George R. R. Martin: The Ice Dragon – A jégsárkány

Leírás:
Elbűvölő mese Westeros világából, minden korosztálynak.

Létezik egy legendás lény, a jégsárkány, amelyről csak félve mernek suttogni az emberek. Szárnycsapása nyomán nem marad más, csak fagy és pusztulás. De van egy kislány, Adara, aki nem fél a jégsárkánytól, hiszen ő maga is a tél gyermeke. Ez az ő története.

George R. R. Martin meséje egyszerre megrendítő és csodálatos, olyan olvasmány, amiben kicsik és nagyok egyaránt örömüket lelhetik. A tűz és jég dala sorozattal világhírűvé vált szerző A jégsárkánnyal is bizonyítja, hogy számára a műfaji határok inspirációt jelentenek, nem korlátokat.

A legendás és félelmetes jégsárkányt még soha senki nem tudta megszelidíteni. Amerre repült, elfagyott a föld, és mindenütt a pusztító hideg járt a nyomában. De Adara nem félt tőle. Mert ő a tél gyermeke volt, a legszörnyűbb hidegben született, amilyet még az Öregek sem láttak azelőtt.

Adara nem emlékezett rá, mikor találkozott először a jégsárkánnyal. Valahogy mindig is jelen volt az életében. Némán leste a távolból, ahogy a kislány még sokáig eljátszott a fagyos hóban, miután a többiek már rég bemenekültek a hideg elől. A gyermek négyéves volt, amikor először megérintette a sárkányt, ötévesen pedig már fel is ült széles, deres hátára. Majd hétéves korában egy csendes nyári napon tűzsárkányok érkeztek északról, és lerohanták a békés kis farmot, Adara otthonát. De a tél gyermeke és a jégsárkány, ki szívből szerette őt, együttes erővel szállt szembe velük, hogy megóvják világát a teljes pusztulástól.

A jégsárkány című mese ugyanabban a világban játszódik, mint A Tűz és jég dala, George R.R. Martin nagy sikerű fantasysorozata. A kislány és a sárkány elragadó történetét a világhírű spanyol művész, Luis Royo illusztrációi teszik élvezetesebbé.

Vélemény:
 Amíg Martin papa jólesően nem veszi túl hajtósra az életet és inkább csak írogatja a következő részt és remélhetőleg próbálja élvezni az életet a siker és a pénz nyomán, addig azért fenntartandó a Westeros-világot sorra jelennek meg kiegészítő és kapcsolódó könyvecskék, novellák, mesekönyvek, lexikonok sőt színezők.
Ez részben nem is baj, egyrészt jól teszi, másrészt persze az ember már olvasná, de az író ne legyen az olvasó szolgája, van elég olvasnivaló. És persze jó, hogy megjelennek ezek a távolról Tűz és Jég világnak tűnő, közelről már csak azt nyomokban tartalmazó kiadványok, de tény, hogy erősen szelektálni kell őket és nem mindent elolvasni.
A mai kiadvány is egy ilyen, ezúttal mesekönyv. 1980-ban írta Martin egy antológiába, terjedelemben kisnovella, tényleg max egy 20 oldal anyag van benne. Aztán 2007-ben elővették, illusztrálták, majd 2014-ben egy másik illusztrátor is és most 2016-ban ez utóbbit tartjuk a kezünkben.

Kezdjük a külcsinnel: megtartani az eredeti angol címet nem biztos, hogy szükséges lépés volt, de sajnos egyre inkább elterjedt más kiadóknál, ugyanakkor a The Ice Dragon önmagában nem egy márkanév, a Game of Thrones-t leveszed azért mert jé GoT könyv, de Ice Dragon, az semmi, max egy jé, egy angol nyelvű sárkányos könyv, kit érdekel?

A 20 oldal fel lett túrbózva 120-ra rajzokkal és kapott kemény kötést is, így a kis novella máris könyvként eladható, de a rajzok miatt ezt nem tartom feleslegesenek, vagy lehúzásnak, ugyanús a 120 oldalon van vagy 60 rajz és rettentő látványos és kifejező tintarajzok, tényleg nagyon látványossá teszik a könyvet, abszolút megéri lapozgatni.
Maga a mese, hááát, az csak egy mese, ne várjunk tőle sokat, nincsenek világmegváltó vagy eredeti mesék ebben a terjedelemkategóriában, viszont abszolút nem rossz, valahol a másságról, a mindenki megtalálja a maga hasznosságátról, önfeláldozásról, változásról szól, amik mind mind elfogadható témák és tanulságok egy ilyen mesénél. Gyerekek által vagy gyerekeknek felolvasva biztos még élvezetesebb, de felnőttek is rászánhatják magukat, mert egyrészt megvan fél óra alatt, másrészt meg a rajzok abszolút öt csillagot érdemelnek.

Magyarósi Csaba – Szűcs Ádám: Egy hét a városban

Leírás: Az Egy nap a városban bloggerei végre könyvben is bemutatják, miért szeresd Budapestet.

"Hogyan lehet egy online városkalauzt sikeresen átültetni valóságos, két kézzel fogható, háromdimenziós formába? - adódik a kérdés, amikor arról hallunk, hogy bloggerek könyvet adnak ki. Magyarósi Csaba és Szűcs Ádám, a népszerű Egy nap a városban blog mögött álló szerzőpáros évek óta járja a főváros utcáit, élményeiket pedig posztok formájában közlik 2010 óta. S most először könyvben is.

A szerzők ügyesen találták meg azt a formát, ami hozzátesz az online nagytestvérhez. Az Egy hét a városban című könyv hét nap történetét meséli el, minden napra megkapjuk a magunk szellemes Budapest-történetét, gasztro- és programtippjeit, közben rengeteg illusztrációt látunk, ügyes tipográfiai elemeket és a blogra, információkra mutató QR-kódokat - amikkel sikeresen kötik össze a print kiadványt az online eredővel.

Ez a két srác csupa pozitív energia, frissesség és kreativitás: a követendő példákról írnak, náluk mindig félig tele a pohár, azt támogatják, ami jó, ami hozzátesz ahhoz a Budapesthez, amiben mindnyájan élni szeretnénk. A szerzőknek Budapest olyan, mint a mesebeli világ, ahol minden sarkon valami rejtett kincs várja az utazót: egy kenyeret sütő pék, egy spontán galéria megnyitó, egy bérház varázslatos belső udvara. Ez azért jó, mert ha elolvassuk ezt a rendhagyó városkalauzt, akkor Budapest számunkra is ilyenné válik." (Izing Róbert)

Vélemény:
Bevallom voltak kétségeim a könyvvel kapcsolatban. A blogot követem, bár ritkán olvasom, de
azért adott sok ötletet, szóval könyv alakban is érdeklődéssel vártam, de azért volt bennem egy
félsz, hogy csak helyek lesznek felsorolva és róla érdekesen írva, esetleg pár toplistával
kiegészítve. Nos nagyot tévedtem hálisten. Van ez is, de tényleg kevesebb, mint 10%-ban a
maradék meg egy életérzés, programleírás, egy betekintés a város rejtett életébe. Sokféle
Budapest van, ahogy sokféle napunk van az életben és igen legtöbbünknek legtöbbször csak egy
szürke, egyszínű, sablonos és ismétlődő valami jut. Aztán egyszer arra lépsz ki a
kapun, hogy a temető felett olyan színeket varázsol a napfelkelte, ami simán mehetne valami
semmitmondó Coelho idézet mögé a Facebookra, vagy látsz egy furcsán vicces táblakiírást, esetleg egy kerekes síelőt a Margit-krt-ön március közepén. És máris megvan a mosoly még a megszokott
útvonaladon is. De ez még mindig nem az a Pest, ami a könyvben van, de már közelít. Hogy mi kell
még, hogy a sokkal színesebb, szagosabb Pestet kapjuk, ami tényleg ott van, vagy ott lehet
körülöttünk? Egyrészt hozzáállás, nyitottság, tényleg el kell indulni cél nélkül, random köröket
tenni, bár ebben nem vagyok jó, de szeretem aztán egy nagyobb túrába céllal útba ejteni, amiket
már mások felfedeztek és ezzel együtt új dolgokat is felfedezni. És hát ne menjünk el mellette,
mert ehhez a Pesthez bizony kell pénz is. Sok dolog van ingyen, sok élményt lehet megszerezni
egyszerű beszélgetéssel, és sok élmény van olcsón, ha épp tudsz róla és jókor vagy jó helyen, de bizony sok élmény, és az állandó, nem alkalomszerű életérzés bizony pénzbe kerül és nem kevésbe. Valakinek nem lenne egyszerű naponta, hetente többször is elmenni étterembe és akár 2-3000-t otthagyni, ami egy olcsó étkezés és utána bemenni ide kávézni, majd este bemenni egy olcsó helyre mert tényleg cak 2000 a belépő. Én is csak kb. 3-4 napot tudnék így finanszírozni és aztán jönne a maradék 26-ra a vajas kenyér, ha egyáltalán, és itt egy felsorolt példanap is olcsósítva közel 50.000 ft volt, ami a havi költésemen is túlmutat a legtöbb esetben.
Viszont a könyv olvasása mindenkinek adott (vagy a blogon egy másik verzió), ötleteket lehet belőle szedni, kimazsolázni a nagyon-nagyon érdeklő dolgokat és azt eseménnyé tenni egyszer-egyszer.
De a könyv tényleg nem vendéglátói ajánló, vannak benne megismételhetetlen, de nagyon érdekes
élmények budapesti életből legyen az kulturális vagy szubkulturális, vannak benne eltűnt de
jelenlévő mesterségek űzőivel való beszélgetések, vannak szemszögek külföldiek vagy akár vak
ember irányából.
És rettentő sok új dolog nekem is és gondolom mindenkinek, aki nem járja hivatásszerű
érdeklődőként a várost. Hozzátéve persze, hogy ez egy változó város, így a könyv ajánlott, de
nem időtálló, de idén még olvasgassa mindenki, aki itt él, ide készül, vagy csak érdekli a város, ami abszolút nem a legszebb város ever, de a legközelebbi legérdekesebb város, ez biztos:)

Az újdonságokról meg ajánlott a blog olvasása: http://varosban.blog.hu/

Bud Spencer – Lorenzo de Luca: Eszem, tehát vagyok

Leírás:
Aki nem eszik, nem tud gondolkodni, következésképp létezni sem, ez biztos – legalábbis Bud Spencer szerint.
Ebben a rendkívüli könyvben a híres filmsztár és sikerszerző humorral fűszerezve ötvözi a gondolkodás művészetét a főzés művészetével. Egyik legnagyobb szenvedélye, az evés, számára a létezés középpontja. Véleményét tizenkét tekintélyes gondolkodó előtt védi meg, akik álmában látogatják meg.
Humorral és iróniával teli, káprázatos szellemi párbajt vív olyan neves filozófusokkal, mint Szókratész, Konfuciusz vagy Immanuel Kant. Ha pedig cserbenhagyják a szavak, akkor ínycsiklandó olasz ételkülönlegességeket készít vendégeinek, a tészta- és halételektől a jellegzetes nápolyi süteményekig, mire jóllakottan és elégedetten kiegyeznek.
Bud Spencer különleges könyve arra ösztönöz, hogy együtt nevessünk és főzzünk vele, miközben egyre inkább elhiteti velünk, hogy teli hassal minden könnyebb.

