fentieket nem is vesszük figyelembe, akkor is úgy kb. 10 tanácson kívül mind HÜLYESÉG, BUTASÁG, konkrétan megvetem, aki asszerint élné az életét, vagy úgy gondolná, hogy az a helyes.
Ha feltétlen találunk üres emberkéket gondolatok nélkül, akiknek szüksége lehet ilyen könyvekre, akkor az ő és embertársai miatt inkább javasolnám, hogy mind az 500 tanács ellentettjét tegye meg, még akkor is jobban jár, mintha ebből bármit átvesz!

Wilbur Smith: A sivatag istene

Annyira ritkán jelenik meg Taita történet, hogy én nem emlékszem konkrét dolgokra az előző kötetekből, így nem tudom eláhúzni ,hogy tényleg önmagának ellentmondó-e, de arra emlékszem, hogy a múltkor már átment nagyon számítógépes játékos fantasy-ba, amit most visszafogott és ez abszolút előny. Hogy Taita lenne a legbeképzeltebb könyves karakter arra sem emlékeztem, mintha anno kedveltem volna.
Ami van az történés, tehát jó pont, naturalizmus, ami megszokott Smith-nél, a szokásos szexromantika, valamiért most erőszak nélkül (de cserébe legalább kapunk olyat, hogy valakinek felvágják a hasát, összevarják a belét majd többen belepisilnek és ennek ellenére harmadnap már énekel, járkál meg amit szeretnél:).
Tele anakronizmussal és nem csak hibás mértékegységekkel, de 10 oldalon belül le van írva, hogy valami 100 km-re van még, aztán meg már csak 60 mérföldre egy másik hely. egyik sem helyes, de el kéne dönteni.
Valami miatt a harmadánál szerintem tördelőt is váltottak, mert a párbeszédek már nem kapták meg a kötőjelet, enyhén zavaró volt.
Szóval semmi extra.

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Nem rossz, de azért nem ezt vártam.
Amit vártam az valami morcos vénember beszólogat mindenkinek némi világlátással és rengeteg humorral.
Amit nem kaptam az pl. humor, bizony nem volt túl sok vicces beszólás a sztori meg egyébként sem vicces, inkább tragikus, néhol romantikus, és tényleg csak helyenként komikus.
Morcos vénembert sem kaptam, mert egyrészt annyira nem öreg, másrészt sajnos nem elég morcos, túlságosan segítőkész és nagyszívű, ami egyébként jó, csak nem ezt várja az ember.
Ove-t bírtam egyébként, ha konkrétumokkal nem is értek egyet vele, de egészében igen, nálam negatív szereplő a terhes csaj volt. Kifejezetten utálom, ha az embert nem hagyják meghalni, hanem mindenbe beleütik az orrukat és aztán somolyognak.
De azért még mindig olvasnék egy rendes morcos beszólógatós öregúras könyvet humorral átszőve, ez nem az volt, ez túlságosan szelíd és élettel teli volt.:)

2014 - egy nem túl sikeres olvasás éve

Úgy emlékszem tavaly ilyenkor 2014-et kineveztem az olvasás évének, mert megtehetem, meg mert láthatólag semmi más dolgom nem lett volna az évben. Ez utóbbi sikerült is, valóban egy újabb gyenge éven vagyunk túl, ellenben az olvasás, nem, hogy rekordokat döntögetett volna, hanem kifejezetten többéves negatív csúcsot ért el.

Node, nézzük a statisztikát. Idén 77 könyvet olvastam el, alig valamivel kevesebbet, mint tavaly. Összesen 23.138 oldalt olvastam, ami kb. egy könyvnyi hosszal kevesebb, mint tavaly, de ennél kevesebb 2007 óta nem fordult elő! Ez egyébként napi 63 oldal.

Az átlagos hossz 297 oldal, ami valamivel több, mint tavaly, tehát kevesebb képregény került bele nyilván.

A magyar szerzők 14%-kal képviseltették magukat, ami kb. átlagos, tavaly 20 volt, de 13-25 között szokott mozogni.

A női szerzők viszont feljöttek 13%-ra, ami igen magas, figyelembe véve, hogy általában 3-4% között szokott mozogni.

Az idén megjelent könyvek az összes elolvasott könyv 45%-át teszik ki, ha az idei és tavalyi megjelenéseket vesszük, akkor ez a szám már 73%! Ezek kiemelkedően magas számok és láthatólag szinte semmi időm nincs régebbi könyveket olvasni, épp csak a friss megjelenéseket végzem ki, részben persze reci okokból.

Idén az újraolvasások száma: 0, szintén nem emlékszem ilyen évre, de jövőre tuti lesz legalább egy LLL:)

Elolvasott könyveimet a molyok 85%-ra értékelték, tehát elvileg jobb könyveket olvastam, mint tavaly. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy saját értékeléseim szerint átlagosan 68%-ra értékelte ezen könyveket, vagyis valójában jelentősen rosszabb könyveket olvastam, mint tavaly, csak jobban túlértékelteket.

A kedvenc műfaj, ha hinni lehet a módusz függvénynek az akció/kaland.

Hogy mit hoz a jövő év? Fogalmam sincs, megjósólni nem lehet, hogy jó és elég könyvet sikerül-e elolvasni, de nyilván semmi köze ahhoz, hogy egyébként mennyi teendőm van, vagy mennyire jó vagy rossz egyéb szempontból az év. Mindenesetre reménykedünk sok új jó megjelenésbe, pár felfedezett régi kincsre (hisz már évek óta nem raktam a kedvenc könyvek listára új könyvet), hogy a blogot és facebook oldalát még többen látogatják és a kiadók reciadó kedves is legalább visszatér a kezdetekhez.

Mindenkinek kívánok olvasásban gazdag új évet!

Bud Spencer: 80 év alatt a Föld körül

Leírás:

„Ide figyelj, Terence! Lefogadom, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a mi kis kettősünk hatására jelentősen megemelkedett a világon a bab és a csirke fogyasztása. Valahányszor csak bemutatták valamelyik filmünket a tévében vagy a moziban, a mi étvágyunk átragadt a nézőinkre, akik aztán buzgón követtek minket a nagy zabálásban is. Szerintem egy szakács igazán elnevezhetne rólunk valamilyen ínyencséget (bár ki tudja, ez talán meg is történt már valahol a nagyvilágban).”

A Nyolcvan év alatt a Föld körül új kalandokra csábítja olvasóit földön, vízen, levegőben. Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer életrajza izgalmas utazás a világhírű színész fordulatokban gazdag életébe, rengeteg, eddig ismeretlen, humoros anekdotával fűszerezve a forgatások mindennapjairól, miközben a régi kollégák méltatása sem marad el. Kiderül, milyen a mozivászon legendás pofozógépe, ha férjként, apaként vagy nagypapaként kell helyt állnia.

A könyvéből megtudhatjuk, színészi karrierje mellett hogyan próbálta megvetni a lábát az üzlet világában is. Sikereiről és kudarcairól is beszámol, hiszen Carlo Pedersoli, a nagy kalandor minden bukás után újra talpra állt, hogy megújult lelkesedéssel vesse bele magát a következő vállalkozásba. Akármibe is vágta a fejszéjét, mindig javíthatatlan optimista maradt.

Bud Spencer azt is tudja, hogy Terence Hillnél nincs számára jobb filmes partner. A könyvben ezért nyílt levélben megszólítja „jobbik felét” is, akivel rendszeresen találkozik egy-egy spagettivacsora erejéig. Természetesen rajongóiról sem feledkezik meg: a kötet végén harminchárom kérdésükre válaszol.

Lorenzo De Luca (1966) esszéista és forgatókönyvíró, Bud Spencer első életrajzi kötetének társszerzője, aki az Extralarge (1991), az Őrangyalok (1997) és a Nincs kettő séf nélkül (2010) című televíziós sorozatokban is együtt dolgozott a színésszel.

