Karsza Andi – Molnár Nikolett (szerk.): Tetovált mementó

A molyon az értékelések a lehető legkevesebb alkalommal tükrözik egy adott mű értékét vagy azt, hogy az adott mű mennyire tetszett az olvasójának. Ez tény, a legtöbben vagy önkényesen csillagoznak pl. mindenre ötöt, mert minden könyv valahol tökéletes, meg mi munka van benne, vagy ami pocsék arra 4-et, merthát nem tökéletes, de még életükben nem adtak fél, 1, vagy két és fél csillagot, esetleg ezt a havercsaj írta, vagy a kedvenc íróm és bár nem tökéletes, úgyhogy 4,5. Megteheti mindenki, nincs meg tiltva, és valószínűleg csak engem zavar a nem egyforma, vagy számszerűsíthető értékelésmód, dehát statisztikus vagyok (semmi köze ehhez, de most ráfogjuk:).
Én megpróbálok legalább az osztályozás tárgyszerűsége mellett maradni és nyilván az olyan könyvre, ami tetszett is meg nem is, nem adhatok 50%-nál többet, ami inkább nem tetszett, mint igen, arra pedig csak kevesebbet.
Azért pedig nem adhatok valamire több pontot, mert ismerem az írót, vagy a szerkesztőt vagy a grafikust és kedvelem őket vagy tudom, hogy nagy munka volt ésatöbbi, a kettőnek nem lehet egymáshoz köze, mindössze arra elég, hogy felhívja a figyelmemet egy könyvre, érdeklődéssel olvassam, főleg azokat a műveket, amiket tudok is névhez kötni.
Ennek ellenére az antológiák jogosultságát irodalmi szinten nem tudom elfogadni, ha nincs személyes kapcsolat, sose olvasnék vég egyet sem, hisz lehet kedvencem 2-3-15 író, de kizárt, hogy egy antológiába akár a többség is kedvenc legyen, vagy élvezetes, hisz nem az alapján lettek összecsoportosítva.
Ugyanígy nem az én világom a versek világa sem, a legtöbb verset értékelhetetlennek tartom és szintén nem irodalmi értéke van, hanem magánértéke, szól nekem az írónak, meg esetleg, akihez írtam, de ahhoz nagyon jónak kell lennie, hogy szólhasson másnak is.
A haikukat meg fel sem fogom (ez és minden szavam persze engem minősít:), nem tudom megkülönböztetni a bevásárlólistámtól vagy bármelyik mondatomtól (ahogy szerintem nincs is különbség, csak megfelelő sorrendbe kell rakni a szavakat, entert nyomni x szótagnál és ott befejezni a mondatot, ahol kijön, teljesen mindegy, hogy nincs vége vagy nincs mondanivalója a mondatnak).
Ettől még elolvastam a fenti okok miatt.
Kivitelezés nagyon szép, a rajzok színvonalasak, az ötlet akkor is jó, ha én nem értékelem és mégcsak szépen sem írom le, mint az előszót író író, hogy nem az a lényeg, hogy színvonalas legyen, vagy jó, hanem, hogy jó annak, aki megírta, hát hajrá.
Az összes műből 7 db volt, ami tetszett, ezekre tudnék 4-5 csillagot adni, kb. a maradék 70%-a fél csillag a többi 2-3, ez alapján a tetszési indexe nem lehet jobb, mint 40% és ebben már bőven van jóindulat:)

Paul Finch: Ne sikíts!

Fülszöveg:

Elég, ha megnevezed a nőt, akit akarsz. Mi leszállítjuk neked.

38 nő tűnt el nyomtalanul. Mark Heckenburg nyomozó még nem szembesült ilyen szövevényes és ördögi esettel. Útja London elegáns lakosztályaiból egyenesen Manchester kies ipari negyedébe vezet, a csillogásból a mocsokba. Cégvezetők, iparmágnások, nagyhatalmú politikusok és korrupt tisztviselők, akiket kibogozhatatlan szálak kötnek össze egy alvilági szervezettel. A ,,klub", amelynek nevét nem sokan merik kimondani fényes nappal, amelynek létezésében illik kételkedni, amely élő szexuális játékszereket szállít rendelésre, teljes diszkréció mellett...

A Ne sikíts! a thriller műfa egyik legjobbja; benne a Scotland Yard legalja és legjava, pörgős cselekmény, vérfagyasztó fordulatok, és egy nyomozó, aki többet tud a kelleténél.

 Vélemény:

 Pár szót a külsőről. A kiadó új sorozatának borítói mind nagyon figyelmelkeltőek, jól megcsinált minimalista munkák, nagyon tetszenek, ez már elég volt, hogy felkeltse a figyelmem. Aztán, amikor kézbevettem már láttam, hogy más külső ellem is van, mégpedig a méret, bizony itt táskakönyvekről beszélhetünk, bármilyen táskába kényelmesen elfér még egy plusz pont. Egy pont levonás viszont a borító anyagáért, sajnos az túl vékony papír, hamar hajlik, gyűrődik. Mindehez viszont egy igen
kedvezményes ár párosul.
A téma viszonylag egyedi, a helyszín London és környéke, tehát engem ez a kettő megvett alapból.
Azonban van itt történet és az sajnos igen siralmas, közepesnél gyengébb krimit kapunk, erős gyomor sem igazán kell, izgalomtól nem fogjuk magunkat összepisilni és váratlan fordulatokra sem kell számítanunk és sorozat lesz belőle, tehát a vége is lecsapott. Megy mendegél másfél szálon a történet talán, sima tévéfilmnek elmegy, de én egy krimikönyvtől jóval többet várok, hisz vannak jó példák.

Sasha Grey: A Juliette társaság

Fülszöveg:
Pikánsan intelligens, intelligensen pikáns.

Catherine, a film szakos hallgató, a gyönyörű nő, akinek szexualitása csak nemrég ébredt, egy titkos klubban találja magát, ahol a világ legnagyobb hatalmú vezetői találkoznak, hogy kiéljék legmélyebb, legsötétebb szexuális fantáziáikat. Ezek az új élmények nagyon erős új élvezeteket nyitnak meg Catherine előtt, ugyanakkor lerombolnak mindent, amit addig értéknek tartott.
Sasha Grey első regényében egy zártkörű, titkos, erotikus társaságba vezeti be az olvasót, ahol bármi és minden megtörténhet.

"A Juliette társaság erotika másképpen... határozottan olyan mű, amelynek a kívánságlistán a helye." - Cosmopolitan

Sasha Grey a hollywoodi pornóipar egyik legsikeresebb sztárja volt. Huszonegy éves korában elhagyta a felnőttfilm-ipart, majd a Törtetők (Entourage) sorozatban vállalt szerepet, és Stephen Soderberg Barátnő rendelésre (The Girlfriend Experience) című filmjében játszott. A Juliette Társaság az első regénye.

Vélemény:

Hogy miért olvasok ilyen könyvet? Titkos társaság, szex, valami kicsit thrilleres dologra számítottam a fülszöveg alapján. Megkaptam? Nem.
A leírás "kicsit" ferdít, a könyv olyan mint maga a szex, rengeteg előjáték, gyakorlatilag, több, mint a könyv fele csak az, 200. oldal körül jut csak el egy titkos klubba, amiről szólnia kellene. Ezt asszem úgy 15-20 oldalba lerendezi, utána jön még majdnem ugyanolyan hosszú utójáték, de az már nem olyan jó, mint az elő, viszont megérkezik a Juliette-társaságba. Mondtam én:) Kapunk szexet, meg nem is, igazából csak mesélik neki, vagy ő képzeli el és csak utána csap bele a lecsóba, de az csak egy kis csapás, mint írtam.
Sokan leírták - női és férfi olvasók is -, hogy ők tudják, ismerték Sasha Grey-t, hát meg kell mondanom, nekem nem mondott semmit a neve, még kinézetről is elég tucatarcú/testű (egyébként nem olyan rossz:) de persze azóta pótoltam hiányosságaimat, és alapos gyűjtőmunkát végeztem. Szóval mostmár keveredik a könyv és a Girlfriend experience film és Grey életrajzi elemei, sőt tegnap megnéztem a Would you rather című horrort, amiben szerepel és tényleg érdekes volt, hogy ott víz alatt fullad meg, majd fél órával rá a könyvet olvasva a víz alatt kényezteti a fickóját,
szóval tényleg nem tudom, hogy mekkora a tüdő kapacítása, mondom, hogy összekeverednek bennem a dolgok:).
A csaj egyébként abszolút értelmes (azért nem kiemelkedően és a szimpátiafaktort az eddig olvasottak-látottakból adódóan nem biztos, hogy megkapná), a könyv épphogy történetét nem csak arra használja, hogy felvezesse szexuális képzelgéseit (vagy a főszereplőcsajét), de a szexszel, nemi különbségekkel, stb. kacsolatos nem túl mély, de abszolút értelmes gondolatait tudja csokorra fűzni és előadni. Azonban a rövid terjedelmen belül is ez már a végére átfordul, túl szabad képzelettársításokkal dolgozik, csak, hogy elmondhassa, hogy miről mit gondol és így a teljes érdektelenségbe fordul az egész.
 Összességében tehát azt nem kaptam meg, amit szerettem volna, de mivel rövid és nem is túl extrém, így egynek jó volt.
 

Robert J. Sawyer: Kifürkészhetetlen

Fülszöveg:
Amikor egy idegen civilizáció küldötte érkezik a Földre, úti céljául a torontói Royal Ontario Museumot választja. A múzeum egyik munkatársával, Thomas Jerichóval lép kapcsolatba, aki meglepődve veszi tudomásul, hogy Hollus, a pókszerű lény bolygónk történelmét jött tanulmányozni, párhuzamokat keresve más civilizációk sorsával. Nem kisebb feladatra vállalkozott ugyanis, valamiféle kívülről rákényszerített rendezőelv nyomait kutatja a világegyetemben, más szóval Isten létének bizonyítékát.
Az ateista Jericho saját kételyeivel küzdve segíti Hollus munkáját, de az egyre meggyőzőbb érveket mind nehezebben utasíthatja el. Vajon ha létezik Isten, mi a célja velünk, emberekkel? És érdemes-e egyáltalán kutatni szándékai után, hiszen az Ő útjai köztudottan kifürkészhetetlenek.
Kanada legsikeresebb SF-szerzője a Lélekhullám után ezzel a regényével ismét a tudomány és a hit világának metszéspontjaira irányítja a reflektorfényt. Gondolatébresztő művét a megjelenését követő évben több díjra jelölték, és azóta is élénk vitákat generál olvasói körében.
„Sawyer írói magabiztossága határtalan, tudományos jóslatai pedig a legmerészebbek.”
– New York Times
„Garantáltan tágítani fogja mind a hívők, mind a hitetlenek szellemi horizontját.”
– Toronto Star

Vélemény:

Mióta a blog megy, sok íróról kellett lemondanom, mert folyamatosan csalódást okoznak, Sawyer közel áll ehhez, de azért még kap esélyt.
Sawyer, mint sci-fi író Magyarországi megjelenése nálam igen magas mércét ütött meg anno. Ezt a mércét tartotta is az utolsó WWW részig, amivel sikerült elintéznie a trilógiát. A következő megjelenés a Kifürkészhehetetlen, ami tán még ezt is alulmúlta.
Akinek bejönnek J. R. dos Santos művei, azoknak nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt is, bár teljesen más a műfaj, a téma azonos a hozzáértés sem sokkal magasabb színvonalú.
Istenről, a véletlenekről, valószínűségekről és miértekről írni nem tudom mennyire kifizetődő, persze nagyrészt érdekes a téma, persze, amiben Isten van azt el lehet adni egy jó nagy piacnak, de ezt én kevésnek érzem ilyen soft tárgyalásban.
Mert Sawyer softos, mint egy 50-es évekbeli sci-fi film, de inkább sci-fi mese, kb. Mikrobi kategória.
Lejön egy óriáspók az űrből, aki aztán reklamál, hogy a sci-fi szerzők nem tudnak elvonatkoztatni a filmekben a földi kinézetekről (mindezt egy szimpla óriáspók). Megszólal angolul! Tréfálkozik, szójátékozik, egyetlen célja olyan információk megszerzése, ami 2 perc alatt még wikipedia-ból is megszerezhető. Aztán bekajálja a földi ételeket egy puffon ülve és elmeséli, hogy van egy lánya, aki színházi rendező, a másik meg ábécében pénztáros (mondjuk). Könyörgöm, ez így nem sci-fi, ez Mikrobi szint, vagy Süsü, de korántsem tudományos-fantasztikus, pláne nem komoly.
De persze mindez csak egy keret annak, hogy pro és kontra érveket soroljunk fel, hogy márpedig kicsi a valószínűsége, hogy élet alakult ki, pont így, pont itt, pont ekkor, úgyhogy bizony ez Isten lesz. Ami szép és jó, ezek egy része érdekes feltevés (és szószerint olvasható Santos könyvében, ami későbbi, mint ez), másik része feltevés, harmadik része erős spekuláció és egy jó fele pedig olyan spekuláció, aminél a bizonyítást fiktív űrbéli lények életmódjára, történetére vezeti vissza. Ez most mi? Legyen sci-fi, legyen magyarázkodás Isten létezéséről vagy sem, de nem lehet az érv, hogy hát az túl nagy véletlen lenne, hogy nekem is meccsem lesz holnap meg Mikrobi is focizni fog a Galgames II bolygón, így minden komolyságát elveszti.
És persze itt is ugyanazokat a témákat vesézi, amit a többi könyvében, abortusz, majmok, Isten, fanatikus vallásosak, amik egyébként tök szimpatikus témák és érdekes meg minden, amikor létező érveket használ, de a nagyrésze csak mese.
Aztán a végefelé szokás szerint lépünk egy szintet felfelé, amúgy Prometheus film vége módjára és bár személyszerint nekem mindig tetszik ez a nagyobb lépték, de igazából nem éreztem, hogy bármire kifutott volna vele.

Mark Millar: A különítmény

Na szóval ez egy bevezető „történet”, nincs történet, beszélgetnek, sétálnak, aztán Hulk konkrétan kanos lesz és meg akarja mutatni, hogy milyen is nagy zöld az exének, aki Freddie Prinze Jr-ral randizik és END.
De azért jó volt kicsit elmerülni ebben az alternatív univerzumba és még mindig keresek valakit, aki kölcsönadna ilyen képregényeket:)

Steve Berry: A Kolumbusz affér

Fülszöveg:

Egy családi titok, egy szívtelen fanatikus, és az amerikai kormány egy titkos részlege – mindezeket egy döbbenetes eshetőség köti össze.

Mi van akkor, ha minden, amit Amerika fölfedezéséről eddig tudtunk, egyszerűen hazugság? És, ha ez a hazugság csupán arra szolgált, hogy elfedje Kolumbusz 1492-es útjának valódi okát?
Ez a több mint 500 éves titok egy csapásra át tudná alakítani az egész modern politikai világot…
Tom Sagan, Pulitzer-díjas oknyomozó újságíró döbbenetes dolgokról írt riportokat a világ legforróbb pontjairól. Azonban, amikor az egyik közel-keleti sztoriját hamisítványként leplezik le, vége a szakmai karrierjének.
Tehetetlenül vergődik a hazugságok hálójában, igazát, hogy a bukását egy ismeretlen ellenség szándékos félrevezető akciója okozta, nem tudja bizonyítani.
De mielőtt még Sagan kétségbeesésében véget vetne életének, a sors közbeszól, egy rejtélyes ismeretlen képében, aki cselekvésre kényszeríti őt. Tom ezzel magára vonja a Magellán Ügyosztály, az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma egyik legtitkosabb osztályának figyelmét. Ez a szervezet Amerika legkényesebb ügyeit intézi. Sagan egyszeriben egy nemzetközi bonyodalom kellős közepében találja magát, amelynek következményei nemcsak Washingtont ráznák meg, hanem Jeruzsálemet is. Belekényszerül egy macska-egér játékba, amelyben nem lehet tudni, ki barát és ki ellenség. Bécsbe, majd Prágába kerül, végül pedig Jamaika Kék-hegységébe, ahol az életben maradása a Kolumbusz rejtélytől függ.
Steve Berry a New York Times sikeres írója, a Nagy Károly nyomában, A velencei árulás, az Alexandria link, A Templomosok öröksége, A borostyánszoba és a Vérbosszú Párizsban világhírű szerzője. Könyveit 38 nyelvre fordították már le, és 50 országban árusítják.

Vélemény:
 Ismét egy Berry, de ezúttal nem gyapjasdinnye, bár az univerzum és idősík azonos, ahogy a kalandok is hasonlóak a helyszínek meg az előző évi nyaralása Bécsben kavarva egy kis Kolumbuszos dologgal, és zsidő történelemmel.
Komolyan, eljutottam addig a pontig, hogy ellenőrizzem a receznióadókat, mint a szakdogában a konzulenseket és elrejtem ide, hogy bizony lehet, hogy még fogok kérni Berry-t, de mondjatok nemet, tényleg nem lehet róla mit írni, nem tudok elképzelni olyan embert, akinek valamelyik Berry könyv lenne a kedvence, mert hát miért pont az, miért nem a másik, hisz tök egyformák.
Nade nézzük sorjában, a borító ismét gyöngyörű, akinek megvan az összes büszke lehet rá, tényleg szépek még sorba rakva is.
A történet sajnos kifejezetten unalmas, kaland-akciót csak a végén kapunk, hol máshol, mint egy barlangban, hiszen egy kalandregény barlangos leszámolás nélkül félkarú óriás.
Pozitívum számunkra, hogyha valaki olyan, hogy szereti bejárni a könyvek helyszíneit, akkor a könyv 2/3-ának helyszínét egy nap alatt abszolválhatja kis kölcségvetésből is Bécsben meg Prágában, hisz ismét majdnem minden helyszín valóságnak megfelelő. És akarok Budapest-es Berry könyvet!
És hát ennyi, be kell valljam egyáltalán nem élveztem, megkockáztatom, hogy az egyik leggyengébb Berry könyv, de még mindig ott tartunk, hogy mindegyik egy sima BigMac, csak ebbe valahogy kevesebb szósz került, szóval jól nem lakunk vele, hiába termetes darab.

Dávid Kornél – S. Tóth János: Dávid Kornél

Fülszöveg:
Ha nem próbálják ráerőszakolni, hogy álljon be a kapuba, Dávid Kornél talán sohasem fordít hátat a futballnak. Védeni azonban nem volt kedve, ezért sportágat váltott, s bár későn kezdett kosárlabdázni, szédületes karriert futott be. Az első és mindmáig egyetlen magyar NBA-játékos kendőzetlen őszinteséggel meséli el, miért fordultak ellene annak idején a szurkolók szűkebb hazájában, Zalában, már élvonalbeli játékosként mi okból kapott pofont az edzőjétől, s arról is kifejti véleményét, hogyan süllyedhetett ilyen mélyre a legutóbbi, 1999-es Európa-bajnoki szereplés óta a férfiszakág Magyarországon. Az eddig sehol fel nem idézett történetekből kiderül, miként tudott hajnalig tartó kaszinózás után is parádézni a sportág történetének legzseniálisabb alakja, Michael Jordan, s vajon miért csatlakozott egy alkalommal rendőregyenruhában a Chicago Bulls küldöttségéhez az extravagáns lepattanókirály, Dennis Rodman. A Clevelandnél, a Torontónál, a Detroitnál és a Washingtonnál is megforduló 107-szeres válogatott önéletrajza arra a gyakorta elhangzó kérdésre is választ ad, van-e alapja a földkerekség egyik legsikeresebb sportvállalkozását, az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokságot érő drog- és doppingvádaknak.

Vélemény:
Körülbelül 20 éve vagyok kosárrajongó, anno közepes mértékben, ma már egyre csökkenőben és szinte kizárólag NBA-re korlátozva. Ellenben 15 éve, amikor Kornál kikerült az NBA-be, rá külön felfigyeltem, anno volt is tőle dedikációm, bár már nem tudom, hogy került hozzám és mi lett a sorsa.
Viszont akkor még nem voltunk ellátva maihoz hasonló internetes háttérrel, olyan tévénk meg sose volt, amin nézni lehetett volna gyakran NBA-t, így Kornélt én játszani sose láttam.
Most, hogy a könyv hozzám került próbáltam keresni meccseket, de sajnos nem találtam (bárkinek van digitálisan, szívesen veszem, ha küld:), ellenben jópár interjút lehet találni a youtubon, úgyhogy a könyv mellé azokat is megnéztem, hallgattam.
Nekem valahogy az jött le a könyvből, hogy a többség nem kedveli Kornélt, van egyfajta ellenérzés, irigység (nem nagyon szoktam hinni ennek a szónak a negatív értelmében, általában pont a kritika célpontja találja ki a kritizálókra és leggyakrabban nem helytálló) vagy bármi más, ez belőlem abszolút hiányzik, mert kb. annyit tudtam, hogy játszott a Bulls-ban, amikor már a Bulls nem volt a régi Bulls és ennyi és, hogy ez milyen jó, hisz végre magyar az NBA-ben.
Hát most megtudtam róla sok mindent és meg kell mondjam "élőben" sokkal szimpatikusabb, mint könyvben, valahogy nekem írásban nem tudott meggyőző lenni, kicsit túl száraz és távolságtartó és egy 40 perces interjúból több és érdekesebb dolgokat tudhatunk meg a youtube-ról, mint a könyvből, már, ha épp nem érdekelnek az évszámok és csapatnevek, mint engem.
Borító csillagos ötös, de ez általában jellemző az Ulpius általam olvasott könyveire.
Az első rész alatt hamar el is intézni a Bullsos-Wizzardsos Jordan-es eseményeket. Nyilván csak reklámfogás a borítón, hogy barátsága Michael Jordan-nel, beszélt vele pár mondatot párszor, nyilván ez nem barátság, még ismertség sem nagyon. Tökjó, de nem hír.
Sajnos hiányoznak a Jordan-es és egyéb nagyobb és ismertebb kosarasokhoz köthető sztorik, de ezt nem lehet hibaként felróni, hisz tényleg keveset és nem túl nagy csapatokban játszott és nyilván a nagy emberek ilyen szempontból el sem
érhetőek.
Szóval aki érdekességekre, pletykákra vágyik vagy egy érdekes életrajzra, annak nem tudom ajánlani ezt a könyvet, Kornél a legtöbbet elérte szememben a magyar kosarasok küzül, de ettől még nem lesz érdekes az élete (nyilván számára igen) és ez nem egy negatív dolog. Az enyém sem az és rengeteg emberé nem, akiről életrajzi könyv jelent meg, csak esetleg némelyik jobban van tálalva.
Mindenesetre öröm, hogy végre egy olyan sportról adnak ki könyvet, ami érdekel is és egy olyan személyiségről, aki régebben még jobban érdekelt is. Viszont a célcsoport a kosárlabda iránt érdeklődők és nem a Dávid Kornél rajongók (az
túl kis csoport lenne), így úgy gondolom sokkal piacképesebb lenne egy mai NBA sztár könyvét magyarul is kiadni. LeBron van akkora sztár, mint a focisták, akikről a kiadó könyvet kiadott, max a kosaras piac kevesebb, mint a focis piac itthon, de ha Kornél könyv siker lehet, akkor siker lenne az is, vagy akár Shaq viccesebb önéletrajzi könyv, ami nem olyan régen jelent meg.