Vélemény:
Szorgalmasan végrágtuk a már megjelent két önéletrajzi művet is így nem volt kérdéses, hogy a
harmadik félig-meddig önéletrajzot is kézbe vesszük. Egyrészt mert Bud Spencer-t bírjuk
nosztalgiából (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy több időt töltöttem mostmár Bud-ot olvasva, mint Bud-ot nézve egész életre vetítve is), másrészt bár az evést én nem tartom csak gyakran nyűgnek, és szükséges rossznak, ettől még tény, hogy testalkatilag hasonló kategóriák vagyunk sajnálatosan. És, hát ez már nem életrajz, hanem fikciós regény életrajzi elemekkel, rengeteg filozófiával és némi olasz konyhával. A hozzávalók tehát mind élvezetesek, de én is szoktam elrontani a recepteket.
De vajon van-e itt recept, vagy csak egy kétmondatos ötlet, aztán belerakunk mindent, amit
otthon találunk, sőt megsütettjük Pabloval a szakáccsal, de mi mondtuk meg legalább, hogy valami
spagetti legyen.
Szóval mindig kérdéses az ilyen együtt írjuk dolgoknál, hogy vajon, mennyi ebből Bud Spencer és
mennyi az írósegéd. Merthát ugyanúgy lehet (inkább erre voksolok egyébként), hogy a kétmondatos
történet, 4-5 receptlap a feleségtől meg a kedvenc pár filozófus felsorolása volt az öreg érdeme
a többit megírták neki, ahogy lehet, hogy csak össze kellett fésülni és 95%-ban ő írta meg. De a
tény, hogy ketten együtt sem lett kifogástalan a recept.
Az alapötletben bár van ráció, de egy könyvhöz kevés, a stílus ártatlan, mint a Bud Spencer
filmek, de nem elég vicces, nem elég filozófikus, nem elég bármilyen.
A filozófusok többségéről nekem lett új információ akár a bevezető részekben, akár a tényleges diskurzus során, konkrétan elég sok filozófussal tudok kisebb vagy nagyobb részben gondolatrokonságot táplálni, bár ez nem vonatkozik a fikciós viselkedésükre, csak az alapvető bemutatkozó életrajzi, filozófiai összefoglalókra. És ha már táplálni, a receptek néhol meghozzák az étvágyat, néhol nem, de önmagukban arra kevesek, hogy mi is utánuk csináljuk, ahhoz viszont sokak, hogy egy regényben szerepeljenek (bár van ilyen irányzat is).
Egy szó, mint száz van benne minden, de aztán az egész mégsem áll össze egy ízletes ételre. A BS rajongók persze megveszik, de ezen kívül más olvasóközönséget én nem tudok neki, BS nélkül önmagában értékelhetetlen.

Neil Patrick Harris: Így jártam az életemmel

Leírás: Eleged van a lapos memoárokból, amelyek csak arról szólnak, ami tényleg megtörtént?
Unod az egyes szám első személyben megírt értekezéseket? Izgalmas és interaktív olvasmányt keresel, ami visszacsempészi az ÖN-t az ÖNéletrajzba?
A mindig önzetlen Neil Patrick Harris hagyja, hogy Te, az olvasó lubickolj eme joyce-i kísérletben, avagy egy hírességektől, színészektől és vérbeli személyiségektől hemzsegő világban.
Új-Mexikóban fogsz megszületni. Egy színésztáborban átélheted a nagy áttörést. Egy éjszakai bár előtt meglehetősen bizarr összetűzésbe keveredsz Scott Caannal, a színésszel. És ami a legjobb: életed legkritikusabb pillanataiban eldöntheted, hogyan tovább!
DÖNTS helyesen, és tiéd a hírnév, a szerencse és az igaz szerelem. Dönts rosszul, és szerencsétlenség, szívfájdalom és Dr. Drew Celeb Rehabja vár rád. Mindez a tiéd lehet, valamint mágikus trükkök, koktélreceptek várnak rád, sőt végül egy záródal is felcsendül.
És igen, ha megveszed ezt a kötetet, garantáltan kiemelkedsz a nyárspolgárok közül!

Vélemény:

Tegyük helyre a Neil Patrick Harris (továbbiakban NPH) jelenséget.
NPH abszolút nem nagy színész, sőt még talán a színészt is túlzás mondanunk. Aki ismeri itthon
annak 99,99%-a a HIMYM-ből ismeri, kár lenne tagadni, hisz az első sorozatát nem igen vetítették
nálunk és ez az egy jelentős mozgóképes megmozdulása van. Sosem kapott filmben rendes szerepet,
néhány zs és még kevesebb A kategóriás film nagyon mellékszerepeiben tűnik fel és sok tucat
sorozat 1-2 epizódjában vendégeskedik. Szóval lássuk be nem ettől híres. Híres a HIMYM miatt meg
egy régi sorozat miatt, és főleg híres mint celeb, előadóművész általában host-ként különböző
díjátadókon és persze 1% körül a színházi szereplései miatt is. No és persze kb. a
legelfogadottabb meleg, legalábbis még olyannal nem találkoztam, akinek túl rossz véleménye lett
volna róla, vagy kifogásolta volna melegvoltát (igaz nem is nagyon járok homofób helyekre), persze erre igencsak épít és rájátszik (a könyvben és a filmekben is), hisz kb. mindenhol az übernagy nőfaló imaget hozza, közben meg nincs olyan ember, aki nem tudná, hogy meleg. Mindez persze kognitív disszonanciához vezet, de a többség jól kezeli:)
Szóval bár NPH-t abszolút nem tartom sokra, mint színész, annyit amennyit lehet róla tudni, mint
ember viszont abszolút nem lehet negatív a kép. Én is néztem a HIMYM-t, bár abszolút nem vagyok
rajongó, csúcsszezonokban is elég lapos volt, valahogy nem volt szerethető és eléggé vicces
(tehát nem egy The Office vagy Friends), de azért hozott egy épphogyelég szintet és az ember
nehezen hagy abba sorozatokat (kaszálhatnák már a New Girl-t!:), de tény, hogy nagyrészt Barney
karaktere miatt néztem, hisz ő volt a vicces karakter, nomeg a többi karakter abszolút nem azon
a szinten mozgott (mondom, nem egy Friends, amiben 6 közel egyforma de teljesen más karakter
volt). Node beszéljünk inkább a könyvről:)
Egyértelműen egyedi életrajz, merthogy nem igazán életrajz. A lapozgatós, nyomozós könyvek
mintájára van megírva, vagyis minden fejezet után dönthetünk, hogy, hogyan is tovább és akkor
úgy halad tovább a történet. És perszehogy nem így olvastam:)
És utólag belátva a sorban olvasás is élvezetes lehet, sőt - spoiler - ha lapozgatsz nem fogod
soha kiolvasni a könyvet teljesen, bárhány variánst jársz is körbe.
Szóval a történet fele fikció, másik fele meg tényleges életrajz különböző stílusokban és
verziókban vegyítve itt-ott egy-egy recepttel, varázstrükkel, csajozós ötletekkel és képekkel.
És bármily meglepő az NPH előzetes kép a könyv után cseppnyivel sem változik, ugyanazt kapjuk,
amit elvárunk, sorozatos történeteket, varázslós történeteket, csajozós, pasizos történeteket
(egyáltalán nem zavaró, de folyton jelenlévő homoerotikával persze). És hát na, NPH kedvelhető továbbra is, bár azért erősen gondolom, hogy jópár dologban teljesen máshogy gondolkodunk. A könyv meg ajánlható a rajongóinak, más egyébként sem venné meg.

J.K. Rowling - Harry Potter és a bölcsek köve

Igen sokadszor (a 2011-es és e között még volt a Fry féle is), most az illusztrált kiadás. És, ha az ember már tud minden fordulatot az apróságokra is figyel és hát azért jópár logikátlanság van már ebben a bevezető rövid kötetben is (miért mondja, hogy soha sem volt Londonban Harry, mikor 30 oldallal előtte ott voltak a London Zoo-ban, miért törik el Nevil keze, amikor leesik a seprűről, mikor úgy fedezték fel, hogy nem mugli, hogy leejtették az erkélyről és tovapattogott, miért 3 elsős szerzi a pontok 80%-át és miért kapnak más pontszámokat ugyanarra a büntetésre, mint Draco és úgy egyébként miért büntetik az éjszaka járkálást éjszaka járkálással, ez olyan, mint a kerékbilincs, hogy rosszkor vagy rossz helyen ezért legyél ott még többet), de igazából ez a vége zavart legjobban. Milyen ötlettől vezérelve van feladványokkal eldugva a Bölcsek köve? Nem az a lényeg, hogy senki ne férjen hozzá? Akkor nem csinálok megoldandó feladványokat, hogy jó, nem akarjuk, hogy bárki ellopja, de ha tud sakkozni, elsős matekfeladatokat megoldani és ismer pár basic varázslatot, akkor azért viheti a cuccot???! Érthetetlen (és ebből nem egyedi a HP, sok helyen van ez a feladványokkal eldugjuk, amit soha senki ne kaparnitson meg), nomeg persze jófej a Mógus, meg a többi eldugó is, hogy több seprűt is otthagy, hátha többen jönnek a rabolók, sőt a bájitalokat sem keveri össze, vagy issza ki teljesen, hanem ügyel, hogy azért jöjék a másik is. Nem beszélve arról, hogy már rég el volt dugva a kő a pincébe (ami több km!-re van a föld alatt, megnézném azt a zuhanást, amit bármilyen növény felfog több km-ről), amikor még Harry bőszen nyomatta a tükör előtt a sokadik emeleten. Egyszó mint száz, nem hibátlan, bőven nem az, de ez nem nagyon von le az értékéből és bár szerintem a rajzok semmit sem tesznek hozzá, de többségük igen jól sikerült és arra jó, hogy újra elolvassa az ember. Bár igen kíváncsi leszek, hogy majd, hogy jön a 4-7 rész, nyilván nem fogják 700 oldalas rajzolt kiadásban kiadni, mert az még itthon is 15.000 ft vagy több lenne, vagy csak 20 oldalanként lesz benne egy rajz, ami csalódás lenne, szóval jön majd a 2-3 részre bontott HP, mint a filmekben, rosszabb esetben még éves bontásba is. Hát kíváncsi leszek.