Vélemény

Kicsit furcsának találtam, hogy alig egy év alatt kijön két Bud Spencer életrajz ugyanattól a kiadótól, de aztán kiderült, hogy ez egyfajta folytatás, ami azért is érdekes, mert az előző is kezdetektől napjainkig átfogta emberünk életét. De, mint kiderült ez olyasfajta folytatás, hogy ami kimaradt mert nem volt elég érdekes vagy nem jutott eszébe, azt berakhatta ebbe, ami egyébként tök jó, merthát biztos nekem is akkor jutna eszembe sok sztori, amikor már leadtam a kéziratot. Meg mint írja, kiderült, hogy jó móka könyvet írni, meg gondolom a családi kasszának sem jön rosszul, merthát hiába írja többször, hogy ő még filmezne, azért szerintem már nem nagyon menne ennyi idősen.
Szóval ez már nem kezdetektől a végig, inkább csak ide-oda ugrálva egy-egy aligtematikára felfűzött történet és véleményfüzér. Hol abszolút érdekes, hol abszolút érdektelen, hol (végén:) gyerekesen értelmetlen és oda nem illő.
Igazából azért érdekelne, hogy mennyi belőle tényleg Bud írása, mennyi a közreműködő társa, hogy tényleg ennyire filozófikus néha, vagy ennyire eszébe jut mindenről egy-egy odavágó idézet másoktól, ill. ennyire kisgyerek egész máskor, vagy csak leült, mesélt, a szerkesztő meg jól összehúzta, kiegészítette, ötleteket adott a témákhoz néhol, irodalmiasította az egészet, tippre inkább utóbbi, de azért látszik, hogy jól szórakozott közben az öreg és többékevésbé mi is jól szórakozhatunk, ha érdekel egy filmes életút.
 

Charlie Higson: Vérláz

Ha valaminek nem látom az értelmét az a különböző Ifjú könyvek, Ifjú Bond, Indiana Jones, Sherlock, Darth Vader, stb.
Egyrészt kit érdekel, hogy egy jó karakter mit csinált régen, másrészt nyilván nem azt csinálta régen, harmadrészt meg semmi feszültség sincs, mert úgyse lesz semmi baja, mert 20 év múlva tudjuk, hogy teljesen épp (kivéve Vader:). Nade ez a könyv pont ott játszódik, ahol „nyaraltam”, pont van benne magyar szereplő, szóval ez a kettő már elég volt, hogy elolvassam, de ettől még nem lehet jónak mondani, bár azért talán túl is van valamivel a gagyi ifjúsági szinten, de azért néha érezni.

10 könyv, 10 mondat 8.

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa : A film és a könyv is remek és jól ki is egészítik egymást a kis különbségekkel és a más befejezésekkel. Érdekes alaptörténet, feszült, fölösleges töltelékektől mentes leírás, pont megfelelő terjedelem.
John Sandford: Soha ne ölj… : Hát egy biztos ez a könyv mostanában már nem jelenhetett volna meg, jópár erkölcsi megkérdőjelezhetőség szerepel benne főhős szinten, meghát technikailag sem élne meg (vagyis egy telefonnal elkaptam volna a gyilkost, ha most rosszalkodna). De azért nem rossz, néhol tetszett a stílus.
Lincoln Child: Jégbe zárt félelem : Történet, stílus teljesen okés, még az se baj, hogy nincs meglepetés pont azt hozza, amit vársz. Viszont csak a minimumot teljesíti, felvezető, probléma, probléma megoldva, végefőcím. Kétszerennyi terjedelembe, fordulatokkal, több kalanddal, stb-stb. élvezetesebb lett volna.
Steve Berry: Királyi fortély : Lehet, hogy csak a kiújuló anglomániám miatt, de nekem az elmúlt 5 Berry-ből mindenképpen a legjobb volt. Érdekes volt a „rejtély” is, biztos más szemmel nézem mostantól a Böskét.
J. R. R. Tolkien: Kürtő úr : Lehet, hogy csak én nem értem a műfordítás lényegét, de így, hogy mellé volt téve az eredeti szöveg is és konkrétan nem lefordította, hanem rengeteg új szót, jelzőt, sőt akár új mondatot rakott bele a fordító, a karakterek neveit meg hiába értelmes szavak egyetlen szóviccért teljesen megváltoztatta. Szóval én ezt nem tudom támogatni, bár gondolom ez van minden könyvnél.
Maga a történet sem túl megkapó, de a nyúlzsiráfot bírtam:)
Robert Kirkman – Charlie Adlard: Ostromállapot : Nagyon dinamikus, minőségi rajzok, egyébként a szokásos minőség, csak hát na, heti egy kötet kéne ebből.
George R. R. Martin: A Hét Királyság lovagja : Kb. minden hiányzik belőle, amiért szeretni lehet Martint, egyetlen szerepe, hogy amíg nem mehetünk vissza rendesen ebbe a világba, addig kitölti az időt ez a három rövid novella, de jót nem tudnék róla mondani:)
James Patterson: Alex Cross – Halálos keresztutak : Nem olyan rossz ez és igazából bár előre leszóltam, de a film is fogyasztható és a kettőnek kb 20% köze van egymáshoz, szóval akár mindkettő, bár ajánlani azért nem ajánlanám:)
Vavyan Fable: Mennyből a csontváz : Fable néhol szórakoztató összevisszaságainak követéséhez sajnos én néha kevés vagyok (túl sok szereplő, túl sok egyedi szóösszetétel), szóval lehet ez volt az utolsó, de hát nem is vagyok célközönség csak kellett az évi egy karácsonyi könyvhöz:)
Hajdú Balázs – Rima Péter – Kőrösi Norbert: Megúsztuk szárazon : A könyv két unszimpatikus, nem túl intelligens, de nyilván szorgalmas fiú hajósmunkájáról és egyéb életmozzanatáról szól. Semmivel sem fogunk többet tudni a hajós melóról, mint eddig, semmi érdekeset nem tudunk meg bárhonnan a világ körül és nélkülöz minden humort is. Olvasása nem ajánlott.:)

Jonas Jonasson: Az analfabéta, aki tudott számolni

Leírás:
A svéd irodalom fenegyerekének új világsikere.
Hogyan lesz a békeszerető svédeknek atombombája? Ráadásul úgy, hogy erről csak egyetlen svéd tud, Holger. Aki tulajdonképpen nem is létezik, csak az ikertestvére, akit szintén Holgernek hívnak. Egymásra talál-e a nem létező svéd férfi és a dél-afrikai fekete nő, aki tíz kiló antilophús helyett jut a tömegpusztító fegyverhez, véletlenül? Mit csinál eközben a Moszad két ügynöke? Mitől retteg a fazekasműhelyben a kiugrott CIA-s? Miért veri fejbe leghűségesebb alattvalóját V. Gusztáv király? Nyer-e a választásokon az Úgy szar, ahogy van nevű párt? És eljut-e a három kínai nővér Svájcba egy lopott mikrobusszal, hamis rendszámmal, mindenféle papírok nélkül? Ja, és megmenekül-e a világ a rendhagyó nukleáris fenyegetéstől?

2011-ben azt mondtuk Jonasson előző regényére, hogy az év legviccesebb könyve. Most, két évvel később, nyugodtan megismételhetjük ezt az állítást. A szerző magasra tette a lécet, és gond nélkül, röhögve átugorja.