Mikal Hem: Kezdő diktátorok kézikönyve

Félrevezető, mert szerintem kezdő diktátorok nem is forgatják a lapjait, meg nem is lenne hasznos nekik, nekünk:) De megerősített elhatározásomban, hogy még mindig diktátor akarok lenni, de elég ha valami sejk herceg vagy ilyesmi, a legtöbb dolgot bevállalnám, de egyébként sem kell mindent, szabadon lehet válogatni:)

Barney Stinson – Matt Kuhn: Tesókódex szülőknek

Alapvetően ettől sem vártam semmit, ahogy a többi rész is elég gyenge így pozitív meglepetés volt, hogy ez néhol vicces, eléggé őszinte és jó képek és történetek is vannak benne, a fordítással sincs gond a könyv nagy részében, bár néhol átmegy Frédi és Béniben.
Szóval bár ezúttal azért várjuk egy sorozat végét, hogy végre vége legyen már, mert harmatgyenge, úgy könyvben megerősödtek, bár ez lehet csak a témaválasztás miatt volt így. Ennél több gyereknevelési könyv meg nem is fordul meg előttem többet szerintem:)

Hugh Howey: Kivetve

Egyre inkább érződik, hogy hát itt marha kevés egy rövid vicc, ha a csattanót már ismerjük. Az első rész még félrevezethetett, a második már egyértelműen kitalálható volt a sok felvezetéssel, a harmadik rész meg meglepetés nélkül zárult, csak egy lehetséges véggel, amit ha hármat kell mondani, akkor mindenki mondja. Egyre inkább kételkedem benne, hogy majd a sorozatot le tudja zárni valami igazán meglepővel.

Gareth Roberts – Douglas Adams: Shada

Doctor Who-hoz nekem nem sok közöm van, de most legalább egy-két dolgot megtudtam a hátteréről, bár azt persze nem tudhatom, hogy ez a történet mennyire Doctor Who-s vagy még abból is kiemelkedő, de nekem megfelelően Douglas Adamses volt, mondjuk abból egy középkategória. Ajánlani nem ajánlom, de megbánni sem hiszem, hogy megbánja, aki elolvassa, pláne, ha Doctor Who fan is:)

Justin Cronin: A szabadulás

A könyv nem rossz, de korántsem olyan jó, mint itt sokan írják, de nem bántam meg, hogy elolvastam.
Tulajdonképpen egyetlen egy módosítással kiváló olvasnivaló is lehet, nem pedig egy logikátlanságoktól hemzsegő tucat akció-postapokaliptikus könyv.
És ez pedig az, hogy szépen átírjuk, hogy nem 100 év telik el, hanem 10 vagy max 20. Mert a büdös életbe nem veszem be, hogy a világ nem rohad szét 100 év alatt. Kizártnak tartom, hogyha most mindent így hagyunk, akkor 100 év múlva valaki bemegy a boltba, leemeli a Nike cipőt és hordja és nem esik szét, hogy ez igaz minden ruhára, a lepedők is épek, sőt végülis ha szerencsés vagy gépezhetsz is, mert működnek a PC-k, max nincs net, esetleg cserélni kell néha memóriát, mert azért nem mind stimmel. Ha meg megéhezel akkor kibontasz egy 100 éves gyümikonzervet, ami elég nagy eséllyel még teljesen jó. Este meg nézhetsz filmet is, mert ebben a világban nem kell hiperszuper tartósítókamrákba tárolni a 30 éves cellulodi-okat sem, mert 100 év után is pörögnek. Kis bütyköléssel az autók is beindíthatóak, sőt olyan embereknek, akiknek már a nagyanyja se tudta, hogy mi az az autó két hét múlva autós üldözési jelenetet rendeznek olyan vezetési stílussal, amit kaszkadörök évekig tanulnak, de hát úgy alapból egy 10 perc alatt megtanul mindenki vezetni úgy, hogy azt se kéne tudniuk, hogy mik azok a pedálok.
100 év alatt, ha összezárunk 80-90 embert null civilizációs behatással, akkor azok nem fognak irodalmian beszélgetni mindenről, pláne nem aztán külsősőkkel, akiket teljesen más kulturális dolgok érnek, nem fogják ugyanazokat a ruhákat hordani és tuti biztos, hogy nincs olyan reflektor, ami 100 évig üzemelne.
(de most komolyan, ha én most becsukom a házam ajtaját és egy év múlva visszajövök az összes ruhám szét lesz rohadva, a gépet nem tudod bekapcsolni, és max a babkonzervet még meg lehet enni, végülis találtak már 60 éves zsírkonzevet, amit elvileg meg lehetne enni)
Szóval ezen így nehéz túlemelkedni, hogy az egész irreális és így az ember nem hiszi el az egészet, nem tud belemélyedni a történetbe. Ugyanez 10-20 évvel a nulla nap után simán működhetne. (de sejtésem szerint ez majd tovább durvul, amikor 1000 év alatt is kb. semmi sem változik majd, max a politikai határok, hajh)
A másik dolog a szerkezete, az ember megszokja az első 200 oldalt, még érdekelt is, aztán bumm belecsöppen egy másik világba ami teljesen hidegen hagyja és irreális a fentieket is figyelembe véve. Mindegy, mert csak kb. 3-400 oldalon kell aztán túlennünk magunkat, amikor nem történik semmi és utána már begyorsulnak az események, van akció, van történet, haladunk A-ból B-be…. Mondjuk aztán megint 50 oldalas lezárásféle, ami unalmasabb és igazából lehet én nem figyeltem, de mintha túl sok dolog történt volna egy 5 perces bombavisszaszámlálás alatt.
A lényeg, hogy persze jó könyv ez, semmi extra és ha eltekintünk a terjedelmi dolgoktól (bőven úgy 30%-kal túl van írva), akkor kb. Del Toro vámpírtrilogiája mínőségben, mennyiségben, bár kicsit más oldalról.

Mira Grant: Feed – Etetés

Részlet narayan egy Darren Shan könyvhöz írt értékeléséből: „Nyögvenyelős, unalmas, vontatott, fárasztó… ezek a szavak jutnak először eszembe, ha jellemezni kell a könyvet. Teljesen másra számítottam, egy keményvonalas horrorsztorira, de sajnos nem azt kaptam, … Borzasztóan sokáig tartott, míg beindult a sztori, elkalandozott a figyelmem, senkivel és semmivel nem tudtam azonosulni, a főszereplőt pedig egyáltalán nem sikerült megkedvelnem, sőt, idegesített… sajnos azt kell mondjam, jelenleg egyáltalán nem vagyok kíváncsi a folytatásokra.”
No, ez így 100%-ban stimmel erre a könyre is, de kiegészíteném, hogy itt nem csak várni kellett a sztori beindulására, de be se indult, ami meg úgy nézett ki, mintha bármi akció lenne (talán két akciórész van az egész könyvben), az is olyan unalmasan és lassan van leírva, hogy elaludtam, mire kilőtek egy golyót.
Megvan, hogy mi a különbség a filmek és a valóság között a nyomozósdiban? Hát gondolom többekközött az, hogy egy kéthetes nyomozást háromhetes adminisztráció kísér és így az összkép már nem olyan izgalmas. Namost ez a könyv meg kb. ez a felállás, csak itt nem kapjuk meg az izgalmas nyomozást csak a papirmunkát.
A végletekig unalmas, nem véletlen, hogy vagy fél évig olvastam. Nincs történet, csak részletes leírás a nagysemmiről, zavaróan nem működő technikai leírásokkal (ez a Mira kb annyit ért a technikai dolgokhoz, mint a láthatóan öreg írók, akik valamit nagyon félreéretteék és bár nem tudják már követni, hogy, hogy is működik a digitális élet, de tudják, hogy kéne a könyvbe rakni, csak most akkor hány floppyra is fér az internet, stb-stb, hát kislány nem kellett volna).
Konkrétan a könyv 20-30%-ában vérvizsgálatoznak, ami nem egy érdekes laboratóriumi vizsgálat, hanem egy szúrás és kijelző. össze kéne számolni, szerintem úgy 4-500 ilyen vérvizsgálatot ír le, mindig részletessen, miért, miért? Tényleg nincs olyan fejez, amiben legalább 6 vérvizsgálat ne lenne, de inkább 60.
MSN-eznek a 30 évvel későbbi jövőben, holott már a magyar kiadással egyidőben nem volt MSN.
Többszögű filmeket vágnak össze egy helyben ülő csaj fülbevalójában lévő kamerával?
Aztán meg közli, hogy ja hát minden kamera mindig vesz és megy ki a netre, ezért tudnak a netelők egy-két dologról, de valahogy a honlap üzemeltetője és a másik bloger nem tud róla, stb-stb-stb.
Aztán köszönetet mond embereknek, hogy újféle és végtelen módú zombigyilkolást ajánlottak neki. Kár, hogy egyet sem tett bele. Hogy ilyen-olyan dolgoknak, hogy utánanézett és már mennyit tud technikából, de nem hiszem, hogy van olyan ötödikes, aki nem röhögi körbe azt a tudást, amit ez a húszonéves kiscsaj magáénak mondhat.
Ennél lassabban nem olvashattam volna, de eskü, hogy addig oké, hogy ki a főgonosz, azt értettem, de, hogy mire szereztek bizonyítékot, azt csak úgy előhúzta a kalapból, mintha fel lett volna vezetve, szóval még így is hiányzott vagy 20 oldal, hogy érthető legyen, ezt bárhonnan le lehetett volna csípni.
A vége kicsit sem meglepő, pláne nem sokkoló. Nem tudom ki mit olvasott ez helyett.
Eddig a legrosszabb idei olvasmány.

Kormos Anett – Dombóvári István: A nagy roast könyv

Fülszöveg: A roast - vagyis a celebek égetése, cikizése, kikarikírozása - az amerikai tévénézők számára már régóta kedvelt műfaj, és a Showder Klub humoristáinak köszönhetően tavaly óta már hazánkban sem teljesen ismeretlen. Sőt, az internetes kommentelők - még ha nem is tudnak műfajteremtő viselkedésükről - már régóta részt vesznek ismert emberek roastolásában... Könyv formájában azonban eddig még nem hódított teret magának a műfaj.
A nagy Roast könyv elsődleges célja az olvasó megnevettetése, szórakoztatása, és semmiképpen sem a gyűlölködési kedv kiszolgálása, gerjesztése. A kötet szerzői épp ezért nem vállalnak közösséget a neten névtelenül vádaskodókkal, hanem arcukat, nevüket vállalva, az irónia, a humor eszközeivel mutatnak rá egyes személyek, karakterek, jelenségek, kulturális termékek hibáira, fonákságaira. Ez a könyv tehát azért született, hogy a bosszantót mulatságossá tegye, hogy a görbe elé még görbébb tükröt tartson, és hogy kreatív és változatos módon vessen fel olyan kérdéseket, témákat, amelyek nap mint nap foglalkoztatják a közönséget.

Vélemény:
Libikókamóka volt azt kell mondjam. Ennyire hullámzóan egységtelen könyvet sem láttam mostanában. Nézzük a folyamatot.
1. Hm, roast könyv, hm Dumaszínházasoktól, ez még így akár jó is lehet.
2. első 30 oldal: ez meg mi a tök, mostmár komolyan számolni fogom a szájszéli apró mosolyokat, mert eddig ennek száma is nulla, sem nem vicces, sem nem roast.
3. na, ez mondjuk jó meglátás, látszik, hogy ezeket ismeri/csoporthoz tartozik, néde még poén is van, itt meg még egy, úgyhogy mégse számoljuk
4. de ez akkor is csak nyomokban roast, legalábbis ami roastokat láttam az egyrészt személyfüggő volt, másrészt jobban égetett, ez meg csoportspecifikus és abszolút rá lehet néha ismerni, néha meg egyáltalán nem, néha meg csak helykitöltő blődség, de nem égetés túlzottan.
5. de én is akartam már írni kivel mi a bajom könyvet, szóval értem én, de néhol akkor is erőltetett, mégha tudom, hogy mennyiséget is kell felmutatni.
6. végülis nem rossz ez:) Meg van önkritikája a szerzőknek...