David Duchovny: Szent tehén

Leírás:
"Nevetésre ingerlő, groteszk kaland a világ körül -- a főszerepben egy négylábú hősnővel, akit az Olvasó nem fog egyhamar elfelejteni!

Bikavári Riska, a tehén, boldogan éli eseménytelen életét egy farmon. Naphosszat nincs más dolga, mint kérődzni, lustálkodni és cseverészni legjobb barátnőjével, Bimbóval. Egyik este Riska és Bimbó kiszöknek a kerítésen a bikákhoz, de míg Bimbót a flörtölés izgatja, Riska kíváncsiságát a gazda háza kelti fel igazán. Bekukucskál az ablakon, és meglátja a villódzó fényű Dobozisten előtt hódoló családot -- és a Dobozisten felfedi előtte a húsfarmok szörnyű titkát, ami alapjaiban rengeti meg Riska világnézetét.

Nincs más kiút, csak a szökés egy jobb, biztonságosabb világba. Összeáll hát egy bizarr, szedett-vedett csapat: Riska, Coci (akarom mondani, Shalom -- egy izgága, Tórát lapozgató disznó, aki nemrég tért át a zsidó hitre) és Turbék, a magát kellemes modorúnak tartó pulyka, aki repülni nem tud ugyan, de a csőrével képes működtetni egy okostelefont. Lopott útlevelekkel, hevenyészett álruhában, a csapat olajra lép, és a legközelebbi reptér felé veszi az irányt.

Történetüket az elmés megjegyzésekben és tömegkulturális utalásokban nem szűkölködő Riska szellemes tolmácsolásában ismerhetjük meg. Turbék -- aki végül egyébként (többé-kevésbé) megtanul repülni -- csapnivaló német akcentussal pszichiátriai tanácsokat osztogat; Shalom pedig, akit választott népe kiűz Jeruzsálemből, váratlan fordulattal egyesíti az izraelieket és a palesztinokat. David Duchovny elragadó figurái arra mutatnak rá, hogy milyen égető szükség lenne a világban egymás kölcsönös megértésére és elfogadására."

Vélemény:
Duchovny-t bírjuk, Mulder az all time favorit karakterek ötösébe simán belefér, de a teljesen másmilyen Hank Moody is bejön, ahogy egyébként az is, amennyi a többi szerepléséből itt-ott látszik.
És persze Duchovny nem csak színész (aki nagyon nem is tudott kitörni ebből a két karakterből), picit rendező is (szóra sem nagyon érdemes), picit zenész (most jött ki egy albuma, de szintén nem frenetikus) és most már picit író is.

Tulajdonképpen felvállalható egyszerű kis mese (tehát nem egy fél óra alatt írta meg, ahogy pl. B.J. Novak mesekönyvnén látszik), ugyanakkor azért taps nem jár érte, semmivel nem lenne szegényebb a világ, ha csak ötletszinten maradt volna meg, szóval azért ez nem az a nagy ötlet, amivel házalunk a Disney-nél, majd évekig dédelgetjük és a sok visszautasítás után megírjuk, de ha már megvan, hát érdemes volt, legalább a rááldozott idő valamennyire visszajött a név miatt eladott könyvekből. Ártani nem árt, bár ezt csak a vége menti meg, ami valahogy nekem nem jött ok-okazatilag, ahogy nem jött át az egymás elfogadása mint fő mondanivaló megléte sem. Inkább 60%-ban a ne együnk húst, mert az rossz, értem?! 35% brémai muzsikusok világ körüli turnén a szokásos állatok viharkabátban, napszemüveg kombóval és a végén 1% amivel az ember egyet is tud érteni, de mondom, az nekem nem következett az előző 99-ből aminek nagy részével meg vitázna az ember.
Duchovny-ra nem ez miatt fogunk emlékezni, ahogy nem az albuma vagy a rendezése miatt sem, egy mesének megteszi és inkább várjuk a mindjárt érkező új X-akták részeket.

Brian Grazer – Charles Fishman: Egy kíváncsi elme

Leírás:
Az Egy kíváncsi elme személyes beszámoló arról, hogyan tette az egyik vezető hollywoodi producerré Brian Grazert a beszélgetéssel kapcsolatos lelkesedése - mindegy, hogy a beszélgetőpartnere jövőbelátó gondolkodó volt, mint Isaac Asimov sci-fi író, vagy kutatóorvos, mint Jonas Salk, a gyermekbénulás ellenszerének felfedezője. Emellett mindenkit arra is biztat, hogy vállalja a kíváncsiságát, legyen jobb vezető, jobb alkotó és jobb partner.
Brian Grazer hiszi, hogy a kíváncsiság aranykorában élünk, ugyanis szabadon feltehetünk szinte bármilyen kérdést, és a válasz megtalálásához rengeteg eszköz áll rendelkezésünkre. Együtt kell elkezdenünk kérdezni, a válaszok pedig egy kreatívabb világot tárnak fel előttünk.
Az Egy kíváncsi elme című könyvben Brian Grazer megvizsgálja a kíváncsiság örömét és sorsfordító erejét, szerző, aki talán a leghíresebb hollywoodi producer, a 70-es évek óta keresett érdekes és sikeres ismeretleneket - kémeket, Nobel-díjasokat,művészeket és vezető üzletembereket -, hogy meghívja őket egy ,,gondolatébresztő beszélgetésre", ahogy ő nevezi. Ezek a beszélgetések inspiráltak számos filmet és televíziós műsort, amelyeket Grazer az Imagine Entertainmenttel készített, például az Apollo 13, A nagy csobbanás, 8 mérföld, Egy csodálatos elme, Tiszta szívvel foci, Az ítélet: család.

Vélemény:
Magamból kiindulva, mindenki ismeri Brian Grazer-t, vagy ha nem is, a nevét biztosan olvasta valamelyik filmje előtt, mégis nem nagyon látom, hogy túl nagy érdeklődés lenne a könyv iránt.

Na jó, legyünk őszinték sokan, csak a haja miatt ismerik, vagy tűnik nekik ismerősnek:)

Grazer egyébként nem is biztos, hogy érdekes személyiség, viszont abszolút érdekes és elgondolkodtató, hogy egész felnőtt életében gondolatébresztő beszélgetéseket szervezett szakmáján kívüli általa érdekesnek talált általában ismert emberekkel két hetes rendszerességgel. Kell ehhez egyfajta bátorság, kapcsolat, rátermettség és a visszautasítás jó bírása de a legfontosabb dolog hozzá a kíváncsiság. És őszintén voltak pillanatok, hogy bennem is elültette, hogy milyen érdekes lenne leülni tényleg max egy órára tényleg szerintem érdekes emberekkel, de aztán rájöttem, hogy annyira nem is vagyok kíváncsi.
És ez a könyv – bár alapból azt hittem – nem szól ezekről a beszélgetésekről, szól inkább Grazer életéről, némi filmes érdekességekről, de 90%-ban a kíváncsiságról így általában és, hogy, hogyan miért, kivel szervezte ezeket a beszélgetéseket, ha az elhangzottakról még oly keveset is tudunk meg. Igen sok helyen átmegy egyfajta életsegítő könyvstílusba (legalábbis ilyennek képzelem az olyan könyveket) és néhol áttör az egója is, de úgy egyébként egy rövid, felületes de nyomokban érdekes és mindenképpen egyedi könyv. Legyünk kíváncsiak, mert tényleg nem ezt támogatja az élet, és beszélgessünk, bár én nem hiszek abban, hogy vannak érdekes és nem érdekes emberek. Aki csak a hollywood-i dolgok miatt olvasná, annak is érdemes szerintem fellapoznia, meg lehet tudni némi infót a Ron Howard-dal kapcsolatos munkakapcsolatáról.

Graeme Simsion: A Rosie update

Leírás:
Az évtized legkülönösebb párja visszatért! A kissé bogaras Don újabb nehézségekkel találja szemben magát, amikor feleségül veszi Rosie-t, akivel nyomban New Yorkba költöznek. Egy nap a lány bejelenti, hogy terhes, Don pedig nekilát, hogy kiderítse, miképp kell apának lenni; konzultál szakértőkkel és barátokkal, kikérdez egy terapeutát és kutat az interneten, de végül ismét sikerül magát bajba sodornia. Szerteágazó teendői közepette csak egyvalakivel nincs ideje foglalkozni, Rosie-val... Don Tillman és A Rosie-projekt immár negyven országban hódította meg az olvasók szívét. Graeme Simsion megható és humoros regényéből film készül, amelyben Rosie szerepét az ellenállhatatlan Jennifer Lawrence játssza.

Vélemény:
Tavaly ilyenkor jött ki A Rosie project, ami ha nem is tökéletes, de igen remek szórakozás volt.
Alig egy év és máris itt a folytatás A Rosie update (most abba ne menjünk bele, hogy az Effect
szót van-e értelme a magyarban egy újabb angol szóra cserélni és, hogy ez kifejezi-e jobban a
törénetet - NEM).
A könyv helyszínt vált Ausztráliából az USA-ba, megtartja viszont fő és mellékszereplői
nagy részét csak a témát a társkeresésről a babavárásra váltja.
Nade nézzük, hogy is sikerült.
Don Tillman továbbra is abszolút egyedi és érdekes karakter, sok közös vonással (és sok
különbözővel) akár velem, de valószínű jópár férfitársammal. Tetszett, hogy bár persze ráfogta
sok ember, hogy Don aspergeres, de az író ezt kikéri magának, mert bár rengeteg jellemvonása
jön az aspergerből vagy az autizmusból, egy jópár tulajdonsága viszont teljesen ellentmond, ami
vagy az aspergeresek igen tág variánsaira hívja fel a figyelmet, vagy az irodalmi karakter
egyediségére, hogy bizony ő nem aspergeres, csak 80%-ban hasonlít hozzájuk és 20%-ban teljesen
ellentmond.
Viszont itt jön a fülszöveg egy mondata: Az évtized legkülönösebb párja visszatért!
Hívhatjuk-e egy párt legkülönlegesebbnek vagy csak különlegesnek is, amely párnak csak az egyik
tagja különleges vagy tudunk róla, hogy különleges, a másik a legsablonosabb nő ever?
Rosie ugyanis itt sem főszereplő, csak címszereplő, egy unalmas nap, ami körül pörög egy érdekes
bolygó ami mindenbe belebonyolódik, miközben Rosie-ról semmit nem tudunk, amit meg mégis, az női sztereotípiák tömkelege a gyerekvárás időszakából.
Az alaptörténet, tehát amire fel van fűzve a babavárás; ami adott folytatástémaként egyébként
abszolút nyerő, lehet kevesebb ötletet lehetett volna felfűzni egy sima kapcsolatmegtartás,
házastársi viszony témára, ez ad egyfajta pluszt, ugyanakkor még nincs gyerek, tehát nem viszi
el teljesen a gyerektémába a sztorit és a körülményeket, meghagyva azt egy harmadik könyvnek.
Rengeteg jó ötlet van, egyik kalamajka jön a másik után, vagy egymásra göngyölítve, több
társadalmi problémára is felhívva a figyelmet (már az alapprobléma is dühítő, mi az, hogy
jogszabály tiltja, hogy egy játszótérre csak gyerekkel lehessen bemenni, milyen perverz
társadalom az, aki pár abberrált példa alapján a legperverzebb dolgokat néz ki minden
állampolgárból némely esetben, némely esetben meg mindent engedélyez).
Kapunk itt mindent, de tényleg csak egy szemöszögből, nő legyen a talpán, aki Rosie-val kicsit is egyetért vagy szimpatizál, miközben Don mindent megtesz, ami mégcsak el sem várható és akkor a váltást is csak egy olyan momentum hozza meg, ami igazából felszínes és lényegtelen.
A sorozat továbbra is szórakoztató és van mondanivalója, ha egy fokkal el is marad az első résztől.