Vélemény:
Nemrég fejeztem be a 100 éves embert, ami kifejezetten tetszett (kevés könyvnek sikerült ezt megugornia idén), így nem is volt kérdés, hogy egyből belecsapok az író második könyvébe (miért nincs még harmadik????).
A történet és a szerkezet itt teljesen más, mint a 100 évesbe, nem kapunk a történet nagyrészére kiterjedő flashback-eket, hanem nagyrészt lineáris két szállon futó történet a felégi majd indulhat a történés rész. Ebből a fő szál a címszereplő afrikai hölgy (végre szimpatikus női karakter, mondjuk a svédek tudnak ilyet alkotni) fiatalkora, majd azért sikerül az egész történetet átrakni Svédországba és valami miatt az atombomba itt is előkerül, mint az első könyvben (egyébként hiányzott egy legalább fél mondatos összekötő utalás, jól mutatott volna).
De mint az első résznél is, abszolút másodrangú a történet a stílushoz képest, ami itt is pazar és a történet is felpörög a végére, úgyhogy panaszra nincs ok. Hogy ez a jobb, vagy a 100 éves ember? Nehéz kérdés, nekem talán ez jobban tetszett és tényleg várom a harmadikat.

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Leírás:
Jó hírünk van a magyar olvasók számára: Rejtő Jenő a messzi északon, Svédországban reinkarnálódott! Jonas Jonassonnak hívják. Ez a Jonasson pedig nekiállt, és megírta a modern, 21. századi Svejket. Fülig Jimmy szelleme összetalálkozott az egykori cseh bakával, s ennek a találkozásnak frenetikus történetfolyam lett az eredménye. Egy svéd kisvárosban, az idősek otthonában születésnapi ünneplésre készülnek: az otthon lakóját, a százéves Allan Karlssont akarják felköszönteni - el tudnak képzelni ennél érdektelenebb kezdést? Pedig ez a ravasz Jonasson bizony így kezdi kalandregényét, hogy aztán átcsapjon egy teljesen kiszámíthatatlan és végtelenül vicces ámokfutásba, amelynek minden egyes fordulata elismerő csettintésre készteti az olvasót, és minden bekezdésben ott van legalább egy, de inkább több ütős poén. Nem hiába vásárolták meg a könyvet egy év alatt majd nyolcszázezren a kilencmilliós Svédországban, és jelentették meg több mint harminc nyelven szerte a világon.

Vélemény:
Sokáig halogattam ezen könyv elolvasását, de azért semmi esetre sem maradhatott ki. Egyrészt a furcsa cím, a remek borító és mert Rejtővel hasonlítják össze. Ez utóbbi minden esetben téves lehet csak, nyilván semmi köze Rejtőhöz sem stílusában sem történetében. Forrest Gump-hoz? Hm, nem tudom, nyilván a történet egyik vonulata, hogy összehozza ismert politikusokkal, de kb. itt meg is áll a hasonlóság és még van ezeregy egyéb réteg a könyvben.
Sőt, hogy őszinte legyek, engem inkább a 100 éves ember érdekelt és a 2005-ben játszódó sztori, mintsem ennek előtörténete és a híres emberek, bár ez a végére megfordult.
A történet és az élete is abszolút jól van megírva, rengeteg a történés, rengeteg az abszurditás, az "angol" humor ami még spékelve van északi közönnyel és remek párbeszédleíró stílussal.
Nem röhögtem magam halálra, és nincs minden harmadik oldalon olyan poén, hogy csak néz ki az ember a fejéből, mint Rejtőnél, de azért 30 oldalanként van és a könyv meg 400 oldalas, szóval abszolút akad benne nagyobb poénok is, de inkább stílusában van az erőssége.
Meg kell mondanom nagyon gyengének tartom az idei évet olvasás (és talán kiadás szempontjából is), de ez a könyv mindenképp a top 5-ben van, és alig várom, hogy olvassam az író másik könyvét is.

Jah és a film. Hát az bár önmagában lehet, hogy szórakoztató lenne, a könyv után nagyon kiherélt, a könyv 60%-át kidobja és néha még hozzákölt a forgatási költségek csökkentése miatt. Könyv mellett nem ajánlott.

Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt

Fülszöveg:
Aznap, amikor ikergyerekei egyetemisták lesznek és elköltöznek hazulról, Eva befekszik az ágyába, és föl se kel.Tizenhét éve szeretné azt kiáltani a világnak:
– Állj! Ki akarok szállni!
– Most végre itt a lehetőség.
Férje, Brian, a csillagász, aki a barátnőjével sem érzi jól magát, kiborul. Ki főz most neki vacsorát? Eva csak magára akarja irányítani a figyelmet, panaszolja. Ám Eva dacos viselkedésének híre megy. Rajongók hada gyülekezik a ház előtt abban a hiszemben, hogy Eva akciója tiltakozás. Ő eközben teát, pirítóst és váratlan együttérzést kap Alexandertől, a furgonos új jóbaráttól, s ebben a különös, de vigasztaló helyzetben nagyon-nagyon másképp kezdi szemlélni önmagát és a világot...

Vélemény:

Vannak könyvek, amiket tönkretesz az, ha a főszereplővel nem, hogy azonosulni nem tudunk, de rengeteg tulajdonságát és őt magát is megvetjük viselkedése miatt. Ez teszi tönkre pl. a Gyógyír északi szélre könyvet.
Townsend viszont világ életéből ebből élt, szereplőibe összegyúrja azokat a tulajdonságokat, sztorikat, napi bosszúságokat, amik őt is bosszantják, amit utál másokban vagy magában és abszolút nem tartja feladatának, hogy ezeket az embereket egyáltalán megértsük, vagy megkedveljük, bár ha elég ideig van jelen a színen, akkor azért megtaláljuk már benne az "azonban" vonásokat is még tán magunkra is ismerhetünk. Adrian Mole után most kapunk egy agyilag instabil nőt (kevés emberi tulajdonság van, amit jobban utálok), aki tényleg befekszik egy ágyba és onnan csak az elején kel fel és rábizza magát a többiekre, hogy életbe maradjon. Kiszolgáltatottnak lenni kifejezetten rossz érzés lehet, kár, hogy ő ezt nem érzi büntetésnek, hanem jól elvan, miközben körülötte zajlik az élet. És hát tényleg zajlik, a címszereplő csak háttér és egy a sok főszereplőből, kapunk itt több nála visszataszítóbb embert is és hát mindenkiben van valami furcsa vagy negatív, aki esetleg
kicsit is pozitív szereplő az meg meg is kapja érte a büntetését.
Nem jó könyv, nem vicces könyv, de dühöngeni elsőrangúan lehet rajta.

Robert Galbraith: Kakukkszó

Stílusában abszolút próbálja hozni az 50-100 évvel ezelőtti krimik hangulatát, fordulatait, bár azok jobban szerkesztettek voltak és hát akkor még eredetiek. Lassan indul be, de utána olvastatja magát, bár nem mondhatjuk, hogy kapkodjuk a fejünket vagy elszalad mellettünk a történet még ekkor sem. A végkifejlet és a gyilkos személye is klasszikus formula és bár próbáltam másra is gondolni, de hát az első gondolat lett a nyerő, szóval meglepetést nem tartogatott. Alapvetően szerettem olvasni, de nem látom ebben a nyomozóban a karakteres jegyeket, amik bármiből kiemelnék a tucatkrimik sokaságából.