Michael Ridpath: Olvadáspont

Elfogult vagyok, mert még mindig imádom Izlandot, mint helyszínt, valahol olyan, mint a Star Wars, hogy egy bolygó egy település, itt egy sziget egy város (ha ez így nem is igaz:), és még mindig ismerősként tekintek rá, mert a leírások teljesen korrektek.
A történet is tartogat meglepetéseket, legalábbis én biztos voltam más valaki bűnösségében és mégsem ő volt, ilyen azért nem mindig fordul elő.
Közepes krimi+Izland az majdnem magas szintű olvasási élmény.

Hugh Howey: Megfelelő méret

Alapvetően nem volt ez rossz, minimalista romantikázás a lépcsőn öregekkel, gondolom nap, mint nap megesik a liftnélküli társasházakban bármely városban.
Ehhez jön egy vég, ami kicsit tán túl fel van vezetve, így eléggé sejthető, nulla meglepetés a végére.
De az első kötetet jellemző bizonytalanság meg rejtélyesség abszolút hiányzik, így önmagában ez egy majdnem gyenge, de legyen közepes fejezetke. Valószínű majd egészben lenne értelme ezt átlátni.

Wilbur Smith: Afrika mélye

Vannak előnyei és hátrányai is, de összeségében még mindig szeretek Wilbur Smith könyveket olvasni, annyira nem érződik, hogy már mennyire idős az öreg.
A sztori már megint egy bosszútörténet, ami kicsit unalmas, mert hát mindig az van, hogy valaki meghal vagy elrabolják ez a szuperember meg utánamegy nagykeményen.
Ha valaki olyan kis butus, hogy elolvassa a fülszöveget, akkor gyakorlatilag nem is kell elolvasnia a könyvet, mert leírják teljesen, szóval ezt nem ajánlom, én is a felénél olvastam, de még akkor se kellett volna.
Szigorúan 18+ os könyv, szóval bár WS mindig naturalista, de ez most is megmarad, itt aztán megy a kegyetlenkedés meg szex meg a kettő együtt, mindez néha megbolondítva a legrosszabb romantikus klisékkel (még mindig mindenkinek mindene hűdehatalmas).
A főhős még mindig nem szimpatikus, szerintem logikátlan, vagy inkább kisfiús, jaj, kinyírták akit legjobban szerettem, ja, mondjuk nem is annyira jaj, végülis ez mindegy is, meg tény, a lényeg, hogy fűdelelöjem, aki tette, vagy ha nem őt, akkor akire gondolok, hogy tette, vagy igazából mindenkit jól lelöjek, aki a környéken van.
Ettől még nekem tetszett:)

Koncz Csaba: A dumán túl – Őszinte vallomások a stand-up comedy sztárjaitól

Fülszöveg:
Estéről estére találkozunk velük. Tévében, rádióban, élő fellépéseken mesélik el életük örömteli vagy kínos pillanatait, titkait, fordulatait. Kitárulkoznak, mi pedig csak nevetünk zavarba ejtő őszinteségük hallatán. És éppen ez a céljuk. Nevettetni, szórakoztatni. Humoristák ők, stand-up komikusok.

Koncz Csaba újságíró, riporter, a Dumaszínház exsajtósa ebben a könyvben sokkal többre vállalkozik, mint amit a humoristákkal készült tucatinterjúkban eddig olvashattunk. A bulvár-kényszervallatás helyett igazi beszélgetésre invitálta a humoristákat. Az eredmény néhol baráti csevej, szívszorító vallomás, könnyed nosztalgia, vagy fordulatos kalandozás egy-egy vicces ember fejében. Kirajzolódnak egyéni sorsok, sikerek és kudarcok, miközben megismerjük a műfaj sajátosságait, jelenét, múltját, a szenvedélyes humorkézművesség titkait.

És persze főleg az embert, a dumán túl.

Vélemény:

Ránézésre már jelent meg hasonló interjúkötet a Dumaszínházasokról még Kormos Anettnek köszönhetően. De aztán ha meglátjuk, hogy ez 3D-s és bizony vastag és belelapozva a tartalomjegyzékbe máris látjuk, hogy ez itt bizony egy
komplexebb munka.
Aztán elkezdjük olvasni és rájövünk, hogy érdekesebb is. Merthogy itt nem a stand up-ról van szó, vagy csak kicsit, itt a stand up-osokról van szó és azok életéről, nem közvetlenül a színfalak mögül, inkább otthonról, a másik munkahelyről, utcai vagy focis élményekről. Ki, mit csinál, amikor nem a színpadon van.
Bár konkrétan nem derül ki, hogy az interjúk sorrendjét mi határozza meg (nem az ábécé) és bár kevésbé ismert humoristákkal kezd (felrúgva a popalbum szerkesztés alapszabályát, hogy az elejére mindig slágert rakunk), nem a fővonalbeliekkel, már az is teljesen leköt, Zsók Levente abszolút szimpatikus, Tóth Edunak van könyve, na majd ki kell keresni a könyvtárból és még az engem nem túlzottan érdeklő humoristákról is jó olvasni, kicsit megismerni őket, kicsit kiegészíteni a képet, amit a műsorokból látunk, néha megerősítve azt, néha teljesen újat mutatva, esetleg újrarajzolva ezt a képet.
Nem a teljes palettával foglalkozik, de mindenkivel, akit a nagyközönség ismer és végolvasva sincs hiányérzetünk, van itt mindenki Makástól Kőhalmiig (oké, nincs benne Bödöcs, de róla egy külön könyvet is elolvasnék).
A vége felé már azt hittem, hogy elunom, mert azért ahogy minden ember más és más, úgy minden ember egyforma is, főleg ha szakmázik, szóval sok az ismétlés, ezt valamennyire ellenpontozza, hogy a vége felé vannak rövidebb fejezetek is (vagy én olvastam ott gyorsabban:).
Elhisszük, hogy ez egy őszinte interjúkötet, sok infóval az emberről és nem a humoristáról.
Ha csak egy dumaszínházas könyvet tudsz megvenni, akkor az legyen ez!

Steve Berry: A Jefferson-kód

Fülszöveg:

Az Egyesült Államok négy elnökét is meggyilkolták – 1865-ben, 1881-ben, 1901-ben és 1963-ban. A merényleteknek látszólag semmi közük egymáshoz.
De mi van, ha mindegyik elnököt ugyanazért ölték meg: az alkotmányban szereplő különös záradék miatt?
Erre a kérdésre keresi a választ Cotton Malone, az amerikai Igazságügyi Minisztérium titkosszolgálatának volt ügynöke. Amikor merényletet kísérelnek meg Danny Daniels amerikai elnök ellen, Malone az élete kockáztatásával akadályozza meg. Ekkor azonban még nagyobb veszélybe kerül. A Közösséggel, az amerikai függetlenségi háború idején alapított titkos kalózszervezettel kell felvennie a harcot. Eddigi legveszélyesebb küldetésük során Malone és Cassiopeia Vitt szárazföldön és tengeren száguldva próbál megfejteni egy Thomas Jeffersontól származó kódot, kibogozni egy Andrew Jackson által fölállított titkot, és előásni egy több évszázados dokumentumot, amelyet az Alapító Atyák maguk írtak, s amely – az alkotmányban lévő záradék miatt – fékezhetetlenné teszi a Közösséget.

Steve Berry a New York Times sikeres írója, a Nagy Károly nyomában, A velencei árulás, Az Alexandria link, A Templomosok öröksége, A borostyánszoba és a Vérbosszú Párizsban világhírű szerzője. Könyveit 38 nyelvre fordították már le, és 50 országban árusítják.

Vélemény:

Steve Berry fő erénye a műfajon belül, hogy mindig azt kapjuk, amit elvártunk tőle. Mekis burger, nem kell rá sok időt várni (bár most, mintha kicsit többet kellett volna, de már be van jelentve a következő magyar kiadása, szóval remélhetőleg jön 1-2 hónapon belül), hogy kijöjjön a következő izletes kézműves burger (mondjuk Brown a műfajon belül, vagy ha thriller, hát Frei), hanem jön rendszeresen és hozza ugyanazt a minőséget. Van jobb nála, van rosszabb nála, de legalább ismerős az íz és néha kifejezetten jól esik. Persze ez sok íróra igaz, főleg a sablon hazai nagymesterére Lőrincz Laci bácsira, aki néhány éves tévelygése után talán most visszatalált az eredeti sablonhoz, de azt majd egy másik bejegyzésben.
Miután kicsit kezdett kifogyni az ötletekből, mert hát elveszett, rejtélyes tárgy azért nincs végtelen ezen az egyre kisebb Földön, István bácsi elővette a jegyzetfüzetét, amiben a rendszeres múzeumba járás során jegyzetelte az idegenvezetők által tálalt érdekességeket és megnézte, mire lehetne felépíteni egy kis lövöldözést. Választása most az amerikai kiváltságlevelekre esett és az
érdekességre, hogy ezek még mindig érvényben lehetnének, így az USA-ban vannak/lehetnek olyanok, akik törvényesen kalózkodnak. Ennyi az alapérdekesség, emmögé jön a továbbra is leghülyébb nevű szuperhősünk Cotton Malone és a kiegészítő állandószereplők és aztán indulhat az akció a jó receptet követve mindig egy-egy lökettel továbbgörgetve a cselekményt, plusz felhúzva pár elméletet az aktuálérdekességre.
A borító most is gyönyörű, a sztori most is pörög, nincs egy perc megállása és hiába egy vastag könyvről beszélünk a sztori játékideje igen rövid, ahogy az olvasásához szükséges idő sem jelentős.
Néhány elemben gyengébb, mint az átlag Berry (talán nem annyira köt le az egzotizmus nélküli USA helyszín, mégha az működhet is az Elveszett jelkép óta tudjuk), néhányban talán picit jobb (van, amelyik könyvet helyenként untam, itt talán ez nem fordult elő), így egy erős átlagost tudnék adni rá, aki olvasott Berry-t, az ezt is el fogja úgyis olvasni, aki meg eddig nem, annak erősen ajánlott az első kötettől olvasni, mert azért mindig van átívelő száll.

Parapszichologusnál

Végülis irodalmi blog, szóval most kivételesen jöjjék egy "novella", lusta voltam továbbírni még novemberben, azóta meg időm sincs, de azért lehet, hogy szórakoztató:)

Kevesen tudják, hogy Budapest milyen fontos szerepet játszik a szuperképességű emberek életében. Bár nagyobb összecsapás Sólyomszem és Fekete Özvegy kalandja óta nem történt, de két ok miatt még mindig napi kapcsolatban van a legtöbb szuperhős a magyar vállalkozókkal. Az egyik az Ecseri piacra érkező műanyagáruból ügyes kézzel újravarrt szuperhőskosztümök, amikre a vecsési varrónők még mindig SM szexruhaként gondolnak,  így teljes titok marad Batman, Pókember és a többiek ruhájának beszerzési forrása.
A másik a parapszichologus, aki a belvárosban rendel és jól tud titkot tartani. Tőle tudjuk, hogy járt már nála Pataki Attila, Pókember, a Láthatatlan lány és még sokan mások is. De vajon milyen panasszal? Mégis milyen panaszuk lehetnek ezen különleges képességű embereknek (kivéve Pataki Attila, aki se nem szuperképességű, se nem túl nagy rejtély, hogy mi a baja)?

Juggernaut.