Ez volt 2015.

Eltelt megint egy év, így jöhet a könyves statisztika ismét.
Be kell valljuk, ez az év sem az olvasásról szólt és megint rövidnek tűnt, így semmi kitűzött számot nem sikerült elérni, de persze az mindig csak egy plusz extra, úgy olvasásnál, mint bármi másnál, a lényeg, hogy pont elég volt belőle és sose szűkölködtünk.
De lássuk számokban:
Idén 83 könyvet sikerült elolvasnom, ami persze több, mint az elmúlt két évben, de ez nagyrészt a viszonylag sok képregénynek köszönhető.
Oldalszámügyileg 23.153, ami mindössze 15 oldallal több, mint tavaly, szóval ha az lett volna a célom, hogy minél jobban ugyanannyit olvassak egy év alatt, mint előző évben, akkor valószínű nálam jobban senki nem csinálta, mert ritka a 30 oldalnál rövidebb könyv.
A képregények és mesék miatt az oldalszám könnyen kiszámítható, hogy csak átlag 269.
Az átlag kiadási év ugyan 2011, de azért idén is inkább új könyveket olvastam. A könyvek 34%-a 2015-ös és ha a 2014-2015-ben kiadottakat nézzük, akkor máris 65%, de mondjuk ez elmarad a tavalyihoz képest, szóval lehet mondani, hogy nyitottam a régebbi könyvek felé is.
Az írók 22%-a volt magyar, ami a tavalyi 14%-hoz képest abszolút növekvő, bár valószínű, hogy nem tendencia.
A női szerzők nem egész 6%-kal voltak jelent a tavalyi 13-hoz képest, de hát ez általában attól függ, hogy mennyi Agatha Christit meg Harry Potter újraolvasást rakok be egy évben.
A könyvek 50%-át könyvtárból hoztam ki, ezúton is köszönöm a KSH Könyvtárnak és különösen az újonnan felfedezett könyvtárközi kölcsönzésnek valamit a JAKD könyvtárnak és húgomnak.
A maradék 50%-ból 5% volt a kölcsönkönyv, szerintem ez mind a húgomtól és a maradék 45% pedig saját könyv, ahol egyrészt köszönöm a pénzügyi helyzetemnek, mert idén viszonylag sok könyvet vettem (nem molyos viszonylatba, de hát szerintem úgy 10 könyv biztos megvolt), könyvet ajándékba szerintem idén sem kaptam, valamint köszönjük a Rukkolának, bár egyáltalán nem vagyok velük megbékélve és itt a reklám helye, köszönöm az alábbi kiadóknak: Kiskapu Kiadó, Libri, Alexandra, Akadémiai Kiadó, Atheneum, Cartaphilus, Akkord, Animus, Fumax, Gabo, Pesti Könyvek, Kanári, Jaffa, Twister Media és az elhunyt Ulpius-ház, hogy egy vagy több könyvvel a blogot támogatták.
Az általam olvasott könyveket átlagban 69%-ra csillagoztam, ez tavaly 68 volt, szóval icipicit, de jobb könyveket olvastam saját megítélés szerint, míg a molyok ugyanezen könyveket 86%-osra ítélték, ami tavaly csak 85 volt, tehát igazából pontosan ugyanannyira tér el az én és a molyok véleménye, mint tavaly, csak icipicit jobb könyvekkel (hozzátéve, hogy az adat itt sem pontos, hisz míg én minden könyvemet pontoztam, addig a molyok ugyanezen könyvek csak egy részét pontozták annyira, hogy abból lehessen már százalékot vonni).
A molyok és a saját értékelésem átlagából képzett átlag alapján a 2015-ben olvasott könyvek közül a Majdnem minden rövid története a legjobb könyv, míg a legrosszabb a Steinar Bragi féle Felföld.
Műfaját tekintve az idei évben a képregények vezettek 22%-kal, ezt követi 13%-kal a sci-fi, 12% kaland, 11-11% mese és humor 10-10% krimi és tudományos-ismeretterjesztő, a a többi a maradék, szóval igazából nem jelenthető ki, hogy egy műfajban olvasom, vagy lenne kedvenc műfajom. Egyébként az olvasottak 9%-a Star Wars, mivel idén jobban belementem a még ki nem olvasott SW könyvek bizonyos sorrend szerinti pótlásában, ez - ha nem csökken a lelkesedés a szarcsibb Karen Treviss-es féle könyvek miatt - akkor a következő két évben azért még növekedni fog, de igazából nem tudom tartani a tempót a Szukits megrendelések gyorsaságával sem.
A 83 könyv 39 kiadó termése, szóval érzékelhetően nem vagyok elfogult és nem gondolom, hogy van kifejezetten az én ízlésemet kiszolgáló kiadó, ami jó is, mert tömegízlést kell általában kiszolgálniuk a profit miatt, a tömegízlés meg borzalmas, örüljünk, hogy nekem valót is kiadnak. Ennek ellenére a képregények miatt a Kingpin Kiadó kiemelkedik a maga 14%-ával, de még jelentős a maga 6-6 százalékával a Gabo, Szukits és Könyvmolyképző Kiadó.
Idén az újraolvasásokra 6% jutott.
Hogy mi lesz idén? Egyenlőre sok mindent nem lehet tudni, talán több Star Wars, talán Harry Potter 2 képeskiadás decemberbe, szokásos 2-3 Leslie Lawrence és hát remélhetőleg sok újonnan kiadott könyv, bár a másodvonalbeli várólistámra is ráférne a csökkentés és még 3-4 recivel vagy bejegyzéssel tartozom az előző évből bennmaradóknak is, szóval valószínű jut majd elég könyv és persze a cél ismét a 100 könyv és/vagy 30.000 oldal, aztán meglátjuk egy év múlva mit sikerült elérni (ha feleennyi lesz és kellemes indokkal magyarázható, akkor az is ugyanolyan jó:)

Horváth Árpád (szerk.): Az év természetfotói – Magyarország 2015

Leírás:
A naturArt - Magyar Természetfotósok Szövetség 2015-ben immár huszonharmadik alkalommal írta ki a nemzetközi szinten is számon tartott természetfotós versenyét. Az Év Természetfotósa 2015 pályázatra beérkezett több mint 3400 pályamű minden korábbinál magasabb színvonala ezúttal is igazolja, hogy a magyar természetfotózás nem véletlenül tartozik a világ élvonalába. A fotóművészet egyik legösszetettebb és legtöbb fáradsággal járó ágának hazai és határon túli képviselői alaposan kitettek magukért, amit látványosan bizonyítanak azok a rendkívüli fotók, amelyek újra és újra meghökkentenek, elgondolkodtatnak, vagy épp megnevettetnek bennünket.
Az év természetfotói Magyarország 2015 album - a korábbi esztendők gyakorlatához hasonlóan - ezúttal is a pályázat legjobb képeiből nyújt lebilincselő válogatást az olvasóknak.

"A naturArt - Magyar Természetfotósok Szövetsége által kiírt és lebonyolított Az Év Természetfotósa pályázat minden évben a magyar természetfotózás legnagyobb presztízsű eseménye. Szerencsések vagyunk, mert hazánk, Magyarország, nemcsak a matematikában vagy a zenében nagyhatalom, hanem a természetfotózásban is. Olyan fotósok élnek közöttünk, akik méltán világhírűek. Erre a pályázatra ők is, de a természetfotózás iránt érdeklődő kezdő és haladó fotósok is küldenek képeket, mind belföldről, mind a határon túlról. Az immár huszonharmadik alkalommal megrendezett szakmai megmérettetés idén is nagyon izgalmas versenyt hozott: összesen több mint 3400 képből válogatott a zsűri, és az értékes és komoly szakmai elismerést jelentő díjakért az utolsó fordulóban több mint hatvan alkotó 102 műve versengett. Ezeket a fotográfiákat mutatjuk be kötetünk lapjain: a díjazott alkotások mellett valamennyi képet, amelyek a Magyar Természettudományi Múzeumban megrendezett hagyományos kiállításon a falra kerültek. Az év természetfotóit tartalmazó kiadvány ugyanakkor több mint fotóalbum, hiszen nem csak szebbnél szebb természetfotókat láthatunk a lapjain. A képek készítőitől megtudhatjuk a műveik születésének egyszer izgalmas, máskor mosolyt fakasztó, alkalmasint tanulságos történetét, sőt azt is, milyen eszközökkel készültek ezek a különleges fotográfiák. Reméljük, olvasóink is ugyanakkora örömmel lapozgatják kötetünket, mint ahogyan a benne szereplő alkotók a képeiket készítették!" (Fáth Péter)

Vélemény:
Úgy emlékszem, még fotóalbumról nem mondtam véleményt, de talán egy elég jóval sikerült kezdeni.
A könyv előszava és a fentebbi leírás is jól elmagyarázza, hogy bizony már 23. alkalommal kerül sor erre a versenyr, bár, hogy ebből volt-e mindig kiadvány is, azt nem tudom, de 2003-tól biztosan megjelent évente is eme könyvsorozat korábbi ellemei.
Szeretek fotózni, de sose lennék fotós. Egyrészt nincsenek meg azok a háttérszámításaim, hogy, hogy lehet rentábilis egy fotós élete, csak a kiadási oldal nagyrészét ismeri vagy félreismeri a laikus és már az sem abban az árkategóriában mozog, ahol én bármikor mozoghatnék, másrészt szintén a sok technikai háttértudás és a könyvben is megismert kitartás, akár felesleges kitartás nem tűnik annyira vonzónak, bár tény, hogy vannak stúdiófotósok, meg stúdió aktfotósok is, hatványozottan egyszerűbbnek tűnik az ő életük, mint Máté Bencéé mondjuk:)