Kathryn Kalinak: Filmzene

Leírás:
A filmzene éppoly régi, mint maga a film. Már évekkel azt megelőzően, hogy a képpel összehangolt hang normává vált volna, a mozgóképek vetítéséhez zenei kíséret társult, olykor egy magányos pianino, máskor egy 100 tagú zenekar révén. Manapság a filmzene önálló iparággá vált, s nélkülözhetetlen a filmek eladhatósága szempontjából. Kathryn Kalinak, a Rhode Island College filmelmélet professzora, a filmzene kutatásának egyik nemzetközi szaktekintélye tömör, élvezetes és elmélyült olvasatát nyújtja a témának. Tarantino filmje, a Kutyaszorítóban egyik jelenetének lenyűgöző filmzenei elemzésével kezdi könyvét, hogy aztán olyan általános kérdésekkel szembesítse olvasóját, mint hogy miként és mitől működik (vagy éppen nem működik) egy filmzene. A legfontosabb elméleti kérdéseket is tárgyaló könyv perspektívája a teljes nemzetközi filmes szcénát szem előtt tartja Ázsiától a Közel-Keleten át Európáig és Amerikáig. Vizsgálat tárgyává tesz meghatározó rendező-zeneszerző kapcsolatokat (Alfred Hitchcock és Bernard Herrmann, Akira Kurosawa és Fumio Hayasaka, Federico Fellini és Nino Rota), és bevezetést nyújt a némafilm korának elfeledett zenei gyakorlataiba. Miként Kathryn Kalinak felhívja rá a figyelmet, a filmzene sok mindenre képes a hangulat megteremtésétől a cselekmény fontos dramaturgiai pillanatainak hangsúlyozásán át a képsorokat kiegészítő érzelmi tartalom hordozásáig. A zenész- és filmes szakma számára egyaránt fontos kötet az átlag film- és zenerajongó számára is rendkívül élvezetes és gondolatébresztő olvasmányt ígér.

Vélemény:
Idén van immár 20 éve, hogy filmzene rajongó vagyok. Kezdődőtt az Oroszlánkirállyal, némely Vangelis-ekkel, rengeteg kazettamásolgatással és postázással, CD-k vételével majd a digitális korszakkal és a jóval több zenével, mint amit az ember birtokolni szeretne.
Szóval a téma érdekel és mostanában nem is jelent meg magyar nyelven hasonló kiadvány sem, így mindenképpen hiánypótló (írva lett egyébként, csak kiadva nem, anno a filmzeneklub keretében született egy mű, csak túl sok jogi kérdést vetett fel).
A könyv icipicit csalódás, mert ez azért nem az a könyv, amit várunk, hogy megszülessen magyar nyelvel a filmzenéről, filmzeneszerzőkről. Hasonló, de annál kevesebb.
A könyv maga egy kisesszé, maga a stílus is esszészerűen tárgyilagos a legtöbb helyen. Abszolút nem teljes körű sem témáit sem a részleteket tekintve, de nem is szeretne erre vállalkozni. Igazából csak egy gyors áttekintés azoknak, akiknek van egy szabad órájuk, és nem tudnak semmit a filmzenéről, de érdekli őket, azoknak egy gyorstalpalónak jó lehet főleg inkább arra, hogy utána mely részeknek olvassanak még utána bővebben.
Témájában és kialakításában egyébként elég eklektikus, így volt, ami egyáltalán nem érdekelt és volt, amiről még többet olvastam volna.
Kivitelezését és árát is tekintve simán ajánlható egy MÜPA filmzenekoncert előtt megvenni, a szünetbe átlapozni, otthon kicsit még koncerthangulatba belefelejtkezni. Lehetőleg youtube-teli szobában, hogy mellette megkereshessük a hivatkozott műveket.

Graeme Simsion: A Rosie-projekt

Leírás:

,,Egész életemben azért kritizáltak, mert állítólag nincsenek érzelmeim - mintha ez valami végzetes hiányosság lenne."

Don Tillman, az Asperger-szindrómás, furcsa, mégis elbűvölő és igen sikeres genetikusprofesszor számos kudarc után arra a következtetésre jut, hogy agya nincs romantikára ,,drótozva", noha szerinte logikusan ,,nők széles skáláját kellene vonzania". Ám amikor idős szomszédasszonya, Daphne meggyőzi, hogy értékelje át a lehetőségeit, Don a maga rendezett, tényekre építő módján belefog a feleségprojektbe. Kidolgoz egy kérdőívet, amelynek segítségével megtalálhatja a tökéletes társat: azt a megbízható, absztinens, nem dohányzó nőt, aki beleillik fegyelmezett életébe...
A Rosie-projekt egy végtelenül szórakoztató utazás az enyhén autisztikus Don világába, aki egyszerre kacagtató és szívszorító csetlés-botlása során többet tud meg önmagáról, mint amennyit valaha lehetségesnek gondolt.

Graeme Simsion új-zélandi születésű ausztrál író megható és ironikus regénye immár több mint 40 országban ejti rabul a humoros kalandokra éhes olvasókat.

Vélemény:

Történetében ugyan nem azt kaptam teljesen, amit vártam, de stílusában abszolút.
Kiszámítható? Abszolút, hisz végülis egy romantikus könyvről beszélünk, tehát már az elején meg van adva a vége. A háttértörténet viszont azért okozott meglepetéseket, felvetett érdekes verziókat, szóval megfelelő keretet adott a történetnek.
A borító szép, csak köze nincs a történetnek (mármint a belső borítón is van kb. 400 bicaj, meg az elején is, én meg egy db bicajra sem emlékszem a könyvből, de ha volt is, nem volt jelentős, merthát a csávó inkább gyalog közlekedett).
A romantika vég jelen van és főhősünk Asperger-es viselkedése ad neki egyfajta fűszert, szerelmet vagy kapcsolatot ésszel felépíteni, megtartani mennyire nem lehet (sajnos) és, hogy mennyire nélkülöz bármi logikát vagy értelmet, sokszor őszinteséget egy női megszólalás még akkor is, ha ez a nő egyébként abszolút érdekes és szerethető karakter, de mégis jóval furcsább így is, mint a furcsa férfi főszereplőnk.
A humor is vég jelen van, de nem harsány, sőt igazából finom, hisz a főszereplőnk viselkedése, ha el is tér az átlagétól, attól még érthető és értelmes viselkedés és szintén több jellemvonását szívesen átvenném.
A könyv kimondottan tetszett, bár nem 100%-os, de nagyon filmszerű, szóval hátha lesz belőle hamarost valami.

Jon Ronson: A pszichopatateszt

Leírás:
"Egyszerre félelmetes és fergeteges." - (The Times)

"Késő éjszaka kezdtem olvasni ezt a könyvet. Fáradt voltam, kedvetlen és beteg... aztán azon kaptam magam, hogy idióta módjára harsányan röhögök, és oldalról oldalra lapozok." - (Will Self, The Guardian)

Mi van, ha a társadalom alapvetően nem racionális, hanem az őrület vezérli? Ez a gondolat végtelenül érdekes utazásra indítja Jon Ronsont.
Út közben találkozik pszichopatákkal, akiknek életét megérintette az őrület, és olyanokkal is, akiknek az a munkája, hogy diagnosztizálja őket; köztük azzal a pszichiáterrel, aki a pszichopatadiagnosztizáló tesztet kidolgozta; tőle tanulja Jon, honnan lehet felismerni a pszichopatát. Ez az a tudás, ami úgy tűnik, felfedi, hogy minden rendszerben van valami őrült...
Jon híres humorával, bájával és nyomozói indíttatásával ez a könyv egyszerre szórakoztató és őszinte. Komoly kérdéseket vet fel arról, mi a normalitás definíciója egy olyan világban, ahol egyre inkább a legbolondabb szélsőségről ítéltetünk meg.

"Mellékhatása harsány, fetrengő röhögés - szent ég, ez nagyon mulatságos! Ronson új könyve provokatív és érdekes. Garantálom, hogy végig örömmel fogja olvasni." - (Observer)

Jon Ronson Brit gonzo újságíró, dokumentumfilmes, rádiós műsorvezető és több könyv szerzője, Walesben született és Londonban él.