-Kérem mondja el, mi a panasza!
-Az emberek félreértik a képességemet, a filmek, képregények sokat ferdítettek rajta.
-Pontosan mik ezek a különleges képességek?
-Bármilyen falon át tudok menni.
-És félreértik és igazából csak a fal ajtó részén?
-Nem, azért nem ennyire.
-Hát?
-Át tudok menni a falon, de semmi máson. És így már kezd nagyon sok kudarcélmény élni.
-Kérem fejtse ki.
-Hát a minimális, ami szinte mindig előfordul, hogy átmegyek a falon és akkor még át kell szakítanom a tapétát és ez gyakran botladozva sikerül csak, de ha még lambéria is van akkor a rajtaütés meghíúsul, mert a rosszfiúk hallják a nagy koppanást, gyakran többet is, mert azért próbálkozom és volt, hogy csak 5-6. próbánál találtam normális falfelületet. A másik, hogy rengetegen telerakják a falukat polcokkal, polcos szekrényekkel, ez is kellemetlen, amikor megjelenik a fejem két polc között. Ijesztő nekik, ijesztő nekem. Meg fáj is. Átmegyek a falon, de nem mondtam, hogy nem fáj. Ugyanez vonatkozik a képekre, de a vezetékekre is, komolyan már félek, hogy egyszer agyonráz egy rosszul szigetelt vezeték, ezért néha csak a kezemet nyújtom át, de ez megint lebukáshoz vezet, hogy egy kéz integet a falból, szóval komoly kudarcként élem meg manapság a szuperhősséget. Az élet sokkal másabb, mint a képregények.

Sue Storm

-Á, kiszasszony, foglaljon helyet.
-Köszönöm.
-Kérem, mondja el, mi bántja.
-Nem megy nekem ez a szuperhősködés.
-Miből gondolja.
-Állandóan fel- és megfázok és megalázónak is érzem már.
-Fejtse ki, kérem.
-Mint tudja a képességem, hogy láthatatlan tudok lenni, ha akarok. Gondolnák, hogy ez mennyire praktikus és hasznos a mindennapi- és szuper életbe, de egyáltalán nem. Sajnos olyan ruhát még nem találtak ki, ami pont akkor válna láthatatlanná, amikor a viselője (hát, mégis, hogy kapcsolnák össze a szervest a szervetlennel?), volt rá próbálkozás, de a meghibásodások miatt gyakran csak ott álltam láthatatlan ruhába, mígnem szóltak, hogy ...khm... minden látszik és akkor én is eltűntem, vagy akció közben jelent meg a kezeslábas, így buktunk le. Szóval már hosszú ideje nem használok ruhát, ha láthatatlan vagyok. Ebből fakadóan órákat töltök meztelenül emberek között, koszos gyárakba ugrálva forró vasak között, stb-stb. A lábamon már elég vastag a bőr, de még így is összeszedtem egy tetanuszt múlt héten, a testem meg tele van karcolásokkal és kék-zöld foltokkal. Bezzeg a többieket védi a kő testük vagy a golyóálló/kipárnázott ruha. De én? Nézze meg, tele vagyok karcolásokkal és több golyót is kiszedtek már belőlem, mert oké, hogy nem látnak, de azért egy jól sikerült sorozat még engem is eltalálhat. És tegyük fel, hogy sikerül legyőznöm a rosszfiúkat, mind ott fekszik előttem megbilincselve és akkor várjam ki a rendőrfőnőköt, vagy menjek el előbb ruháért. Szóval nehéz dönteni, hogy meztelenül vagy láthatatlanul jelenjek meg és írjam alá a jelentéseket. És akkor még nem beszéltem a spontán csoportképekről egy-egy akció után.

Hulk

-Doktor úr segítenie kell!
-De hát mi a baja?
-Sajnos nem kapok több szerepet a Marvel-nél?:(
-Mi történt.
-A Disney nem tartja összeegyeztethetőnek, hogy náluk is, és pornófilmekben is szerepeljek.
-Hát mióta kezdett pornókarrierbe Mr. Hulk?
-Az első film után. Tudja ha dühös leszek marhanagy Yodává alakulok, ami nem is lenne akkora baj, mert a biztosító fizette a kárigényeket, amíg a Marvel-nél voltam, csakhogy hát nincs az a terhesgatya ami kibírná, hogy hirtelen 3 méteres leszek és nem olyan kissegű etióp módra. Szóval gatya mindig lerepült és aztán előkerült a 60 centis zöld himbilimbi, innentől meg már minden jött magától...


Pókember

Fenéknél kikopott piros-kék ruhában érkezik.
-Ne is mondja, még mindig alacsonyak a házak a körúton az ugrabugráláshoz, igaz?
-És az a sok vezeték...De nem erről akartam beszélni, hanem, hogy most jöttem az utolsó kezelésre, mert nem fogom tudni a többit fizetni, mert a FŐKEFE lekapcsolt és most takaríthatom az évek alatt kilőt póknyálat az egész fővárosból. Több éves programnak néz ki...

2013 Összesítő Statisztika

Mivel már nem tervezek ma kiolvasni egy könyvet, így lezártnak tekinthetjük az idei évet olvasás szempontjából. Nézzük az összegzést.
Bár a moly polcom szerint 92 könyvet olvastam idén: http://moly.hu/polcok/2013-ban-kiolvasott-konyvek de ennek egy része bizony hangoskönyv volt (pl. a teljes HP angolul), így azokat nem számolom ezúttal sem (pedig azzal együtt 29.912 oldal lenne az eredmény), így az idei mérleg bizony mindössze 80 könyv. Bizony ez 2008 óta mindig magasabb volt, szóval ez abszolút kevésnek számít. A 80 könyv összesen 23.503 oldal terjedelmű, ami szintén nagyon kevés, hisz már az elmúlt két évben is 30.000 felett sikerült olvasni.
Az átlagos hossz így 293 oldal, ami még kisebb, 2003 óta mindig magasabb volt, tehát nem elég, hogy keveset olvasok, de azt is rövidekből.
Magyar szerzők ezúttal 20%-ban képviseltették magukat, ez minden évben úgy 15-25%, tehát átlagosnak mondható.
Női szerzők ezúttal 3%-ban vannak jelen, amivel sikerült tovább csökkenteni a tavalyi 4%-ot:)
Könyveim 35%-a idén megjelent és 65%, az elmúlt két évben jelent meg, tehát még mindig az újdonságokat olvasok nagyrészt kis lemaradással, de az átlagos megjelenési év 2009, innen lehet kigondolni, hogy voltak régebbi olvasások is.
Az újraolvasások 11%-át teszik ki az egésznek, ez 3-10% között szokott mozogni, így viszonylag sok ez, mindenképpen csökkenteni érdemes.
Idei új mutatószámunk (várok ötleteket, hogy jövőre mi legyen) egyfajta minőségi mutatószám a mennyiségen túl. Tehát ez a minőségi szám 2013-ban: 72,56% mely a saját molyos értékeléseim alapján számítódik. Ugyanez a mutató a molyok értékelései alapján 83,51%. Utóbbi sajnos torzít, hisz sok moly értékelése nem felel meg a skálázás kitételének és saját skálát használ, ami torzítja az értékeket, így az értékek mindig magasabbak, mint tényleges értékűk.
Mivel tényleg úgy érzem, hogy keveset olvastam (az okokat nem látom, mert az eddigi ok-okozati összetevőket figyelembevéve most szinte kimagaslóan magas számot kellett volna elérnem), így 2014-et kinevezem az olvasás évének! (ahogy 2015 a filmek éve lesz és így tovább).
A főbb célok, hogy min. 30.000-t ismét elérjem, de ha tényleg olvasásról szól, akkor ez a szám akár 40.000-t is elérhetné (eddigi rekord 37 ezer körüli 1999-ből), annélkül, hogy egy pillanatig kényszer lenne az olvasás (kényszernek gondolom már azt is, ha valamit bármily kihívás miatt olvasna az ember) valamint emelé törekedni kellene, hogy jobb könyveket olvassak és az értékelési szám 80% fölé kerüljön (bár nem hiszem, hogy van jelenleg elérhető 40.000 oldal, ami ilyen minőséget tudna képviselni). Szóval tényleg igyekezni fogok az olvasással, mert már sok könyv itt áll akár egy éve is és hát ennyit nem szabad senkit sem várakoztatni. Ezenkívül tervbe van véve, hogy jövő ilyenkor nullázódott kívánságlistám legyen, szóval meg lehet lepni vele (http://moly.hu/tagok/maate/kivansaglista) vagy megveszem vagy csak törlöm a kívánságokat:)

Blogos statisztika:
Az idei év volt az első teljes blogos év. 4024 látogatóm volt, ennek 90%-a legalább az idei évből.
Nagyrészt a google-ról kereséssel vagy a molyról érkeznek a látogatók. Helyileg Magyarországról, Romániából, Oroszországból és az USA-ból.

Mindenki Windowst használ és nagyrészt Chrommal böngész.

Könyvekben gazdag karácsonyt!

Bár én most pont nem számítok könyvekre karácsonyra, de hát ahogy a karácsony sem a szeretetről szól, mert arra optimális esetben ott van a másik 364 nap, úgy nálam nem is a könyvekről, mert arra ott volt a maradék idő és hát könyvben nem volt szegény ez az év sem, legalábbis olvasás terén.
Az összesítőt majd megcsinálom szünetben, de addig is szeretném megköszönni a blog könyvekkel való támogatását a Metropol Media Kiadónak, a Libri Kiadónak, az Ulpius-ház Kiadónak és a Gabo Kiadónak valamint a G-Adam Studio Kft-nek. (remélem senkit nem hagytam ki) És természetesen minden kedves és kedvetlen olvasónak (napokon belül 4000 fölött a látogatottsági szám) ezúton kívánok nagyon boldog, pihentető napokat és ünnepeket a következő 1-2 hétre.

Bochkor Gábor: Bocsi szerint a világ

Fülszöveg:
 "A sofőr nem érti, mért dudál mögötte egy baromi nagy, francia rendszámú Audi. Mindenesetre mi elkezdtünk bekászálódni, pakoltuk be a spárgát, a Barbie-várat és a többi cuccot, amikor a dudáló limuzinból maga Ribery száll ki síkideg állapotban, fülén egy telefonnal, és éppen elküld valakit a jó édes anyjába franciául. Andi teljesen odáig volt, hogy ott áll tőle két méterre a világhírű Bayern-focista, és azt mondta, akkor ő most lefényképezi. Szóltam neki, hogy ez nem túl jó ötlet: a többmilliárdot érő játékos idegállapotában valószínűleg nagy szerepet játszik, hogy egy taxis elállta az útját csak azért, hogy néhány Bayern- és Madrid-mezes turista be tudja pakolni a holmijait."

Bochkor Gábor jelen könyvében hamisíthatatlanul bochkorosan ír álommunkáiról, arról, hogy mit tenne a hamis rokkantkártyát használókkal, kikkel vészelné át a világvégét, és milyen viszony fűzi a Bayern Münchenhez. Az is szóba kerül, mi idegesíti őt leginkább az ismertségben, kik a kedvenc diktátorai, miért nem használja a Facebookot, és hány percig tud játszani ötvenkét Barbie-babával. A kötetben olvashatunk még egyebek mellett Voga nyaralási szokásairól, a Bumeráng magánszakácsáról, és arról, hogyan szeret Boros a vízben lebegni. A hazai rádiózás első számú sztárja most írásban enged bepillantást a saját világába.