De mielőtt rátérnénk a fotókra kezdjük inkább egy félreértéssel. Meggyőződésem volt a cím alapján, hogy a kötetben Magyarországon készült képeket fogok látni, hisz nem azt írja, hogy Az év magyar természetfotói, ami arra utalhatna, hogy hazai fotósok munkái vannak közzétéve, hanem Magyarország. Nos lehet ez csak nekem kavart be, de őszintén meglepett a sok skandináv és óceánalatti kép szerepeltetése, mikor az ember Börzsönyt vár.
Másik nem egyértelmű dolog, hogy az Alexandra Kiadó adja ki, de az ő rendelési felületükön is rossz borítóval szerepel, máshol meg nagyon nem is lehet találkozni a kiadvánnyal.
A valódi borító (és egyébként a nem valódi is) remek, ahogy a kiadvány kialakítása is. Fényes papíron, közel 200 oldalon egy és kétoldalas képek kiváló minőségben és nagyságban, bár a fényes papír átka, hogy nehéz úgy megfogni, hogy ne hagyjon az ember ujjlenyomatot lapozáskor.
A felsorakoztatott képek és készítésük is nagyon szerteágazó. Jó képet csinálni néha valóban egyszerű, ha van egy középjó géped és jó helyen vagy jókor és semmi erőfeszítés vagy tudás nem kell hozzá, csak jó felé fordított jókor való kioldás. És vannak képek, amiket többmilliós gépekkel és kiegészítőkkel (akár a gyártásukban közreműködött tudással a fotós), akár több hét türelmes várakozás és próbálkozás után, hidegben, vízben, sárban készít el a a fotós. És mindez nem számít, mert egyedül a végeredmény számít legyen az egy szerencsés pillanat, 10 perc alatt ellőtt 3000 kép közül való egy szerencsés bevillanás, itatónál időzítővel otthagyott gép vagy komoly fizikai szellemi munka (azért ez van többségben itt is). A végeredmények pedig igen különbözőek, van amelyikben én semmit nem látok, hasonló képet lehet kitörlök mondván, hogy homályos összevisszaság itt meg helyezést ér el, van ami tökéletes és tetszetős kép, de láttuk már ezerszer szinte ugyanolyat (ebből elég sok van, pedig előszóban is kijelentik, hogy meg kell felelnie a képben az ilyet még nem láttam kritériumoknak és hát nyilván több képet lát a zsűri, mint én, de mégis több képnél azt mondtam, hogy 90%-ban ugyanilyet is láttam már nem egyet), ahogy rengeteg egyedi nézőpontból fotózott kifejezetten érdekes képet is találunk benne. Összességében átlapozni kellemes, meg megállni egy-egy tetszetősebb természetképnél, elidőzni a rövid, a készítésével kapcsolatos leírásnál remek (bár nem hosszú) szórakozás.

Bill Bryson: Hátizsákkal a vadonban

Leírás:
A világ leghosszabb összefüggő gyalogösvénye, az Appalache-ösvény az Egyesült Államok keleti partvidékén fut Georgiától Maine-ig, érintve Amerika számos híres és lenyűgöző vidékét.

Bill Bryson negyvennégy évesen, barátja, Stephen Katz társaságában nekivág annak a hatalmas erdőségnek, amely háromszáz éve hozza a frászt a józan gondolkodású emberekre. Előttük áll majdnem 3400 kilométernyi kies hegyvidék, medvékkel, jávorszarvasokkal, hiúzokkal, csörgőkígyókkal, mérgező növényekkel, fertőző kullancsokkal, itt-ott egy kuncogó gyilkossal és - ami talán a legijesztőbb - olyan emberekkel, akiknek kedvenc időtöltése, hogy a külső keretes hátizsákok előnyeit taglalják.

Dacolva ádáz időjárással, könyörtelen rovarokkal, megbízhatatlan térképekkel és a szeszélyes útitárssal, aki a legszívesebben megállna egy motelben, és az X-aktákat nézné, Bryson vitézül átküzdötte magát a vadonon, hogy megvalósítsa élete vágyát: ne haljon meg a szabadban.

Vélemény:
Bill Bryson-nal régi az ismertségünk, bár jópár éves szünet jellemzi, ami részben a kiadások
szüneteltetésének majd a kiadások fel nem fedezésének számlájára írható. De aztán idén
felfedeztem, hogy az Akadémiai kiadó szorgalmasan adja ki a Bryson könyveket (bár jó nagy időbeli lemaradással, de a jobb későn, mint soha filozófiával), így bepótoltam a régi Majdnem minden rövid történetét (még Gabo), ami egy remek összefoglaló könyv majd ázsiai utazásom során Bryson európai régi és még régebbi utazásáról írt Egyik lábam itt... c. könyvét végeztem ki, ami
lássuk be valamennyire csalódás volt a régi emlékek (USA és UK témájú kis szösszenetek) és a Majdnem minden után is, mert kicsit túlpörgött benne a kanosság.
És folytatom a még ki nem olvasott könyveket, de a mostani olvasmányom a frissen megjelent
Hátizsákkal a vadonban (ez sem friss, 1998 az eredeti megjelenés és azért Brysonnak egy hónapja is jelent meg könyve, szóval hajrá-hajrá, hozzuk be időbe, mert utazási könyv ha nem elég szórakoztató, akkor bizony az idő nem tesz jót neki).
Bryson bár a majdnem minden témájában és még azon kívül is rengeteg témában ír Shakespeare-től
az angol szavakig, de azért könyvei nagy részét az utazókönyvek teszik ki, nincs ez másként most
sem.
A könyv külsejében az Egyik lábam itt... kinézetét követi, ami miatt szépen mutathat a polcon és
a hasonlóság nem áll meg itt. Az előző könyvből megismert Katz (egy furcsa barát), aki az író útaitársa volt az előző könyv történetvonala előtti utazáson is és így rengeteget volt emlegetve, most ismét csatlakozik Brysonhoz.
És az általában városban járó Bryson ezúttal marad az USA-ban és gyalogos túrára indul az
Appalache-ösvény több ezer km-es hosszára, egyben élete leghosszabb túrájára.

Én magam is szeretek túrázni, de abszolút nem a túrázásért magáért. Nem öröm még a fotóstáskával
sem a felfelé caflatás egy emelkedőn, pláne fagyba, pláne vizes cipőben vagy kánikulában, szóval
szinte semmikor sem ideális, bár önmagában az erdőn-mezőn-köveken sétálgatás még szórakoztató is
lenne, ahogy az is, ha megfelelő látnivaló keresztezi az ember útját és a táv sem sokkal hosszabb a 15-20 km-nél. Azonban teljesítménytúrán is csak egyszer voltam komolyan, de annak a 30 km-nek semmi értelme nem volt, élvezte a fene, a túrának nem kell teljesítménynek lennie. Ahogy persze dícséretes, ha valaki végmegy az Appalache 3000 km-én, vagy felmászik a Himaljárára, de kizárólag akkor, ha önmagának öröm ez és nincs mögötte elvárás. Egyáltalán nem tisztelem a Himalájára mászókat, vagy sajnálom, ha nem térnek vissza, hisz ott a kockázat adott, előre nem mozdit semmit azzal, hogy ötezredikként felmászik és a teljesítmény is megkérdőjelezhető, mert hát abszolút nem mérhető. A serpa hatot fordul naponta a csúcsra, mégse jegyezzük meg a nevét és hát nyilván ezerszer annyian fel tudnának menni, csak a már 20 éve is 20 milliós mászási költséget sokan értelmesebb vagy élvezetesebb dologra költik.
És ez részben vonatkozik a túrázásra is. Valaki végmegy, de vég szenved, az ne csinálja, minek?
Hogy elmondhassa, hogy megcsinálta? És? Egyrészt senkit nem érdekel, másrészt önmagában nem
teljesítmény és nem összehasonlítható. Nagyobb teljesítmény a könyvben is említett 158 kg-os embernek, hogy végsétált rajta többszáz nap alatt, mint a sportfutónak, aki meg 50 nap alatt teljesítette a 3000 km-t, úgy, hogy közben nem cipelt semmit, pláne nem plusz 80-90 kg testsúlyt meg 30 kiló táskát? Itt is idézgetnek egy mászót, hogy "anya és Pooki, ezt értetek csinálom". Érthetetlen, hozzám odajönne bárki, hogy értem túrázik 4, 40, 400 vagy 4000 km-t, akkor rögtön mondanám, hogy értem biztos nem, nekem semmi hasznom nem lesz belőle, csináld magadért, de csak ha kedved van és jól érzed magad tőle.
Szóval Bryson és haverja nekifognak az ösvénynek és útjukat valamint az ösvénnyel kapcsolatos
érdekességeket fele-fele részben tartalmazva a kötet. Hogy ők mennyire kedvből csinálják, megcsinálják-e egyáltalán az kiderül a könyvből. Ahogy a végére még egy jó adag feszültség is belekerül az amúgy minimálisan humoros általános stílusban.

Határozottan jobban élveztem, mint az Egyik lábam itt... könyvet, bár azt is hozzátenném, hogy valahogy egy városleírásból kevésbé hiányoztak a képek, mint egy ösvényleírásból, ami valljuk be kevésbé változatos 300 oldal vagy 300 km után is, így azért kellett googlizni képek után, de ezt ma már bárki megteheti.
Plusz érdekesség, hogy a "könyvből" idén filmet is forgattak, ahol  Bill Bryson-t Robert Redford és Stephen Katz Nick Nolte alakítja.

Jonas Jonasson: Gyilkos-Anders és barátai (meg akik nem azok)

Leírás: A regényben nem szokványos pénzkereseti lehetőségek után kutat első (és második) pillantásra jelentéktelennek tűnő fiatal portás, egy nagydumás istentagadó lelkészcsaj és egy reménytelenül fafejű verőember. Először céges szintre emelik a verési-pénzbehajtási szolgáltatást, utána bibliai alapokon nyugvó, borban tocsogó egyházat alapítanak, végül újrafazonírozzák a Mikulást, s közben - ahogy azt Jonasson korábbi hőseitől, a százéves embertől és a remekül számoló analfabétától megszokhattuk - folyton menekülnek valakik elől, közben milliókat veszítenek, hogy aztán újra nyerjenek, s közben Jonasson egy pillanatra sem áll le a sziporkáival. Vagyis ismét itt az év legviccesebb könyve!