Vélemény: 

Általában úgy szoktam mentenei a rosszabb könyveket, hogy legalább a borítója szép. Namost egyrészt ezt nem kell menteni, mert nem rossz könyv, másrészt viszont a borítója írtó randa.
Sajnos egyre ritkábban olvasok nem regény típusú könyveket, így üdítő szinfolt volt olvasni ezt a dokumentumkötetet a pszichopatákról (főleg, hogy mellette egy szociopatáról olvastam regényt). Abszolút érdekes, néhol humoros, remek stílusban megírt könyvről van szó, igazából sehol sem tudok belekötni, pont azt hozta, amit elvártam tőle (a valóságtartalmáról nem mondok véleményt, mert közbe már olvastam több cikket is, ami meg pont ellentmond, szóval nem tudok igazságot mondani monjuk a poláris betegséggel kapcsolatban).. És sajnos nem vagyok pszichopata, pedig az akkor is menő és hát 1% az, ami elég sok, főleg, hogy Magyarországon nincs is olyan intézmény, ahol elzárnák őket, tehát közel százezer pszichopata van közöttünk, csak a KSH-ban 10 ember és még ez sem én lehetek:( :)

Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig

Erősen deja vu érzésem van, merthogy én már szerintem olvastam ezt a sztorit, ismerős volt a tetűs rész is, egyértelmű volt a befejezés is már az elején.
Igazából kicsit benne van az, amit sokan mondanak az öreges akciófilmekre, hogy nem kéne már rombolni az image-t, ez erre is igaz, ez az 50-es évekbeli Bridget, már nem a 30-as évekbeli, a történet miatt megölt Darcy is tán jobb lett volna a megnemírt tudatlanra bízni.
Humora nagyon kevés és rossz, ellenben az írásmódja igen pörgős és nagyon olvastatja magát, nekem idén ez hozta vissza az OLVASÁS-t az életembe, aztán nem tudom lesz-e ideje maradni:)

Lőrincz L. László: Haragos vizeken I-II

Felemás az értékelésem:
Egyrészt mindenképp az elmúlt 5 (10?) év legjobb LLL könyve, másrészt viszont elejétől a végéig kiszámítható (aki nem tudja az első pár oldal után, hogy kik és mire hozzák ki a végét, az nem látott még egy filmet sem), plusz értelmetlen (mármint, ha nekem valaki azt mondja, hogy figyi, ha holnaptól nem áll le az emberiség a drogról, akkor felrobbant egy atombombát, akkor én mi a tököt csinálhatok?). De ettől még olyan régi LLL-es, kevesebb idegesítő momentummal, mint mostanában.:)

Nem vagyok sorozatgyilkos trilógia

Bár kifejezetten nem tetszésemet kell kifejeznem az iránt, hogy manapság 10 könyvből 6-7 ifjúsági könyv, ami nagyon sok esetben egy minsőgi mérce és ennek visszaesését is magával hozza.
Ennek ellenére a remek borító és az érdekesnek ígérkező történet valamint a trilógia magyar nyelven való teljessé válása miatt is bepróbálkoztam Dan Wells Sorozatgyilkos-trilógiájával.
Nézzük egyesével a műveket.

Nem vagyok sorozatgyilkos




Leírás:

John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.
“A Dexter könyvek és a belőlük készült tv-sorozat rajongói imádni fogják Dan Wells kirobbanó sikerű debütáló regényét.” – Publishers Weekly.

Vélemény:

Az első rész a Nem vagy vagyok sorozatgyilkos egyrészt valóban ifjúsági irodalom is lehet, amennyiben a főszereplő egy 15 éves fiú, azonban mivel ez az adott gyerek szerencsére erősen szociopata így nem tűnik - sok helyütt - gyerekesnek a viselkedése, bár azért nem is vagyok megbékélve még a gyerek főszereplőkkel.
A történet abszolút egyszerű és rövid. Morbid és szerencsésen vérgazdag. Az 1/3-ánál bejön ugyan egy paranormális szál, amire a sok korábban olvasott vélemény figyelmeztetett, de azért volt meglepetés így is, azonban - lehet, csak nekem - a végéig kitart azért a gyanú, hogy biztos van-e itt paranormális száll, vagy csak a gyerekszereplő jobban dilis, mint azt gondolja magáról...
A végén már érezni némi összecsapottságot, vagy hát kreativitás hiányt, gyorsan és amerikai filmes sablonosan lezárja az egészet.
Összességében nem muszáj ifjúsági irodalomnak tekinteni és egy kellemes rövid olvasmányélmény, de azért sok extrát ne várjunk tőle.

Szörnyeteg úr


Leírás:

A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.
Dan Wells hazánkban is szép sikereket elérő debűtáló regénye, a Nem vagyok sorozatgyilkos folytatódik, a Szörnyeteg úr 2010-ben elnyerte a legjobb regénynek járó Whitney-díjat.

Vélemény:

A második rész közvetlen folytatása az elsőnek, időben, szereplőkben, helyszínben is. Sokkal több belső vívódást kapunk, főszereplőnk is sokkal kegyetlenebb lesz, mind álmaiban, mind a valóságban. És a hangsúly is ide tevődik át, már kevesebb szereplőbemutatás van és ez miatt kevesebb szereplőt is mozgat, ami odavezet, hogy nem kapunk csak egy lehetséges gyanúsítottat a következő gyilkolássorozathoz (kivéve persze azt a verziót, hogy az első és második részben is a főszereplő
gyerek a gyilkos, csak még maga előtt is tussolja holmi X-aktás magyarázatokkal), így abszolút nem üt már, amikor kiderül és az első rész alapján az sem, hogy ezt is beletuszkolja ugyanabba az ellenségtípusba.
Továbbra sem rossz, csak jobban kiszámítható és talán valamivel kegyetlenebb is.

Nem akarlak megölni

Leírás:
Ha még egyszer így nevezel – nevetett fel -,akkor olyan gyorsan keresek másik kísérőt az évnyitó bálra, hogy csak pislogsz. Öt srácot dobtam miattad. Emlékezz erre! Ötöt!
– Ötöt – ismételtem. De miért pont azt választottad, aki arról álmodozik, hogy megöl?

Dan Wells hátborzongató regényeiből már jól ismert John Wayne Cleaver élete legkomolyabb kihívásával néz szembe.

A Nem vagyok sorozatgyilkosban szárnyait bontogató szociopataként követhettük nyomon, aki megszegte az összes saját maga által felállított szabályt, hogy megmenthesse szülővárosát a gonosztól. A Szörnyeteg úrban lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy őrült küzdelmet folytat önmagával. John időközben tökélyre fejlesztette beteges képességeit, és felvállalta a gyilkosok gyilkosának szerepét ­ ám rá kell döbbennie, hogy egy természetfeletti képességekkel rendelkező lénnyel folytatott macska-egér játékban mindig az ember kényszerül az egér szerepébe.

A Nem akarlak megölni cselekménye gyanakvással, ámokfutással, és holttestekkel telve száguld a mellbevágó végkifejlet felé.

Vélemény

És akkor elérkeztünk a trilógia végéhez, bár ha itt abbahagyja az író, akkor szinte jobb lett volna, el se kezdeni:) A három rész mostmár kereken kiadja egy rendes könyv első, bevezető részét, mostmár tényleg jöhetnének a démonvadász kalandok, a szereplők felálltak.
Jobb, mint a második rész, mert a megoldásokra nem jöttem rá hamar (volt egy verzióm, de hát nem jött be:), szóval egy pont oda, egy pont a befejezésre is, nem rossz az, de azért nincs már benne túl sok újdonság, mint az elsőben, bár tetszett, hogy elég szabadon kezeli a halál dolgot és nem is spóról vele.
Egyszó, mint száz, a trilógia összeállt, de szerintem nyugodtan lehetne folytatni egy 10 év múlva kiírással és akkor már nem lehetne azt sem ráfogni, hogy ez ifjúsági irodalom.

Magyar Szuperhős mesék

Fülszöveg:

A Magyar Szuperhős Mesék klasszikus szuperhős fordulatokat vegyít hazai elemekkel, magyar helyszíneken. Könnyed hangvételű, így fiatal olvasók kezébe is adható (6+), felfogható a képregények és a régi mesék ötvözeteként is. A formátumot képes krónikának nevezzük: nem képregény képes regény, amiben minden oldal szöveghez egy teljes oldalas illusztráció tartozik.