Vélemény:  
Próbálok elfogultság nélkül írni a könyvről, de azért elöljáróban annyit, hogy nagy Bumerángos vagyok, szóval ez nehéz lesz, de bízok magamban:).
A Bumeráng hiányzik, szóval bármi ami onnan jön az érdekel, szóval jöhet a könyv is, jöhetne egy Nagy Bumeráng könyv is, de amíg ez nincs, addig persze jó lesz Bochkor véleménye az életről című (vagy valami hasonló) könyv is, főleg, hogyha könyvet írnék, én is ilyesmit írnék, mert ez a legegyszerűbb.:)
Ráadásul igazából nem is ő írta, csak kiötletelték a témákat, ő elmondta a véleményét a mikrofonba (diktafonba) és a hozzábbértők meg könyvesítették, átírták, hozzáírtak, stb-stb.
Kezdjük a legnegatívabbal: nem tartom helyes döntésnek egyből olyan borítóval kiadni egy könyvet, ami tökéletesen megfelel a fél év múlva 500 ft polcon lévőkhöz, gagyi, izlést és grafikusi munkát távolról ismerő, a színeket túl bátran használó borító, abszolút a filléres kategória mehet a Bajorimi és hasonló könyvek mellé. Ennyit a külcsinről, szerintem biztos lett volna a rajongók között, aki most rakta fel a Photoshopot a gépére és csinál egy jobbat teljesen ingyen és bérmentve.
Nade ezzel csak eladni nem tudják, de ez olyan könyv, amit nem is a borító fog eladni, hanem az "író" neve, így bármi is van benne, biztos, hogy a legtöbb Bumerángos polcán ott fog vírítani (vagy azért kicsit hátréb rakjuk, hogy ne virítson:).
Bochkort abszolút bírom, sok dolgot jól lát, sok dolgot nem lát jól, de vicces, hogy azt gondolja, sok dologhoz meg egyáltalán nem ért és beszél hülyeségeket, de hát nem azt mondtam, hogy példaképem vagy véleményformáló lenne a szememben. Tud, de messze nem annyit, amennyit gondol magáról.
A rövid fejezetek egy-egy gondolat, hír továbbgondolásai változó mínőségben, változó érdekességfaktorral és változó humorfaktorral, de összeségében abszolút ajálható, sok bennük a Bumerángos stílus, így nyilván a primitív emberek sok mindent félreérthetnek és belemagyarázhatnak és születhet belőle pár kamu Bors meg hasonló cikk, legalábbis azok alapján, ahogy a rádióműsort is félre tudták magyarázni. Persze ahhoz el kell olvasni a kötöszködőknek, ami azért kicsit nehezebb lehet, mint meghallgatni a rádióban, szóval még pár hétig talán nyugalom lesz, aztán meg be kell dobni úgyis valamit, hogy jobban fogyjon.
Alapvetően egyébként Bochkor véleményei, életlátása teljesen gyerekes, szóval a könyvet úgyanúgy írhatta volna egy 15 éves kamasz is, de ez nem feltétlenül hiba, én sem gondolkodom máshogy, mint 15 évesen és alapvetően Spielbergnek is jól áll a tornacipő 70 évesen is, szóval nem kell megváltozni, de nem is kell érett, felnőt gondolkodásnak beállítani, vagy komoly embernek az örökgyereket. Néha azonban ezt már túlzásba is viszi a történeteknél és ez megspékelve azzal, hogy azért egy olyan emberről beszélünk, aki nem csak a médiában él, de a médiából él és így a gondolataiban nagyrészt olyan dolgok szerepelnek, ami a tévéből jön, hogy úgy mondjam inkább azoknak szól, vagy azok értik, akik még mindig rádiót hallgatnak és tévét néznek és láttak már X-faktort meg Barátok köztöt, szóval nem feltétlen XXI. századi értelmiségi rétegnek, nem baj ez, ez is szórakoztató a maga szintjén, de azért nem én vagyok a célcsoport, mégha én is szívesen fogyasztom.
Általános jellemző még, hogy a problémát jól látja, a probléma oka viszont más, vagy a megoldást látja jól, de az indok más, szóval alapvetően ritka, hogy teljes egészében igazat tudjak adni, de mindenben van egy kisebb vagy nagyobb AHA-élmény, hogy naúgye, én is így gondolom, meg dejó lenne.
Nade ennyit rólam.:) A könyv jóval jobb, mint az elvárható lenne tőle (nagyon alacsony elvárásaim voltak), vagy amit a borító próbál sugallni. Szórakoztató pár óra, egy napi Bumeráng adással egyenértékű könyv, ami nem akar több lenni, mint ami, viszont azt jól adja, ettől még más nem is fogja megvenni meg nem is ajánlom, de Bumeráng rajongóknak kötelező!

Winkler Róbert - Márton és Micike a tűzoltóknál

Fülszöveg:
Márton kíváncsi kiskutyája, Micike már megint megszökött! Pont, mint legutóbb, de most nem az autószerelő műhelybe, hanem egy tűzoltóállomásra szaladt be. Márton utána óvakodik, és megismerkedik Géczi Béla alezredessel, aki a kutyus nyomát követve végigvezeti a kisfiút az egész laktanyán. Furcsa járművek, izgalmas eszközök, hátborzongató történetek – mindez a humoros kedvű tűzoltó-alezredes előadásában. De vajon hova lett Micike, miért nem került még elő? Márton a próbariasztás élményéről ugyan lemond, de egyszer csak megszólal a vészcsengő: a közeli építkezésre hívják a tűzoltókat, és Mártonnak nincs más választása, mint velük tartani. Hogy miért? A könyvből kiderül!

Vélemény:

 Ha tág értelemben vesszük a könyveket, akkor a mesekönyveket nem lehet jól értékelni, mert 32 oldalas könyv már nem lehet értékes, 5 perces történet nem könyv, hanem csak egy epizód. Így hát maradjunk a mesekönyveken belüli értékelésnél, hisz abból 3 évente kettőt olvasok, tehát értek hozzá:)
Nade a lényeg, hogy Winkler ismét megcsinálta, akinek az első rész tetszett, annak mindenképp fog a második is, sőt. Bár az első részből is voltak dolgok, amiket addig én magam sem tudtam, ebben még több van. Szakítva a mesék adta egyszerűsítésekkel, itt nincs tűzoltóautó, itt minden a nevén van nevezve, ahogy az a tűzoltószakkönyvben meg van írva.
Nyilván az egész könyv megírásában annyi munka van, hogy elment Winkli a kerületi tűzoltóságra és a tűzoltóhaverral körbevezetette magát és nyitott szemmel járt, este megírta és Baranyai András meg rajzolt hozzá pár héten keresztül, de hát ez lényegtelen is, ha a végeredmény abszolút megállja a helyét (meg, hát az egyéb mesekönyv írók lehet csak karosszékből ötletelnek). A rajzok is ugyanolyanok, mint az előzőben, de van egy különösen ötletes és jó duplaoldalas rajz, amiből legalább az is kiderül, hogy a mi kerületi tűzoltóságunknál játszódik:)

Robert J. Sawyer: WWW 3 - Végzet

Fülszöveg:
Az önálló életre kelt Nettudat hiába szolgált megoldással az emberiség legnagyobb problémáira, a rák ellenszerétől kezdve a világbékéig, a Pentagon még mindig csak a megsemmisítendő veszélyforrást látja benne. Hekkereket toboroznak a megfékezésére, ám amikor a profi kódtörőknek egymás után nyoma vész, a katonaság szemében immár kétség sem férhet a mesterséges intelligencia rosszindulatához. Caitlin Decter, a vakságából kigyógyított 16 éves matematikai géniusz lány kétségbeesetten próbálja megvédeni barátját. Ha nem jár sikerrel, az akár az emberi civilizáció végét jelentheti...

A háromszoros Aurora-díjas WWW-trilógia záró kötete az ötletek és az akció valóságos tüzijátékával szolgál. A történet valamennyi szála összefut végre a kanadai bestsellerszerző eddigi legsikeresebb sorozatának fináléjában.

Vélemény:
Éééésss bebukott a WWW trilógia. Minden lehetőséget, amit az első rész magában hordozott: elhalasztott; minden kis érdekesség, vélemény, világlátás, ötletesség, ami az első kettőt még jellemezte: eltűnt; és az egész átment egy tinikönyvbe. A fél könyv egy kis csitri deflorálásáról szól, a másik fele meg egy olyan szinten primitív és Hello Kittys szinten naív sci-fi, hogy szinte ledobtam a könyvet, amikor a digitális térben úgy közlekednek, hogy a digitális térben mozogni tudó kislányt tologatják a város utcáin egy kerekes székben, hogy közelebb kerüljön a digitális Kínához. Könyörgöm, neeee.
Szóval sajnos azt kell mondani, hogy a trilógiát így értékelésileg megfosztotta a 80-85%-ról és csak 45-50%-ot tudok adni az egészre, erre meg még kevesebbet. Jól indult, lehetett volna belőle egy élvezetes trilógia, főleg még az első rész után, vihették volna sablonos, de szórakoztató formában egy végső harc felé a kettészakadt Nettudattal, de nem, helyette kapunk egy semmit, nincs történet, nincs izgalom, gyakorlatilag nincs semmi, csak hozzáírtak még 250 oldalt a második részhez. Hogy ezt eredetileg is így akarta, vagy tényleg a Flashforward sorozat írása kötötte le inkább azt nem tudom, de ez így nagy csalódás.

10 könyv, 10 mondat 7.

Brian K. Vaughan – Pia Guerra – José Marzán, Jr.: Y, az utolsó férfi : alapötlet nagyon jó, de azért lehetett volna többet kezdeni ezzel, meg hát így se eleje, se vége, a stílus meg nem tetszik
Leslie L. Lawrence: A szitáló fehér por kolostora : Az elmúlt évek igen gyenge LLL könyvei után ez legalább fixen nyújtja a régi sablont és minőséget, szóval mindenképp a legjobb az elmúlt 2-3-x évből és már ez az átlagos minőség is dícséretreméltó:)
Guillermo del Toro – Chuck Hogan: Örök sötétség : Ahogy a másik két rész ez is 100%-osan filmes klisékből áll és valamiért mégis működik. Talán mert igazi vámpírok vannak benne.
Egy pont levonás az angyalok miatt.
És várom a sorozatot!:)
Justin Cronin: A tizenkettek : Végletekig elnyújtott, amerikai módra buta, teljes zagyvaság.
Robert Kirkman – Jay Bonansinga: A Kormányzó bukása I. : Hát ez így már nem poén, hogy szinte egy az egyben volt a tévében vagy képregényben, semmi pluszt nem adott nekem hozzá, sőt vég bennem volt, hogy én ezt már olvastam máskor is, egyszó mint száz unalom.
Kollár-Klemencz László: Felhős – Kistehén : A drog rossz gyerekek, éééértem?!
Hugh Howey: A hajótörött : itt már nem marad meglepetés, vagy fordulat a végére és a világ és a meglepetés is mindig kisebb, ahogy megszokhattuk. ettől még persze nem rossz, csak kevés.
Lőrincz L. László – Sarlós Endre: A föld alatti piramis : avagy a képregények jobban kiherélik a műveket, mint a filmek, avagy ezekszerint képregényekből mennyire jó könyveket lehetne írni. talán.
William Boyd: Solo : a legsablonosabb sablon után jön a következő sablon és így tovább, egy olyan fordulat sincs benne, amit nem látunk nap mint nap vagy ne látszana még a kanyar előtt ezer méterre is
John Sandford: Soha ne ölj… : Hát egy biztos ez a könyv mostanában már nem jelenhetett volna meg, jópár erkölcsi megkérdőjelezhetőség szerepel benne főhős szinten, meghát technikailag sem élne meg (vagyis egy telefonnal elkaptam volna a gyilkost, ha most rosszalkodna). De azért nem rossz, néhol tetszett a stílus.

Ulf Lüdeke: Terence Hill

Fülszöveg: Félénk és szerény - így jellemezte egyik barátja Mario Girottit, azaz Terence Hillt, akinek magánéletéről szinte semmit nem tudhattunk e könyv megjelenéséig. Olasz apa és német anya gyermekeként Velencében született 1939-ben, a háború alatt a Drezda melletti Lommatzschban élt. Tizenkét éves korában fedezte fel Dino Risi, olasz filmrendező, akinek hívására a család Rómába költözött. Több tucat filmben játszott, mire megkapta első komoly szerepét Luchino Visconti A párduc című filmjében. 1964-től Németországban élt, Karl May regényeiből készült filmekben játszott, míg 1967-ben összehozta a sors Carlo Pedersolival, azaz Bud Spencerrel. Közös filmjeiken generációk nőttek és nőnek fel. Ki ne emlékezne a Különben dühbe jövünk, a Kincs, ami nincs vagy éppen a Szuperhekusok jeleneteire? A siker azonban nem segített, amikor 1990-ben balesetben meghalt Hill fogadott fia. Nehéz időszak következett a színész életében, majd a lassú felépülés után tévés karrier várta Olaszországban. 2013 nyarán a Magyarországon is sugárzott Don Matteo sorozat 9. évadja kezdődik el!
Ulf Lüdeke fekete-fehér és színes fotókkal illusztrált könyve nemcsak a világhírű színész pályáját foglalja össze, de bemutatja magánéletét, világlátását - az ismeretlen Terence Hillt.