Vélemény:

"Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot, akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel: a tiszteletet". Pál apostol rómaiakhoz írt levelét (13:7) 

Szívem szerint azzal kezdtem volna, hogy igen, megcsinálta, háromból három. És 80%-ban így olvasás után is így érzek, valóban lehet, hogy az év legviccesebb könyve, de bizony bennem azért bennem van, hogy ez, mind terjedelemben, mind összetettségében nem éri el az előző két kötet színvonalát. Viszont a narratív humoros stílus továbbra is marad, a remek karakterek, az abszurd fordulatok, az érdekes cím mind, mind továbbra is a sajátjai a szerzőnek.
És hát állítólag némi erkölcsi dilemma is, ami kérdéses, hogy az olvasók miatt van benne, vagy a szerző fontosnak tartja-e, viszont én abszolút kijelenthetem, hogy a történet során a főhősök semmilyen erkölcsi szabályt nem szegtek a szememben.
Van persze ez a Robin Hood-os nézet, az ember hajlamos szimpatizálni a gazdagok meglopóival, főleg ha utána a zsákmány a szegénykhez vándorol. Nos bennem ez a fókuszpont teljesen hiányzik, mélyen elítélem azt a hozzáállást (amit egyébként a könyv is említ egy helyen, mint a svéd többség által szorgalmazott nézet), hogy a gazdag baja az nem sajnálni való, sőt ha lehet lopjuk meg, mert megérdemli, holott vélhetőleg ugyanolyan tragédiák játszódhatnak le az 500 nm-es villában, mint a 20 négyzetméteren, sőt hát igazából sokkal többet veszíthet, mint akinek nincs mit veszítenie, az aki anyagilag és sok esetben szellemileg is felette áll egy nincstelennek. Szóval ezt a nézetet nem osztom, de ettől még az ügyeskedők egy részével én is szimpatizálok és ez pedig nem az anyagiak alapján való kiválasztása a megrövidítendő csoportnak, hanem a szellemi színvonalúk alapján. Aki a hülyének elveszi a pénzét annak taps jár és a pénz is jobb helyre kerül.
Lássuk be a mai világban rengeteg legális módja van az emberek becsapásának, tágabb értelemben véve, szinte minden üzleti tevékenység erre épül, de vannak konkrétan erre specializálódott üzemek, amiket adott esetben nem csak, hogy nem ítél el az állam, hanem egyenesen támogat, vagy összejátszik velük. Ezek egyike természetesen az egyház.
Értelmes magyarázatot még nem hallottam rá, de itthon (és természetesen sok helyen még)  teljesen természetesnek veszi a legtöbb ember, hogy anno valaki kitalált egy képzelt barátot, hozzá rakott még egy szellemet meg még egy kitalált szereplőt a fiút, belesuvasztotta a pásztormondakörbe majd még párszáz év alatt hozzáköltött, kivett szerkesztett egy mesekönyvet hozzá, ami megfelelt az épp adott kor irányítására, kordában tartására és, hogy még ezt a XXI. században is másnak tekintsük, mint akárcsak jelen könyvünket és erős milliárdokkal támogassuk működésüket azok pénzéből is, akik már nem hisznek a Mikulásban. Ez a része abszolút szégyen, és mint minden istenhívés primitív, ugyanakkor persze az alapelvem, hogy mindenki úgy hülye, ahogy akar, ameddig azzal a másikat nem bántja. Sajnos persze a vallás pont nem ez a kategória, valószínű nincs más téma, amivel több embert öltek, kínoztak volna meg, csak azért mert az egyik Amerika Kapitány rajongó, a másik meg Batmané és ez, mind a mai napig földrajzilag különböző mértékben de megvan. És persze, ahogy mondtuk nem a négy fal között hülyülnek, mert azzal senkinek semmi baja nem lenne, hanem bekopogtatnak, utcán megállítanak és ezekkel még szerencsénk is van, hogy itt és most élünk és nem párezer km-re délrebb. És persze, ahogy mondtuk még az adópénzünkkel is támogatják, pedig semmivel sincs több értelme egyháznak adni adópénzt, mint egy varrószakkörnek, de hát nem egy könyvkritika fogja megváltani a világot. Szóval ezt elítélem, de az ez felett lévő nyerészkedést viszont nem. Abszolút jól teszi mindegyik egyház, hogy a meséért, csalfa reményekért megpróbál minél több pénzt kiszedni az együgyű birkaseregből, ebben erkölcsi hibát nem látok. Sőt, bár mint kiderül Svédországban a perselypénz abszolút adóköteles és így problémát jelent, ha elfogadja, majd szállodaszobára költi az ember, nálunk az is adómentes, szóval legalizálva és támogatva van ez a lopás, de mint mondtam, ez a fajta lopást én nem tartom erkölcsileg elítélendőnek, lévén önkéntes (bár adózni azért kéne)  nem azért mert a papok csinálják (papok és erkölcs nincs közelebb, mint a hegesztőmunkás és az erkölcs, stb-stb), de önként adja az ember, nyilván úgy érzi, hogy kapott érte valamit, hát hajrá.
Ahogy szintén nem ütközik nálam erkölcsbe, ha bűnözőktől lop az ember. Veszélyes, és kockázatos, de erkölcsileg nem megkérdőjelezhető, ahogy nyilván nem ütközik erkölcsbe ha valakit megölnek a közelemben tőlem teljesen függetlenül, legalábbis szempontomból. Ezzel pedig le is fedtük a könyv történetét és erkölcsi kérdőjeleit, így igazából nem értem, hogy a harmadik fejezetben ezen lamentál az író, mert bizony nem történt elítélendő dolog, tehát felesleges erre annyiszor kitérni.
A fő mondanivaló pedig majdnem tökéletes és megvalósításában azzá is válik. Úgyanis persze, hogy kapni, jobb, mint adni, de a legjobb mindkettő csinálni, viszont adakozni önmagában nem jócselekedet a nagy egészt nézve. Azonban máris azzá válik, ha egyedi esetekre bontjuk és adot problémát oldunk meg. Abszolút nem segít, sőt ront, ha valaki támogatja az éhező gyerekeket, az esőerdőket, a rákos mittudoménkiket, nincs az a pénzösszeg, amivel ha rendelkeznék, akkor egy fillért is kapna bármely ilyen szervezet (kivéve persze PR és adózási célzattal, ahogy a többség is nyújtja adományait), nem, nincs értelme, sőt sokszor rosszat teszünk vele, ha feltételezzük is, hogy 12%-a odajut, ahova eredetileg szántuk és nem emészti fel a szervezet működési költsége. Viszont mennyivel hasznosabb az egyéni probléma megoldása, xy-néknak leégett a lakása, z-nek kell a műtétre a pénz, stb-stb. Itt 100%-ban odajut a pénz, ahova az ember szeretné adni, persze a kockázat továbbra is megvan, hogy vajon megérdemli-e vagy lesz-e bármilyen haszna a segítségnek, de legalább önmagunkat láthatóan megnyugtathatjuk, ahogy némelyeknek már az is nyugvás ha adnak egy százast az alkesznek a sarkon. Hozzátéve persze, hogy ezek kiválasztása is általában nem csak a véletlenen, hanem az előítéleteken múlik és nyilván az aranyos kis szöszi kislánynak segít az ember, ahelyett, hogy a büdös fogadtlan Pistékének, pedig igazából miért lenne különb egyik prolbémája a másikénál, de hát továbbra sem lila gömb mindenki sajnos. Aztán, hogy az adás által nekünk még jobb lesz a sorsunk, nos az meg grátisz, anélkül tán nem is érdemes csinálni, hisz különben nem lenne ennyi alapitvány.
De mindezt érthető és humoros oldalról vizsgálva, fikciónak feltüntetve egy abszolút elgondolkodtató, vicces könyvet kapunk ismét Jonasson-tól. Ajánlott.

James A. Moore: A Bánat Tengere

Igazából most az időszak sem jó koncentráltan olvasni, túl sok negatív gondolat ér több helyről (ahogy itt a főszereplőt is), de véggondolva, hogy mennyi cím jött ki már Alien folytatásnak, őszintén megvallva címről, borítóról, de még tán a fülszövegről sem tudom megmondani, hogy melyik miről szólt annyira jellegtelenek (a filmekkel ellentétben), azért a Predi könyveknél van sokkal karakteresebb, vagy csak én érzem így, hogy ezt a három könyvet meg, hogy lehet majd trilógiának tekinteni, az kiderül a 3. rész után, de eddig nem tűnik az előző folytatásának (mondom, nincs egy éve, hogy olvastam, de fogalmam sincs mi volt az első részben, csak, hogy Ripley). Egyébként túl sok baj nincs vele, de kevés az újdonság és a karakteresség benne.

Caroline Rowlands: Jurassic World

Leírás:

A Jurassic World című könyv hivatalos Augmented Reality (kiterjesztett valóság) könyve. Letölthető mobil alkalmazás is kapcsolódik hozzá, amellyel életre kelthetjük a film dinóit és játszhatunk is velük.

A Jurassic World a kétmilliárd dollár bevételt hozó Jurassic Park sorozat következő része. Ez a kiadvány a  film hivatalos Augmented Reality könyve, egyben útikalauz a Jurassic Worldben szereplő élményparkhoz. Az akció-kalandfilm vezető producere Steven Spielberg, rendezője Colin Trevorow.  A Jurassic Word - Chris Patt-tel és Bryce Dallas Howarddal a főszerepben - a nézőt minden eddiginél közelebb viszi a génmódosított,  lenyűgöző és rettegést keltő dinoszauruszokhoz.

A könyv öt lélegzetelállító  Augmented Reality sorozatot tartalmaz, melyekben életnagyságú dinoszuruszok láthatók. Ez a kiadvány és a hozzá kapcsolódó ingyenes mobil alkalmazás minden Jurassic World és dinoszaurusz rajongó számára tökéletes ajándék.


Vélemény:

Mai kiadványunk kapcsán sokmindenről beszélni kell. Mint kb. minden korosztályombeli én is hatalmas Jurassic Park rajongó voltam a 90-es évekbe. Igazságszerint, ha jól emlékszem előbb lettem rajongó, mintsem, hogy láttam volna a filmet egészében. A gyerekszoba falát óriás T-rex poszter foglalta el egy időben (volt JP és JP2-höz is igen jóféle posztermagazinok), az újságcikkeket és egyéb nyomtatott anyagokat egy lefűzhető dossziéban tartottam, persze rengeteg kiegészítővel a német nyelvű audióbook-tól a második résztől a cornflakes-ből előkerült raptorkaromig. Aztán persze lecsengett ez részben, főleg, mert a 3. után nem jött több rész, hát még szép, hogy nagy várakozással figyeltük, amikor kiderült, hogy mégis jön, bár nem Spielberg, nem a már előrevetített verzió, de egy új dinós Jurassic World.

És a film be is hozta azt, amit vártunk, remek szórakozás volt a régi film alapjain, építőkockáit felhasználva.

Mikor kijön egy általam kedvelt franchise új darabja a moziba, szeretem azt könyv formájában is magaménak tudni, így a minimális könyveim 90%-a mozis vonatkozású, tehát kerestem a Jurassic World könyvet is (hozzátéve, hogy igencsak kívánatos lenne, egy Jurassic Park-Jurassic World Insight Edition kiadás az USA-ba, máris jöhetne). És bár nem sok választék volt, nem csak itthon, de külföldön is, de egy igen érdekes kijött, ráadásúl a Gabo-éknál magyarul is.

Nézzük elősször a könyv részét, azzal hamarább megvagyunk és valahogy a teljes élménynek nálam úgy 40%-át jelenti csak.