Több alkotót felölelő projektről van szó, ennek köszönhetően már az első kötetben is három illusztrátor látásmódját mutathatjuk be a Magyar Szuperhős Mesék világáról.

Igen furcsa publikációval (nem könyv, nem képregény, talán félúton lévő füzet) találkoztam pár hónapja még csak terv szintjén, aztán meg is jelent és a facebookot elárasztották a bejegyzések: Magyar Szuperhős Mesék nyomtatásban.
Bár eltelt egy kis idő, mire sikerült szereznem belőle és így már lassan jön a második része is, de abszolút kíváncsisággal fordultam felé, mint nagy képregényrajongó, aki abszolút lát benne fantáziát, hogy miért ne legyen Hungária Kapitánya, ha már van Amerika kapitány is.
A borító és majd a történetek is bizonyítják, hogy nem rugaszkodik el a DC/Marvel-es hagyományoktól nagyon, az utolsó történet és borító stílusában is hozza ugyanazokat a minőséget és hát történetben sem távolodik el nagyon (ami nem nagy teljesítmény), áthatja valami gyermeki humor az egészet.
A füzetben három történet van, három rajzstílusban két eredettörténettel és egy közös kalandozással. A három történet rajzstílusai is különbözőek és időrendben fejlődnek is, ennek gyakorlati értelmét nem látom (miért kell mindig máshogy kinéznie a főhősnek), de abszolút érdekes. A történetek nem túl bonyolultak, tényleg fogyasztható a 6+-os korosztálynak is, de még 30 felett sem kifejezetten zavaróan gyerekesek. És hát a harmadik történet ott játszódik nálunk a Teleki téren meg a Salgótarjáni utcában, szóval ennél már majdnemhogy nem hozhatták volna közelebb a történetet, szóval az utolsó rész abszolút viszik a pálmát a hármasból. Túl sokat nem kell tőle várni és lehetne benne több rajz (képregényformátum), de nekem már így is bejött.

Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás

Ezzel a könyvvel most foglalkozok, mert már lecsenget (ahogy a nőcske élete is), de azért én megígértem még anno valakiknek, hogy elolvasom, mert nem lehet olyan rossz, meg nem olyan szarul megírt és a lány sem biztos olyan kis primitív. Néhol tévedtem, belátom:)
Az alapötlettel - tartom - nincs olyan nagy baj, a sport érdekel, a szex érdekel, miért ne lehetne ezt érdekesen tálalni, bár talán a szemszög nem ideális. Hát nem sikerült.
Egyrészt Niki úgy tűnik nem volt túl nagy sportoló (pedig a nevét ismertem), másrészt nem is túl intelligens vagy szimpatikus leányzó (így már nehéz, hogy érdekeljen, amit művelt), másrészt nem igazán van sem történelme, sem története a műnek így nulla az érdekességfaktora. Lefeküdt pár emberrel, naés? A konkrétan említettek talán még nem is átlag feletti számról tanúskodnak, de hát nyilván nem mindent lehet konkretizálni. Hogy közbe betolakszik néha az élete, ami sajnos hullaunalom (mondjuk kinek az élete nem az), az kicsit zavaró, hogy van egy kerettörténete, mintha egy - egyébként abszolút szimpatikus és jó zenei ízlésű - spanyol barátjának meséli az egészet (aki szegény, tudom sajnálni, előttem van a kép, hogy ez betoppan oda, míg szegény csak borozgatna meg zenét hallgatna egész nap, aztán itt nyomja az érdektelenséget) az felesleges és szintén zavaró. Hogy 10 oldalanként azt az érzést próbálja kelteni az olvasó (gondolom nagyrészt nőkben), hogy hát egyrészt most biztos, de irigyeltek, másrészt meg semmit nem bántam meg dolog meg enyhén irritáló. Ha ma egy lány le akar feküdni mondjuk 100 pasival 3 év alatt, akkor megteheti, nem kell hozzá sem jó testűnek lennie, sem személyiséggel rendelkeznie (lásd pont ez), lelke rajta, csinálja (de becsülettel és a másik 100 is tudja, hogy ők csak ilyen olyan 1-2-34 éjszakás kalandok, mert úgy egyébként a megcsalás sosem vicces vagy menő dolog, hanem vágnám arcon a péklapáttal), lehet időlegesen kielégíti, hajrá. De ha közben ezt úgy éli meg, hogy fűdeegyedi és fűdeállat vagyok és
szexistennő, szexmániás valami, aki csak úgy falja meg ilyesmi és még büszke is rá és mentegeti magát, hogy sose bánta meg, nos akkor már az visszatetsző, ahogy megírni is alap minőség nélkül is sajnálatra méltó.
Ezzel együtt ő nem így viselkedett, nem tudom hány pasival feküdt le, teljesen mindegy, hogy említett úgy 15-öt és volt igazából 150, mert a viselkedése a fontos, ami abszolút visszataszító, hűtlen, részegen vezető, hányadékban fetrengő, flegmán unintelligens buta kislány. Hajrá kihasználta pártucat pasi és ennyi, másra nem is jó, kicsit persze sajnálom, hogy ezért az Ulpius-tól pénzt kapott, de hát már kezd a fiatal test eltűnni, szóval most még talán pár évig szexelhet abból, hogy a férfiak
nem olvassák el a könyvét, csak tudják, hogy ezt könnyű meghúzni, szóval hajrá fiúkák (bár azért óvatosan, mert kb. sose használt gumit), erre talán jó lehet még pár évig, aztán meg elfogy az Ulpius-pénz, írni nem tud, ha jól értem nincs nagyon használható végzettsége, sportkarierjének vége és normális ember meg nem áll nagyon szóba vele, szóval biztos szép jövője lesz, de legalább nem bánt meg semmit (miért, ki bánt meg bármit?) Mindenesetre valamilyen szinten tudom sajnálni az ilyen hölgyeket (ismerek személyesen is), de hát ha valakinek az a fontosabb, hogy még van olyan pasi, aki megkívánja (egy ideig lesz, csak a mércét kell mindig lejjebb állítani és akkor örökké), akkor egészségére.

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Stalker

Nézzük a pozitívumokkal, azzal hamar megvagyunk: a borító igen szépre sikeredett, hozza a stlaker érzést, bár úgy belegondolva mindennek nem sok köze van a könyvben leírtakhoz.
A könyv két részre osztható. Első részében van egy regény, vagy befjezetlen regény, vagy novella, vagy nem tudom beazonosítani. Semmire nem vezet ki, unalmas, történettelen, gondolattalan, fantáziátlan. Aztán még rosszabb, mert nem elég,
hogy csak úgy abbamarad, de onnantól jön egy forgatókönyvátírat, ami valahol a regény és a film között van és bár valamivel egységesebb, de semmivel sem jobb. Egy-két momentum tetszett a Zónában, de úgy egyébként nem sok fantáziát látok
benne.

A civilizált emberiség nyolc halálos bűne

Kellemes borító, Galambos is jól olvassa fel.
Úgy 15%-át nem értettem, 15%-ával nem értettem egyet és szerintem minimum 15%-a már rég túlhaladott. A százalékokban vannak átfedések.
Nyilván amit értettem, azt tudtam, újdonságot nem tartalmazott, amivel egyetértek az sima aha, amivel nem, az meg, hát neki is csak egy gondolata, nem állítása vagy tudása és ezen fogalmak közti különbséget meg ő is elmagyarázza.
A lényeg, hogy többségében persze így van, ahogy leírja, bár nagyon pesszimista és csak problémákat emel ki, megoldást rájuk nem javasol, ami persze könnyű is, és ép ez benne a nehéz.
Úgy gondolom, hogyha minden úgy is lenne, ahogy leírja és ezzel tisztába is lenne mindenki (szerintem az értelmesebb emberek egyébként nyilván), akkor is egyszerűen és akkor mivan érzése van az embernek, sem nem akarna, sem nem tudna ezen változtatni és hát miért is tenné?
Szóval többségében kellemes volt hallgatni, de alapvetően feleslegesnek érzem a legtöbb ilyesmi könyvet, mert újdonságot nem tud mondani, nézetet meg nem alakít ki, vagy módosít vagy bármi.