Vélemény:
 A Bud Spencer könyv megjelenése után már illett és hiányzott is a páros másik felének életrajzi műve, ami 1-2 év után meg is jelent. Bár külsőleg hasonlóan színvonalas könyvről beszélünk, belső értékeivel azonban már akadnak bajok.
Terence Hill-ről sokmindent nem tudtam a könyv előtt, csak ami a filmjeiből lejön, meg, hogy szüleim találkoztak vele tavaly Szlovéniában. Namost a könyv elolvasása után sem változott a helyzet, talán 2-3 új filmcímmel gazdagodtam, meg tudom, hogy uszodát neveztek el róla, de ennyi. Az emberről nem tudunk meg semmit, persze van egy kép, ami próbál velünk elhitetni az író/szerkesztő, de hát ez csak a cél, hogy elhitessük, hogy egy csöndes és jó ember. De igazából a könyv alapján akár tömeggyilkos is lehet, meg bunkó, mert nem válaszol a levelekre, amit szülővárosa küld neki, de hát nem tudhatjuk. Ugyanis ez nem egy saját írású életrajz, nem egy, több interjú alapján összeállított életrajz, Terence vélhetőleg sose beszélt az íróval, sosem olvasta át, hogy mi igaz a könyvből, vagy mi nem, szóval semmi személyeset nem kapunk.
Amit kapunk az egy gondosan szerkesztett, jópár Bravot és hasonszőrű pletykaújságot átollózva kapott, némi terepmunkával kiegészített szerkesztett életrajz. Ha valaki esetleg Terence Hill rajongó a 70-es évek óta és olvassa az újságokat, akkor új dolgokat a könyv nem ad hozzá, aki később született, vagy nem érdekli annyira a színész, annak újdonság lehet, de annyira felszíncirógató stílusban, hogy igazából nem tudunk meg semmivel sem többet, mintha elolvasnánk a wikipedia életrajzát.
Szóval összességében csalódás a könyv, főleg a Bud Spancer könyv után. Ennek ellenére, mivel nincs más magyar nyelvű életrajz, a rajongóknak továbbra is ajánlott olvasmány lehet.

Timur Vermes: Nézd, ki van itt

Fülszöveg:
2011. nyara. Berlin közepén egy üres telken, katonai egyenruhában egy ötvenhat esztendős férfi ébredezik: Adolf Hitler. Amit talál: béke, demokrácia, rengeteg külföldi és egy női kancellár... Ebben az új világban a tőle elvárható fanatikus hittel új karrierbe kezd a televízióban.

Timur Vermes káprázatos szatírájának Hitlere nemcsak végtelenül komikus figura, de ijesztően valóságos is. Meghűl az ereinkben a vér, hogy milyen könnyen megtalálja a helyét egy cinikus, gátlástalan világban, ahol a demokrácia hosszú évtizedei után a demagógia, a nézettségi adatok és a like-gombok nyomogatása vezérli a közéleti cselekvést. A könyv a megjelenése óta töretlen sikert arat Németországban, olvasók százezreit bűvölte el, és a világon szinte mindenütt az idei év egyik legjobban várt megjelenéseként beszélnek róla.

Vélemény:

Legelső pillantásra a marketing miatt ódzkodtam a könyvtől, merthát az nem lehet sose szempont, hogy valamit sokan megvettek ezért vegyük meg mi is, ez túlságosan önmagába való visszacsatolás és semmit nem mond el a minőségről. Pláne, ha Hitlert jó német eladásokkal reklámozzuk. Hát mi mást lehetne jobban eladni Németországban, mint Hitlert? Szóval a reklám nálam abszolút semmitmondó és inkább negatív. A borító minimalizmusa viszont egész ötletes.
És hát valljuk be, fülszöveg elolvasása után a téma is igen érdekesen hangzott, bár még akkor is teljesen másra számítottam.
Tekintsünk el attól, hogy engem sci-fiként zavart volna a megmagyarázhatatlan dolog (az alapfeltevés), de ez nem egy sci-fi így elfogadjuk a feltevést, hogy Hitler csak úgy idepottyan 60 év kihagyással.
És innentől a szórakozáshoz nem hiányzik már semmi. A könyv stílusa remek, a történet egyedi és szórakoztató. Hitler figurája (sajnálom), de néhol már-már szimpatikus, az őszintesége, az általunk ki nem mondott dolgok keverednek az általa félreértett, de ugyanakkor elgondolkodtató dolgokon keresztül nagyon jó könyvvé teszik.
Hitlerről a legtöbbünk nem tud sokmindent, amit tud, az épp elég, hogy utálja, ellenben itt emberként ismerjük meg a gondolatait; és egyáltalán nem egy szörnyeteggé nagyított negatív történelmi figura, csak egy ember ( egyébként is csak egy ember volt, szőrnyüséget nem biztos, hogy elkövetett, azt mások követték el, max az ő parancsára, őt viszont a népe választotta, hogy ezt véghez vigye, szóval nem biztos, hogy ő az egyedüli hibás) egyedi világképpel, gondolatokkal és ahhoz azért óvatosan bánik az író vele, hogy annyira ne is legyen negatív. Szóval a könyv (youtube)-Hitlert én nem utálom, szinte már gondolkodom, hogy jól mutatna egy horogkeresztes bögre az asztalomon, a könyvet és nem más szimbolízálva, ahogy Hitler is kibújik a szimbólumok mögül, ha csak fikciósan is, szóval azért nem összekeverendő az eredetivel, bár mostantól lehet arra is máshogy nézek. A könyv vége miatt fél csillag levonás, mert tegnap olvastam és már most sem emlékszem rá, valahogy hiányérzetem van ezzel a kórházas lezárással.
 

Adam Richman: Így faltam fel Amerikát!

Fülszöveg:

A Spektrum TV-n futó "Fald fel Amerikát" c. sorozat népszerű műsorvezetőjének egyedi hangvételű könyve már magyarul is! Adam Richman, a világ legszórakoztatóbb "húsimádója" végre saját könyvében is megosztja rajongóival a legmeghökkentőbb éttermi élményeit, és elárulja azt is, hogy milyen viszontagságok között született meg a világ egyik legnézettebb tévésorozata, a Fald fel Amerikát!. Meglepetésként minden fejezet után egy eredeti "Fald fel Amerikát-receptet" is kapunk Adamtől!

Vélemény:  


Adam Richman mondhatja magát színésznek, de mint mindenki, én is a Fald fel Amerikából ismerem. Remek műsor, de nem diétás, úgyhogy már nem nézem, ellenben azért erősen véggondolandó, hogy melyiket választaná az ember: végenni az összes évad összes ételét úgy, hogy utánna nem leszel 150 kilós vagy kapsz szívinfartust, vagy Rocco mester életművén menni vég.
Fogas kérdés lenne:)
Elvárásom így volt is a könyvvel, hogy finomabnál finomabb, szebbnél-szebb ételeket mutasson be, néhány titkos recepttel és a kalandokkal a műsor színfalai mögött.
Ezt kaptam?
Háááát nem egészen.
Nézzük mi is ez a könyv: Adam barátunk néhány naplószerűen megírt csajozása pár városban, ahol közben azért kajált is és attól is orgazmikus állapotba került (minden fejezetben szinte), mindezt terjedelemkitöltő történelem- és földrajzleckével az épp adott tájegységről és pár fekete-fehér képpel. Haló, útikönyvet és szakácskönyvet sem jelentetünk meg fekete-fehér képekkel!
Szinte semmi nem látszik egyik icipici képen sem, hiába van a szürke 2-3 árnyalatában.
És hát azt kell mondjam, hogy a kaják sem hozzák meg a kedvemet, a Fald fel Amerikát mondjuk 70-80%-át szívesen fogyasztanám, ennek a könyvnek a kajáinál ez jó, ha 20-30%, de lehet sokat mondtam. Egyszerűen leírásai minden ételnek ugyanazok, ugyanolyan élményt váltanak ki belőle és ha ott a tulaj, akkor rossz nem is lehet. Ez műsorban legalább jó képekkel van álátámasztva, ami itt hiányzik. És hát tényleg kb 25% étel, 40% történelem, földrajz, 30% csajozás, 5% recept, amikből úgyse fogsz tudni megcsinálni egyet sem.
Köszönöm a könyvet a kiadónak és úgy egyébként nem egy überrosz olvasmány, de mégis azt kell mondanom, hogy elvárás alapján nagy csalódás és ha Amerikába indulnék gasztrótúrára, akkor a könyvből csak 1-2 dolgot jegyzetelnék ki és maradna a műsor, mint alap.

Robert Charles Wilson: Bázis – A Blind Lake-rejtély

Fülszöveg:

A minnesotai Blind Lake Szövetségi Kutatóintézet elképesztően fejlett berendezéseivel tudósok figyelik egy idegen bolygó lényeinek életét. Mivel saját technikai eszközeik ugyanolyan ismeretlenek számukra, mint az a másik világ, semmi mást nem tehetnek, csak néznek és hallgatnak. A kapcsolat egyirányú, így párbeszédre sincs esély.
Aztán egyik napról a másikra, figyelmeztetés nélkül, a katonaság kordont von Blind Lake köré. Minden összeköttetés megszakad a külvilággal, a kutatók magukra maradnak. Összezárva az érthetetlen, megfejthetetlenül idegen civilizáció képeivel, hangjaival. A feszültség nőttön-nő, konfliktusok robbannak ki az emberek között, a hadsereg azonban nem avatkozik be. Még az ellátmányt is távirányított gépekkel küldik be. És idővel valami különös érzés hatalmasodik el a tudósokon: mintha a megfigyelt idegenek is szemmel tartanák őket…

A Hugo-díjas kanadai szerző szintén Hugóra jelölt regénye izgalmas emberi drámák és egy meghökkentő tudományos rejtély mesteri elegye, az a fajta könyv, amiért érdemes SF-irodalmat olvasni. A Pörgés-trilógia, a Bioszféra és a Kronolitok írójának újabb emlékezetes kötete!

Vélemény:
A Bázis Wilson legjobb regénye a Tengely óta, legalábbis a magyar kiadásokat és azok sorrendjét figyelembe véve. Meg sem közelíti a Pörgést, de a Tengelyt (ami még mindig jó) azért alulról súrolja. Ami nagy szó, mert már kezdtük elveszteni lelkesedésünket az író iránt, hisz a legutóbbi két könyve gyenge közepes és picit közepes fölött ingadozott. De lássuk a medvét.
A könyv izgalmas, többszinten rejtélyes, megfelelően hosszú és bár rengeteg a Wilson-os sablon (és a nem Wilsonos, de önmagában sablonos szereplők), mégis okozhat meglepetést mégha a Fülszöveg le is akarja lőni az összes poént.
Itt se hiányzik az egyéni nézőponton keresztül megvilágított univerzális esemény, vagy hát sokáig nálam csak ezen esemény látszatja. Mert ugyan szeretem a sci-fit és így van, amit el tudok fogadni, bár nem létezik, de van, amit nem, mert fizikailag lehetetlen és az író sem veszi a fáradságot, hogy megvilágítsa, csak egyszerűen kijelenti, hogy ők se tudják, hogy működik, de működik. Ebből adódóan felmerülhet az olvasóban, hogy a központi szerkezet működése is egy rejtély-e, amit elfogadunk, mint a könyv alapfeltevése, vagy kételkedünk benne és a rejtély megoldása maga a gépek generálta látszat, ahogy aztán majd az egyik szereplő fel is veti. Bár ezt a rejtélyt nem oldja fel a könyv, azért a vége megoldással szolgál, hogy legalább a két irányból melyik a helyes legalábbis a könyv szerint, aztán, hogy olvasóként elfogadjuk-e vagy sem, az már más kérdés.
A valódi rejtély, hogy miért is zárták le a várost, mi történt a városon vagy a bolygón kívül, ami ezt a megoldást szülte szintén kap megoldást a végére, azt meg mindenki döntse el, hogy az elég magyarázat-e.
Megemlítendő még, hogy bár a könyv némely hősei küzdenek az antropomorfizáció ellen, sajnos Wilson sem tudott ettől elszakadni (ha tud egyáltalán valaki is), lényei bár különböznek az embertől, mégis túl emberszerűek és viselkedésükre is rá van húzva az emberi viselkedés. Ja és persze kinézetükben teljesen elütnek a borítón lévő lénytől, de hát úgy tűnik nemzetközileg sem vették a fáradságot, hogy a grafikusnak átküldjék azt a két bekezdést ami a lények külsejéről szól.
Összességében tehát egy abszolút élvezhető sci-fi/társadalmi dráma könyvet kapunk, néhány eredeti és jónéhány mára már sok helyről ismerős ötlettel, de azért ne várjunk Pörgési magasságokat.