 

A kivitelezés kitűnő, mérete igen jó, a borító párnázott (ennek lesz funkciója), igazán szépen mutat a polcon.

A belsőn érződik, hogy inkább a fiatalabb korosztályt célozza meg, de azért nem megy le dedóba. A könyv tulajdonképpen egy parkbemutató brossúra akar lenne, térképekkel, fajrazjazzal, minden érdekesebb fajról külön információkkal, egész kétoldalas képekkel, érdekességekkel és hát egységes grafikai elemekkel egyrészt a filmből, másrészt a Jurassic Franchise-ból. A szövegrész egyébként annyi, hogy akár a külföldi verzióval is megbírkózna az ember, de azért mindenképpen hasznos, hogy magyar.

És akkor térjünk rá a lényegre:) A könyvhöz le lehet tölteni egy programot okostelóra/tabletre, amivel adott oldalra fordítva a gép kameráját elővarázsolhatjuk az oldalon lévő dinoszauruszt.

Konkrétan a könyvön jelenik meg és a készülék mozgatásával akármilyen szögből megnézhetjük, mintha ténylegesen térben ott állna a könyvön előttünk. Picibe, nagyobba és akár életnagyságba. Szóval nyilván odatoltam egy életnagyságú Indominus Rex-et a galériára és bár nem fért el, a lábai között át lehetett hengeredni az ágyon és a könyvön.

Aztán hétvégén már vidékre mentünk és itt tovább lett kísérletezve, mégiscsak a szabadtéren fér ki a galéria lebontása nélkül a T-rex és barátai, viszont van még egy funkciója a programnak.

Ugyanis nem csak ott áll és nézelődik a 3D-s dinó, hanem bizony irányíthatjuk, mozgathatjuk is így a letett könyvből előmászva szépen megkergette a kutyát (eskü, hogy érezte, hogy mögötte lohol:), másrészt arra is lehetőséget ad, hogy akár több készülékről ugyanazt az egy vagy több dinót irányítsuk, így akár két telefonról 1-1 dinót egymásnak ereszthetünk a virtuális térben. Ja és mindezt fotózhatjuk, amikor csak akarjuk.

Egyszó, mint száz, bár nyilván a fiatalabb korosztálynak szól a könyv elsősorban, de még a 30-asok is simán elszórakozhatnak vele, így a könyv jóval túlmutat önmagán és egyenlőre egyedi élményt ad.

Frei Tamás: Agrárbárók

Leírás:

Pedig André már azt hitte, hogy maga mögött hagyhatja a zaklatott múltat.
Tévedett – mert az oroszok nem felejtenek…
André Calvi megint célponttá válik, öngyilkos merénylő támad rá és imádott kislányára, Fruzsikára. Egyetlen másodperc véres drámája a nizzai utcán, amitől minden megváltozik. Szétrobban az élete, hogy aztán számára ismeretlen erők tőrbe csalják és keresztül rángassák a kelet-ukrajnai polgárháború mocskán.
Közben magyar agrárbárók, akik csak a saját pénztárcájukat nézik, Moszkvában árusítják ki országot.
A szövevényes nemzetközi játszmában, Amerika és Oroszország közé szorulva, a magyarok számára nagy a tét: a paksi atomerőmű éppúgy, mint az Adriai tenger mélyéről felhozott Anjou-kincsek, de a gátlástalan milliárdosok miatt hazánk NATO tagsága is veszélybe kerül.
A magyar mezőgazdaságot kézben, a politikai elitet pedig sakkban tartó földesurak először még csak egy zalai vadászkastélyban konspirálnak, később viszont már orosz oligarchákkal, Azerbajdzsánban. A kérdés mindvégig úgy szól, hogy eltaktikázza-e magát a miniszterelnök?
Az Agrárbárók Frei Tamás negyedik akcióregénye. A főhős ezúttal is André, a korábbi három kötetből már jól ismert magyar származású francia titkosügynök, akit ezúttal nehéz lesz felismerni…
Frei Tamás 49 éves, manapság a nevét viselő nemzetközi kávézólánc, a Cafe Frei kiépítésével foglalkozik, miközben a regényírás a szenvedélye és a hobbija. Az egykor nézettségi rekordokat döntő televíziós évek óta három város között osztja meg az idejét. Budapesten, Nizzában és Maimiban él. Könyvei helyszíneit mindig bejárja, ezért is képes valósághűen bemutatni Donyecket, Moszkvát, Tokiót, New Yorkot, vagy éppen Bakut és Marokkót. Az olvasó a különleges „világkörüli utazás” ellenére szinte mindvégig Magyarországról olvas majd, mert az Agrárbárók a kulisszák mögé pillantva a jelenkor Magyarországát próbálja megérteni.

Vélemény:

 A Frei Tamás könyvek egyfajta időben eltolt és némileg alternatív Magyarország köré épülnek mindig. 2013-ban tartottak 2015-nél és egyfajta pozitív jövő ígéretével zártak. Most 2015-ben tartanak 2016 végén, már az elején ledöntve ezt a pozitív jövőképet egy gyors miniszterelnök leváltással. Aminek igazából túl nagy szerepe nincs is, persze jobban működik abban a 20 oldalban, ahol szerepe van, de szükség nem volt rá. Ahogy a történet, a stílus és a mondatok egy részére sem feltétlen. Több helyütt érződik, hogy igen, ez baromi érdekes, vagy jól megírt akció, de funkciója nincs vagy minimális és inkább csak azért van ott, mert bizony arról érdemes, érdekes lenne írni, de a sztorihoz nem ad hozzá sokat, vagy semmit (pl. a könyv első negyede, ami csak arra kellett, hogy André történet maradjon, bár teljesen más szereplővel is megállná a helyét). És bár én imádom Frei stílusát, hogy egy picit is összetett mondatot három akár egyszavas mondattá bont és még azt is megismétli utána, mert így van az embernek ideje elkalandozni, mert le úgyse marad semmiről, a történés is csak három oldal múlva folytatódik, de a mondat is ugyanaz kétszer. De mondom, én ezt szeretem, bár 3-4 helyen már én is túlzásnak éreztem, szinte stílusparódiának. És akkor az ismétlések mellett egy hiányról se felejtkezünk meg, a könyvben kb. másfél oldalon van távolról megemlítve a migránshelyzet. Ami azért több kérdést is felvet attól kezdve, hogy miért van akkor szögesdrót a borítón, addig, hogy vajon Frei Tamás szerint ez a kérdés nem lesz ezekszerint súlyosabb 2016-2017-ben, mint idén és ezért nem foglalkozott vele, vagy erre annyira ő sem számított a regényírás első másfél évében, út közben meg csak ennyit volt érdemes, lehetséges berakni, vagy nem akart túl kiismerhetetlen terepre merészkedni és jósólni, vagy esetleg mégis jelentősnek találja, de még nem jövőre és majd a 2017-ben kijövő új regényben fog a történet hátterében jobban beleolvadni ez a dolog, akár összeérve az idősíkok könyv és élet közt.
Ugyanakkor kb. ennyit lehet a szemére vetni általam (oké, van egy névelírás is két oldalon belül).
A pozitívum meg ugyanaz kb. mint az eddigiekben, a magyarázó stílus nekem bejön, mert én ezt várom, inkább Frei dosszié, mint akcióregény. Ugyanakkor jelen van persze az akció is, a szerkezetet megint kicsit módosította az előző regény óta. A fő karakter is kissé átalakul szerepében és kinézetében is kommandósból egy háttérrel, feladattal, beépüléssel jellemezhető titkos ügynökké. A háttér jó, a pluszinfók is inkább hátterek, mintsem csak érdekességek. Szerencsésen kevés Adriennt kapunk (bár az is sok:). És a vége is szép kerek. Részemről ez is 90%-os regény, a színvonal maradt és biztos, hogy 2017-ben is a top 3 legjobban várt regény az Frei Tamás új könyve lesz.

L. M. Montgomery: Váratlan utazás

Azzal azért találkozik néha az ember, hogy egy film jobb legyen, mint egy könyv, de, hogy nagyobb sikere legyen egy könyves oldalon a könyvből készült filmből készült filmkönyveknek, mint az eredeti könyveknek, nos abban talán egyedüli a Váratlan utazás.
Ezt a véleményt persze én nem osztom, főleg, hogy nem olvastam ez eredeti műveket, bár én is balga módon azt gondoltam, hogy ezek azok. Node sebaj, kaptunk két rész novellásított verzióját, nyilván nem olyan jó, mint filmben, szóval nincs nagyon értelme könyv formájában.
Ugyanakkor persze nosztalgiafaktor, a túl sok kislányos ruházkodási problémai leírás ellenére.

David Lagercrantz: Ami nem öl meg

Ha meg nem történt folytatásokat keresnék egy alternatív univerzumban olvasnivalóként, akkor valószínű top3-as lenne a Millennium-sorozat 4-10-ig, ami már soha nem lesz meg abban a formában, ahogy azt az írója képzelte.
Node kapunk legalább mástól egy negyedik részt az meg nem tudom mennyire fix, hogy ezt majd követi az 5-10 és, hogy azt is Lagercrantz fogja-e írni.
De milyen is ez a negyedik rész?
Egyrészt az egyik legjobb nem az eredeti szerző által írt folytatás típust nézve, legalábbis, amit olvastam, önmagában abszolút megállja a helyét.
De azért ott lenne a helye egy de-nek is: a történet egy nem túl összetett mondattal leírható, nekem elég kevésnek tűnő. Az alapszitú AI vonala nincs kibontva, nincs befejezve, így ebben a formában csak egy kifejtetlen ötlet. A főszereplők továbbra is hozzák a formát és elég sok mindent megtudunk Lisbeth hátteréről, ami egy plusz pont, bár inkább csak felvezetőként tűnik egy következő regényhez. Viszont amin tényleg lehetett volna még fogni az a light-osság. Lássuk be a trilógia igen gazdag volt a naturalista erőszakban, mindenképpen védjegye volt a hacker-dolgok és a női erőszak mellett, no most ezt azért erősen visszavették, bár itt is néhányan megsérülnek esetleg elhaláloznak, de sem ennek mutatása, sem erőszakvolta nem olyan jelentős, mint a trilógiába (most ezt ne úgy értelmezzük, hogy vártam, hogy valakit széjjeltép majd felgyújt hobbyból Lisbeth, de hát na, itt legtöbbször csak befenyít látványilag). Szóval lehetett volna ez jobb, nagyobb történet, esetleg visszahozni a krimivonalat az első részből, kissé erőszakosabb leírások, de a lényeg, hogy így is fogyasztható, élvezetes krimi, egyik kedvenc karakterünkkel.