Arnaldur Indriðason: Hipotermia

Leírás:
Reykjavíktól nem messze, egy tóparti nyaralóban felakasztott női holttestre bukkannak. María, aki nemrégiben édesanyját – gyerekkorában pedig édesapját is – tragikus körülmények között veszítette el, minden bizonnyal öngyilkos lett. A rendőrség lezárja az ügyet. Erlendur felügyelő azonban ösztönösen érzi, hogy valami nincs rendjén. Életében először megszegi a szabályokat, és saját szakállára kezd nyomozni. Kezébe kerül egy hangfelvétel, amely akkor készült, amikor María felkeresett egy médiumot. Anyja ugyanis megígérte neki, hogy ha létezik halál utáni élet, azt tudatni fogja vele, mégpedig valamilyen módon kedvenc írója, Proust segítségével. A nyomozás során nemcsak María életének kísértetei, de Erlenduréi is életre kelnek…

Vélemény:
 Bár továbbra sem került kiadásra a sorozat első két kötete és a folytatások is igen összevissza időközökkel jelennek meg (legutóbb 3 éve és már azóta megjelent 5 folytatása is kint), de végre új Arnaldur könyvet tarthatunk a kezünk között.
Ismét csak elég lassan indul be és nem is mondanám az eddig megjelentek csúcsának, valahogy nekem kevés volt, valahogy lelassítja az embert, ahogy olvassa, mintha egy álomban, mocsárban ragadtként próbálna átsétálni a történeten és homályosan látja a pontokat, hogy bizony ezeknek össze kellene tartozniuk és a végén össze is tartoznak, így inkább csak hangulata van az egésznek, mintsem, hogy krimiként tekintsünk rá.
És csak nekem gyanús, hogy ezek a rendőrők úgy dolgoznak, hogy A) nem mennek szabadságra B), nem dolgoznak ügyön C) közben hetekig titokban munkaidőben járják a várost és környékét, hogy régi ügyeken agyaljanak, tehát kvázi a munkahely szempontjából hetekig azt se tudják, hol van, mit csinál, mert igazi munkát nem végez, szóval lehet nyomozó szeretnék én is lenni:)

Két kemény legény

Szeretem a képregényeket, Garfield-től Batman-ig, bár csak nagy ritkán jutok hozzájuk.
Most két újabb képregény került hozzám egy Megtorló és egy Rozsomák.
Nézzük őket egyesével.

Rozsomák – Adósság és becsület

Rozsomák a világ legnépszerűbb és legveszélyesebb mutánsa, az X-Men tagja. Általában zárkózott, mogorva, ám egy korábbi kaland során találkozott a gyönyörű Marikóval, akivel egymásba szerettek.
Mivel egy ideje nem kap hírt róla és a levelei felbontatlanul érkeznek viszsza, elutazik Japánba. Ott kellemetlen meglepetés éri: Singen nagyúr, Mariko apja egy becsületbeli adósságát rendezte azzal, hogy lányát férjhez kényszerítette egy üzlettársához.
Rozsomákra megszégyenítő vereségek és kegyetlen ellenségek egész sora vár: rivális Jakuza-vezérek, nindzsák, a Kéz emberei és egy életveszélyes bérgyilkosnő.

Rozsomák, az idegesítően félrefordított, filmekben Farkasként megjelenő karakter valami miatt központi figura a képregényekben is, bár szerintem erősen túlértékelt. A mostani kötet gyakorlatilag legújabb, Ezüst szamuráj film nagyrészének alapja, így a történetben túl sok ismeretlennel nem találkozhat, aki látta a filmet (bár itt nincs Ezüst szamuráj, merthát azért több képregényből lett összeollózva az egyébként ne m túl erős film), a rajzok nem túl tetszetősek vagy kidolgozottak, kissé a japán rajzstílusból is próbálnak átvenni. A történet bár ismert, de azért viszonylag elszakad az általános sablonoktól.

A másik könyv A Megtorló – Balfékek Szövetsége

A Marvel Univerzum legveszélyesebb alakja most aztán emberére talál. A hihetetlen Pókember, Rozsomák, a mutáns X-Men tagja, és a rettenthetetlen Fenegyerek egyesült erővel akar véget vetni a Megtorló ámokfutásának.
Vajon sikerül-e Frank Castle-nek túljárnia az eszükön?
És hogy kerül a képbe Hulk, a pusztító zöld óriás?
A Marvel Comics öt talán legismertebb figurájának a közös és megismételhetetlen történetét a jelenkori amerikai képregény egyik legkedveltebb írója, Garth Ennis jegyzi, a rajzokat pedig honfitársa, az ugyancsak ír John McCrea készítette. Ennis morbid humorral állítja a feje tetejére mindazt, amit a szuperhősökről gondolni szokás. A Megtorló visszatért.

A Megtorlóval eddig három filmet csináltak és bár az utolsó már talán csak DVD-re jött ki, de szerintem egy igen ígéretes verzió volt és szívesen néznék még R besorolású Marvel-filmeket. Pláne, ha, mint a képregénybe is erősen jelen van több Marvel karakter is a Punisher meleltt. Szóval kapunk itt Rozsomákót, Pókicát, Daredevillt és még egy adag meglepetés zúzást is. A rajzok szépek, a történet egyszerű, de a karakter bár erősen keménylegényes, mint Rozsomák barátunk mégis mutat valami újat ezzel a veletek is, meg nem is dologgal, és hát a pluszkarakterek erősen feldobják a történetet és a látványt is. Erősen ajánlott, szerintem jobb, mint a Rozsomák történet.

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Leírás:
Juan „Johnnie” Rico a középiskola elvégzése után jelentkezik Szövetségi Szolgálatra, amely nélkül egy embert sem tekintenek teljes jogú polgárnak a Terrai Federációban. Katonának áll, és jobb választása nem lévén, a gyalogsági kiképzést választja, de a szükséges rosszt hamarosan valami sokkal rosszabb váltja fel: kitör a háború!
A rovarszerű arachnidák és az emberek között régóta tartanak már a határvillongások, ám az idegenek most egyszer s mindenkorra el akarják dönteni a vitás kérdéseket, méghozzá fegyverrel. Amikor Buenos Aires városa a földdel válik egyenlővé, Johnnie hirtelen a frontvonalban találja magát, a Mobil Erők páncélos gyalogságában. És ha az embertelen kiképzést túl is élte, erről az élményéről már aligha lesz esélye nyugdíjas korában az unokáknak mesélni…

Robert A. Heinlein, az első SF nagymester, aki Asimovval és Clarke-kal együtt a tudományos-fantasztikus irodalom aranykorának nagy triumvirátusát alkotta, számos díjat elnyert életében, sőt néhányat halála után is. Új szavakat alkotott, amelyek azóta részeivé váltak az angol nyelvnek, családjának futurisztikus, automatizált házat tervezett az 50-es években, munkássága számos tudóst, politikust és művészt inspirált. A Starship Troopers a mai napig ajánlott olvasmány az Amerikai Egyesült Államok hadseregénél, és a kortárs SF-re gyakorolt hatása is jelentős: többek közt Joe Haldeman Örök háború és Orson Scott Card Végjáték című regénye sem létezhetne nélküle.