Hatvani Dániel: Tehéncsöcs

Na, megvolt az idei (és lehet, hogy elmúlt 5 év) pornója is, mert hát itt lehet írogatni, hogy rendszerrajz vagy akármi, ez 90% pornó. De hát no, volt Ulpius-ház előtt is könyvkiadás.
A szerző gondosan szerkesztette, a perverziókat kihagyva valószínű a legtöbb lehetséges szexverziót és szexproblémát leírta, ami 90-ben érdekes lehetett 1-2-3-6 ember között. Ezzel nincs is baj. A baj ott van, hogy egyrészt az írói stílus nem azonosul a témával, teljesen szövegidegen kifejezésekkel dobálózik, mintha egy olyan ember akarna pornót írni, aki magát műveltnek gondolja, amit szerintem hanyagoljunk, pornót írjon a pórnép, otthonülő mamikák vagy jobb esetben tapasztalt kis és nagylányok.
A másik probléma ez a pedofil/vérfertőző vonal, amit túl természetesnek kezel. Mert addig oké, hogy hülyeségnek tartom, hogy a 18 éves lánnyal bármit lehet csinálni a 17,99 évessel meg nem, mert börtönbecsuknak, ez eddig oké, nincs bajom, ha érett tizenéves lányok is szerepelnek benne. De ne már az apjával/nevelőapjával, ami teljesen részletkérdés, ha születése óta neveli. És ne már egyéb dolgokat is 5-6 évesen és onnan folyamatosan, szerintem nem természetes, ha az apa a lányát olyan helyeken is simogatja, ahol nem kéne, főleg 5-6 évesen és az együttfürdést is elképzelhetetlennek tartanám 10 éves lányka/apa-anya között. De mondom, lehet, hogy én vagyok prüd, és igazából ezeket csinálják a szülők-gyerekek, de utána össze is fekszenek, szóval az meg már tuti nem elfogadott mostanság.

Neil Gaiman: Sosehol

Az ötlet abszolút öt csillag, hogy kedvenc városom metrómegállónevei egykor szószerint is azt jelentették, amik. Így az ismerős helyek új értelmet kapnak. A stílus is nagyrészt tetszett, mostmár rájöttem, hogy a közös könyvükből inkább Gaiman stílusa jön be, mint Prachett-é. De azért nem mondanám, hogy egészében tetszett, mert igazából a történet, a szereplők annyira nem kötöttek le, sablonosak voltak különlegességekbe csomagolva. Szóval nem az én íróm Gaiman, de kis Londonnal megbolondítva fogyasztható.

Frei Tamás: 2015

Fülszöveg:
André története a következő parlamenti választások napjaiban indul ismét útjára, feszült, konfliktusokkal teli időszakban. A képzeletbeli Magyarország arra ébred, hogy a kisebbség került többségbe. De hogyan? Miként és miért esik egymásnak a magyar politikai és gazdasági elit egy része, és mi köze mindehhez Andrénak, Adriennek és egy kaliforniában élő sikeres magyar feltalálónőnek? Mi történik a sarokba szorított miniszterelnökkel, a magyar poli-garchákkal, és persze Andréval, meg az ő fekete szemű hároméves kislányával, Fruzsikával. Bátor és izgalmas utazás a következő évek Magyarországának kulisszái mögé!

Vélemény:

Jelentős csúszással, de még a címben sugallt időpont előtt megérkezett Frei Tamás első trilógiájának utolsó darabja. A késés okait nem firtatom, annyi biztos, hogyha ez tavaly ilyenkor jön ki, akkor nem ez a könyv jön ki, eléggé tele lett még szórva 2013-as valós utalásokkal.
Ahogy az első két rész is egy fél fiktív párhuzamos univerzumban játszódik, úgy ez is, csak már részben a jövőben, 2015-ben. De itt már ténylegesen külön van választva, hogy ebben a Magyarországban nem minden úgy és akkor van, mint a valós Magyarországon, nem kell külön keresgélni az apró pontokat, hogy miért nem játszódhatott a második rész a valós 2011-ben és hasonlók.
A Frei könyvek olyanok, mint a 300 film, vagy némely Attenborough természetfilm. A végletekig le van lassítva még a felfokozott tempó is, hogy közbe minden térbeli, időbeli, politikai, gazdasági, történelmi vetületét megfigyelhessük, mondjuk az ütköző kocsiknak, a kilőtt golyónak, a tüzelő rendőr New Yorkba kivándorolt nagynénjének milliomossá válásának ésatöbbi, mindezt nem kevés saját véleménnyel és Frei stílusban tálalva. És bár minden könyv kb. 100 oldalnyi történettel rendelkezik, ezek a jó kis narrálások fel is duzzasszák meg le is kötik az olvasót, vagy legalábbis engem.
És ezt most mind pozitívumként mondom, maga a stílus nem egyedi, Dan Brown sem ír hosszabbat, csak telerakja művészettörténeti érdekességekkel, Frei meg Frei dossziés érdekességekkel, ami az új DB és FT könyveket összehasonlítva egyértelműen Frei felé billenti a mérleget. Az érdekességek és a híradóban elhangzottak és a mögöttük lévő gondolatok összekötése szintén érdekes, főleg egy olyan valakinek, mint én, aki itt él ugyan térben, de nem tud többet a magyar helyzetről, mint a legtöbb más országéról. Szóval igen, ez fiktív Magyarország, de természetesen a fikció nagyon sokban hasonlít a valóságra, hogy ez a százalék most 60, vagy 95 azt valószínű nem sokan fogják tudni eldönteni. Mindemellett visszaköszön furcsa módón szinte minden szereplő szájából (legyen az főhős vagy másodvonalbeli főgonosz, vagy csak színesítő karakter) egyfajta világnézet, vélemény, amivel én személy szerint 95%-ban egyet is értek, mégha sok minden egy egyszerűsítő szűrőn ment át, hogy használható egymondatos vélemény legyen.
És hát akkor a történet. Mint mondtam, egy rövid történetről beszélünk, az első 200 oldal filmen 5-10 perc és bár sokszor felvetődik, hogy elméletben lehetne a Frei könyvekből filmet csinálni, én úgy gondolom, hogy gyakorlatban is lehetne egy egyszerű Jason Stathemes akciófilmet, ami nem rosszabb, mint a társai, hisz megvan az a 60-80-100 oldalas történet, ami akár forgatókönyv is lehetne, de tény, hogy a maradék 450 oldalt viszont vághatjuk ki a kukába filmnél és ezzel elvesztené az egész lényegét és kapnánk egy B kategóriás akicómozit háttér és gondolatok nélkül. Szóval reméljük nem lesz film:)
Szóval a történet maga végletekig egyszerű és rövid és talán jóval véresebb, erőszakosabb, mint az eddigiek (ez nem baj), de megállja a helyét, mint keret, ami közé lehet írni a regényt.
Összegségében (úgy, hogy a többi könyv már éves távlatban van többszáz könyv távolságra) azt kell mondanom, hogy talán ez az eddigi legjobb Frei könyv, nálam megkapja a max pontszámot és abszolút várom az újszereplős új regényt. Gondolom, 2015-ben:)

Robert A. Heinlein: A Hold börtönében

Kicsit lassan olvastam ki, de csak mert most túl sok melóm van és ez nem a könyv hibája.
Az elején azért nem hagytam abba, mert Sherlock-os utalások vannak benne, onnantól kedve viszont már a stílusa és a történések miatt.
A könyv 95%-a egy folyamatos leírása az egymásból következő eseményeknek, de nagyon összeszedett, átgondolt, kidolgozott és érdekes formában.
Műfajilag nem tudom, hova lehetne sorolni, mert amennyire sci-fi, annyira lehetne történelmi értekezés is a jövőből.
Nekem tetszett, tudom ajánlani.

Kiss Ádám – Benk Dénes: Kiss Kiss Benk Benk

Nyilván a könyv rossz, minden Dumaszínházas könyv rossz, a rosszaság fokát kell meghatározni. Erről azt gondoltam, hogy nagyon, majd megértettem, hogy úgy csinálnak, mintha lenne mögötte szerkezet és gondolat és akkor tetszett, de attól még nem jó. Kb. közepesen rossz a rosszak közül, lesz még rosszabb is:)

Leslie L. Lawrence: Nyomasztó örökség I-II.

Jólvan Laci bácsi, milyen szép hosszú könyv ez, megyünk a nyomdába és kiadjuk. – mondátk az ápolók és felrakták a polcra a kéziratot az elmúlt évek LLL könyvei mellé, ahol már nem fér hozzá Laci bácsi.
Történne ez, ha számítana a mínőség. De itt most az számít, hogy LLL és el lehet adni és ha nagyhirtelen 2000 oldalt leadna bármiről, akkor még megpróbálnák karácsony előtt kihozni.
Ez a könyv is egy nagynulla, ahogy mostmár lassan mind.
Az első kötet eddig fél csillag erős jóindulattal. Történet persze most sincs, de ehhez hozzájön valami olyan szintű szerelmi nyávogás tízoldalakon keresztűl, hogy nyomnám a kezébe a Tvájlájtosaknak. (vagy talán ez a cél? amit nem lehet eladni felnőtt embereknek, azt kicsit átfordított unszimpatikus, de fiatal női szereplővel el lehet adni a tizen-húszonéves lánykáknak?) Mennyivel jobb volt, amikor Leslie a főszereplő, kiválasszák egymást azzal az az 1-4 csajjal kicsit nyomatják az idétlenkedést előjátéknak, azt bumm bele. Itt meg a húszonixkéves szűz kiscsaj olvadozik magában legalább 50 oldalban, hogy végre rátelepedjen a görög isten testű csávesz, akiről semmit nem tud, de nem is kell, hisz a szerelem arról szól, hogy jó a teste és gyerünk az ágyba már. De akkor legalább intézné el, mint Leslie 5 oldalba kishumorral, azt menjünk nyomozni. ÁÁÁÁ
A második kötet dupla ilyen jó, nincs már szerelmi nyávogás, elkezdenek nyomozni, ha annak lehet ezt nevezni, de mindenképpen történik egy és más, végülis ugyanaz, mint a többi LLL-ben, mindenki azt a szerepet kapja a végén, amit az elején is neki adnánk.
Plusz pont, hogy összeköti az LLL univerzummal, szóval igen sanszos, hogy a következő kötetekben LLL lesz aki végre szűzteleníti a kislányt (és akkor már látom, hogy mi értelme volt ezt a sorozatot létrehozni).
Ja és a végén kiderül, amit már a tavalyi kötetek első oldalán is tud mindenki (aki nem, az ne olvasson ilyet, mert ez szigorúan 11 év felettieknek szóló könyv).
Ezek tények, de nem bántom Laci bácsit, én magam már nem támogatom, de örülök, ha ebből el tud menni nyaralni, továbbra is példaképem (épp ezekért is), és örülök, hogy pénzé tudja tenni a trágyát is többedszer is, de ez akkor is az.