Vélemény:
Heinlein-nel már egyszer találkoztam a Hold börtöne kapcsán és vitathatatlanul ez a könyv is azt a vonalat erősíti. A kérdés csak, hogy mi is ez a vonal.
Meg kell mondjam semmiképp sem azt kaptam, amit vártam, ha nem a Hold börtöne, hanem a film alapján közelítem meg a dolgot. Bizony ez a könyv nem arról szól, hogy katonák harcolnak óriásbogarakkal. Úgy 60%-áig nem is harcolnak és nincs is bogár, utána sincs harc és nincs bogár, de azért említik pár mondattal, hogy valahol vannak bogarak és harc, de ennyi meg a végén egy 10 perces harc. Ez alapján nem lehet sci-finek mondani, nem lehet akciónak mondani, hisz tulajdonképpen nincs története, nincsenek akciók, egy kadét kiképzéséről szól a kezdetektől sok lépcsőben hadnagyszintig, miközben megtudunk dolgokat eme hadsereg és társadalom felépítéséről, működéséről. Még azt se mondanám, hogy bármi hátsó gondolattal, szatiraként, társadalomkritikaként lenne megírva, igazából nem éreztem benne ilyet. Igen, ez alapján dögunalomnak kéne lennie. És nem az mégse. A Hold börtöne is egy 400 oldalas leírás aprócseprő részletekről, ahogy ez is, de mindehez van Heinlein-nek egy stílusa, ami miatt nemcsakhogy nem untam, de teljes mértékben lekötött, olvastatta magát, pedig esküszöm nem tudok megemlíteni a stíluson kívül bármit, ami tetszhetne bárkinek, merthogy nincs benne sokminden, de hát valószínű nem is ez miatt szeressük:)

Lőrincz-i hullaszámlálás 2.

A Lőrinczi Hullaszámlálás 2010-ben nagy siker volt a moly-on, ígyhát tavaly meg lett szervezve ennek a folytatása, ami nem a Lawrence, hanem a Lendvay regények által összegyűjtött hullahalmot volt hivatott számszerűsíteni.
Ezúton is köszönöm a Molyon a kihívásban résztvevőket és akkor csapjunk bele a számokba:
A számlálásban 7 könyv és 4 kisregény vett részt.
Bár sejtésem szerint nem megbízhatóak teljes mértékben a számok (ki mit vesz hullának), de 93 ember (plusz két kígyó egy kutya és egy macsek) halálát mindenképp okozta ez a pár történet. Ami mint látjuk csak 8 ember halála per könyv, tehát vértelenebb, mint a Lawrence könyvek, ahol ez a szám 12.
Nade nézzük a halálokokat. A legnépszerűbb a torok elvágása (22%) ezt követi a megfojtás (17%) és a golyó általi halál (16%), a leszúrás is viszonylag népszerű (13%), ugyi Lawrence-nél a golyó nyert 17%-kal és utána jött a megfojtás 14%-kal.
A romantikus kapcsolatok száma 15 és mivel nagyon diszkrét Lendvay így csak 25 koituszról számol be részletesen. Mint láthatjuk, tehát  teljesítménye Lawrence alatt marad minimálisan.
Lendvay kicsit sem alkesz, így a 11 történetben 74 alkalommal iszik whisky-t (általában egy pohárkával, de azért van jópár alkalom, amikor ez egy üveget jelent), kétszer üditőt, 5 sört, 5 bort, három kávét, három tejet, 5 pohár rumot, 13 pohár clairint, 9 pohár pezsgőt, két teát, egy páleszt és egy konyakot. Mondom, hogy nem alkesz, ennyi azért másnak is lefolyik két hét alatt, mert kell a folyadék bevitel, nem?

China Miéville: Kraken

Nem véletlenül tartott ennek az olvasása is sokáig. Egyrészt ugye vastag, másrészt úgye nem túl jó. Főleg, hogy már olvastam a Soseholt, az se nagyon tetszett, ez meg ugyanaz pepitában.
Egyébként nagyon nem érzem, hogy ez egy intelligens könyv lenne vagy az írója, hűdeokos a náci testépítő külső mögött.
Az első 100 oldallal nincs baj, egyszerű könyv, onnantól összevissza, felesleges, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon túlírt, sem történet, sem poén, sem akció, sem okosságok nincsenek benne, szóval semmi, amit szeretek, biztos, hogy utolsó könyv az írótól és nagyon valószínű az utolsó urban fantasy, amit olvasok, már maga a fogalom is, hogy urban fantasy majdnem olyan perverzül abszurd, mint a paranormális erotikus.

Karsza Andi – Molnár Nikolett (szerk.): Tetovált mementó

A molyon az értékelések a lehető legkevesebb alkalommal tükrözik egy adott mű értékét vagy azt, hogy az adott mű mennyire tetszett az olvasójának. Ez tény, a legtöbben vagy önkényesen csillagoznak pl. mindenre ötöt, mert minden könyv valahol tökéletes, meg mi munka van benne, vagy ami pocsék arra 4-et, merthát nem tökéletes, de még életükben nem adtak fél, 1, vagy két és fél csillagot, esetleg ezt a havercsaj írta, vagy a kedvenc íróm és bár nem tökéletes, úgyhogy 4,5. Megteheti mindenki, nincs meg tiltva, és valószínűleg csak engem zavar a nem egyforma, vagy számszerűsíthető értékelésmód, dehát statisztikus vagyok (semmi köze ehhez, de most ráfogjuk:).
Én megpróbálok legalább az osztályozás tárgyszerűsége mellett maradni és nyilván az olyan könyvre, ami tetszett is meg nem is, nem adhatok 50%-nál többet, ami inkább nem tetszett, mint igen, arra pedig csak kevesebbet.
Azért pedig nem adhatok valamire több pontot, mert ismerem az írót, vagy a szerkesztőt vagy a grafikust és kedvelem őket vagy tudom, hogy nagy munka volt ésatöbbi, a kettőnek nem lehet egymáshoz köze, mindössze arra elég, hogy felhívja a figyelmemet egy könyvre, érdeklődéssel olvassam, főleg azokat a műveket, amiket tudok is névhez kötni.
Ennek ellenére az antológiák jogosultságát irodalmi szinten nem tudom elfogadni, ha nincs személyes kapcsolat, sose olvasnék vég egyet sem, hisz lehet kedvencem 2-3-15 író, de kizárt, hogy egy antológiába akár a többség is kedvenc legyen, vagy élvezetes, hisz nem az alapján lettek összecsoportosítva.
Ugyanígy nem az én világom a versek világa sem, a legtöbb verset értékelhetetlennek tartom és szintén nem irodalmi értéke van, hanem magánértéke, szól nekem az írónak, meg esetleg, akihez írtam, de ahhoz nagyon jónak kell lennie, hogy szólhasson másnak is.
A haikukat meg fel sem fogom (ez és minden szavam persze engem minősít:), nem tudom megkülönböztetni a bevásárlólistámtól vagy bármelyik mondatomtól (ahogy szerintem nincs is különbség, csak megfelelő sorrendbe kell rakni a szavakat, entert nyomni x szótagnál és ott befejezni a mondatot, ahol kijön, teljesen mindegy, hogy nincs vége vagy nincs mondanivalója a mondatnak).
Ettől még elolvastam a fenti okok miatt.
Kivitelezés nagyon szép, a rajzok színvonalasak, az ötlet akkor is jó, ha én nem értékelem és mégcsak szépen sem írom le, mint az előszót író író, hogy nem az a lényeg, hogy színvonalas legyen, vagy jó, hanem, hogy jó annak, aki megírta, hát hajrá.
Az összes műből 7 db volt, ami tetszett, ezekre tudnék 4-5 csillagot adni, kb. a maradék 70%-a fél csillag a többi 2-3, ez alapján a tetszési indexe nem lehet jobb, mint 40% és ebben már bőven van jóindulat:)