A könyv útja

Könyveket veszek, könyvet rukkolok, könyveket kapok ajándékba vagy recenzióba, de jó részük nem marad meg a könyvespolcomon. Egyszerűen feleslegesnek tartom a könyvek gyűjtését, valószínű egyébként sem olvasom el újra azt a könyvet, ha meg mégis akkor ott a könyvtár, beszerezhető, teljesen felesleges porfogók, ennyi erővel pizzásdobozokkal is telerakhatok egy polcot, hogy aha tökjó emlék, de igazából úgyse venném elé, ha meg igen, akkor meg több értelme van újrarendelni. Ettől persze kivételt képez pár tucat könyv, amik egyrészt nincsenek meg a könyvtárnak, mert vagy csak nekem van az országban belőle, vagy még három embernek, szóval könnyen, gyorsan beszerezhetetetlen plusz általában tele vannak képpel, térképpel vagy egyéb hasznos dologgal, ami miatt azért többször lekerülnek a könyvespolcról. Vagy csak szép tárgy, mint az Alan Lee-s Gyűrűk Ura. Szóval az én könyvespolcomon van kb 20-30 könyv, mindegyik más és más miatt és hát az átlagárúk is bőven ötezer fölött van, pedig már továbbadtam a húszonezres Star Warsot. Bár hozzáteszem, ha jobban állnék anyagilag vagy másképp rendezném át a kis pénzemet kizárólag díszként még vennék jópár könyvet, merthát jól mutatnak egymás mellet az Európás Tolkien kiadások és még van 1-2 ilyen sorozat, de lássuk be max még az életbe egyszer venném elő őket olvasni.
Szóval a legtöbb könyv nem marad meg, sok helyre mehet azonban, ezúttal (sokadszorra) ment a Dunaújvárosi József Attila Könyvtárnak egy csomag, remélhetőleg gondja válik és valószínűleg ez a leghasznosabb könyvútvonal, hogy a köz számára fejezi be életét.

Bill Bryson: Majdnem minden rövid története

Leírás:
Bill Bryson nagy fába vágta a fejszéjét. Olyan dolgokról ír, amelyek a legtöbb embert általában halálra untatják, geológiáról, kémiáról és részecskefizikáról. Megtalálja a módját, hogy felkeltse még az olyan olvasó érdeklődését is, akit soha nem érdekeltek a természettudományok. A könyv elsősorban nem is arról szól, hogy mi az, amit tudunk, hanem hogy honnan szereztük tudásunkat. Honnan tudjuk, hogy mi van a Föld közepében, mi az a fekete lyuk, hogy hol voltak a földrészek 600 millió éve. Hogyan jöhetett rá valaki ezekre a dolgokra? ,,Micsoda élvezetes könyv! Tudományos útirajz szellemes, lebilincselő és tájékozott idegenvezetővel." The Times

Vélemény:
Bill Bryson-nal már régóta megismerkedtünk, van két remek könyve Amerikáról és Nagy-
Britanniáról. Aztán láttam, hogy van ez, de ez piszok vastag, ezért félretettem. Azóta persze
jelent meg még több vékonyka könyve és majd sorra veszem azokat is, de most végre belevágtam
ebbe a vastagba (de hát, hogy is lehetne vékony majdnem minden története?)
Node valóban majdnem minden története? Természetesen nem. Gyakorlatilag csak a modern kutatások története, és az is csak annyira történet, amennyire a kutatók élettörténeti érdekességei történetek, kiegészítve persze arra, amire jutottak, amit aztán vagy revidiáltak vagy még nem, mert hát még nem tart ott a kutatás.
Az egész könyv és Bryson stílusa és életlátása teljesen pozitív (egyszer sem kerül elő egyik istenke sem pedig sokan belekeverik, ha csillagokat látnak témaként), de, hogy mire is jó ez a könyv?
-iskolába jársz és azt gondolod, hogy amit ott tanítanak, az úgy van, vagy azt gondolod, hogy nem úgy van, de nem tudod bizonyítani. Nos itt megkapod az infót, hogy bizony semmi sem úgy van, ahogy ott leegyszerűsítik. A legtöbb dolog elmélet és nem tudás. Ami tudás, az sem végleges tudás, csak a pillanatnyi tudásunk alapján. No és ami tényként van leírva vagy lerajzolva, nos ugyanúgy lehet, hogy egy előember orrát  és mellméretét két megmaradt lábnyomból vagy egy fogból következtetik ki.
-érdekel is valami növény, állat és túl sokat sem szeretnél dolgozni az életbe, itt tippeket kaphatsz, legyél tudós. Van aki 40 éven keresztül egy növényt kutat, vajon mégis az napi hány óra munka és a 40 év végén talán lesz egy 20 oldalas cikk vagy egy 300 oldalas könyv, de az sem feltétel és ha elég zegzugos az a múzeum el is tudsz tűnni ott, csak csinálj úgy, mintha tényleg azzal az egy fűvel foglalkoznál évek óta.
-szereted a sci-fi és katasztrófafilmeket, könyveket de kevesled, hogy egy könyvben csak 1, max kettő világvége van? No itt megkapod a tucatnyi elméletet és végre rájöhetsz, hogy bizony mind meghalunk. Lehetőség szerint egybe és hamarost.
-imádod a Dan Brown könyveket a sok tudtad-e infó miatt, de az általában csak művészettörténet és kéne belőle több minden tudományágban, nos itt kapsz belőle eleget
-jobban érdekel, hogy Newton-nak elállt a füle, vagy a gyufa feltalálója meghízott élete végére? Perverz, felületes lányka vagy, de sebaj, itt megkapod ezeket az infókat is:)

-tényleg azt képzelted, hogy bármit tudnak a tudósok? Bármiről? Nos, nem, itt megkapod, hogy semmit de semmit és annak is kis százalékát tudjuk, de tippelni szeretünk, meg vitatkozni is, ígyhát érdemes rá dollármilliárdokat költeni. Vagy mégsem, hisz két-három helyre lenne érdemes menni, az űrbe, de hát arra se lennénk most képesek, hogy a Holdra újra (?) leszálljunk, nem, hogy messzebb menjünk, pedig elvileg ugye már vagy 50 év eltelt a Holdra szállástól. A mély tengerekbe, ahol már szintén vagy 60 éve nem volt ember és a dzsungelekbe, ahol meg mindenféle gyógynövény lehet, de arra szintén nem nagyon járkálnak. No persze ugyanúgy semmit nem tudunk, hogy mi van a föld alatt a bányamélység után, vagy miből állnak az atomok, mert a francba is, de mindig tovább lehet bontani, csak nem megy és ha megy, arra meg nem jók az eddigi szabályok.
És még ezeregy másik, érdekes könyv, nálam kedvenc kategóriába került.

Daniel H. Wilson: Robokalipszis

Leírás: 

"Borzongatóan jó, magával ragadó sztori." (Stephen King)

Ott vannak az otthonodban. Ott vannak a kocsidban. Mindenütt körülötted. És most ellened fordulnak...

Az első néhány hónapban csak keveseknek tűnik fel egy-egy alkalmi zavar. Egy amerikai kongresszusi képviselő mindinkább úgy érzi, hogy kislánya okosbabája az utóbbi időben fenyegetően viselkedik. A magányos agglegényként élő japán feltalálót megtámadja az otthonában tartott robot. Egy Afganisztánban állomásozó amerikai katona tanúja lesz annak, ahogy a rábízott "békítőegység" megvadul.

A nem túl távoli jövőben a világunkat elárasztó és működtető fejlett technológia egyszer csak spontán módon tévútra kanyarodik. Az Archos nevezetű mesterséges intelligencia öntudatra ébred, kapcsolódik a világhálóra - és innentől nincs visszaút. Miközben a mit sem sejtő emberiség tovább éli mindennapjait, az Archos fokozatosan átveszi az uralmat mindazon globális rendszerek fölött, melyek immár életünk alapvető részét képezik.

Az emberek többsége csak akkor ébred rá, milyen veszély fenyegeti őket, amikor már túl késő. Az utóbb Nulladik órának elnevezett időpontban fellázad az emberiséget segítő technológia: a robotok váratlanul háborút indítanak. Ám ennek nem csupán az a következménye, hogy megtizedelik az emberiséget, hanem az is, hogy - első alkalommal a világtörténelemben - a bolygó összes lakója összefog egy közös cél érdekében.

A robotikából diplomázott Daniel H. Wilson gyerekkora óta rajong a sci-fikért. Robokalipszis című regényének a híre már félkész állapotban eljutott Hollywoodba, ahol a készülő kötetre rögtön le is csapott a DreamWorks stúdió.

Steven Spielberg így foglalta össze a szerzőnek elképzelését a tervezett filmről: "Olyasmi lenne, mint a Ryan közlegény megmentése, csak épp robotokkal."

"Zseniálisan megalkotott thriller, melynek története könnyedén borzalmas valósággá válhat. Micsoda regény! Soha még ilyet nem olvastam." ( Clive Cussler)

Vélemény:
A XXI. század emberének világából, de vélhetőleg már a történetmesélés adományával felruházott
ősember világából is hiányoztak az eredeti történetek. Aha, ezt a mamutos történetet ismerem,
vagy hű ezt a kétmamutost nem hallottam, de ez olyan, mint az egymamutos csak kétszer. Vagy jé
ebben a mamut meghal a végén, pont, mint a múltkori kardfogú tigrisesbe. Szóval eredeti
történet nincs. Hogy mi van akkor? Van eredetinek tűnő mix a régi történetből, vagy lehet remek
stílus vagy egy egyedinek tűnő világba helyezett már ismert történet.
A Robokalipszis is nélkülöz minden eredetiséget, a kérdés, csak, hogy miből mivé áll össze.
Kapunk egy kezdést egy robotkockával és a Szikra sűrű ismételgetésével. Lássuk be ez a páros nem
vetít nagy jövőt a történet elé, hisz ezt már láttuk a Transformersben ugyanígy, nem lett jó
vége.
Eztán kapunk egy mesélő katonát egy Földön játszódó idegen hadsereggel felvett háborúban, exoskeleton-ba öltözött katonákkal és egy emlékeket lejátszó idegen technológiával, valami
ilyesmi volt a Holnap határában, bár ott az idegenek tényleg idegenek, itt meg robotok, de nem
jelentős a különbség.
Eztán kapunk egy novellafűzért egy járvány keletkezéséről, elterjedéséről, háborúról személyes
történeteken keresztül néhol összefüggve, egy egységes összképet megpróbálva összehozni. Igen,
ez a World War Z, csak esetünkben zombik helyett robotokkal.
Mindezt persze robottörvénnyel, humanoid életrekert robotokkal, mint bármely Asimov könyvben.
És hát persze az egész történet arról szól, hogy egy mesterséges értelem tudatra ébred és a
robotokkal le akarja igázni a világot. De John Connor és az ellenállók. Ja, nem...
Szóval igen, remek helyekről (nem feltétlen a felsoroltakból, hisz azok sem eredetiek, ők is
vették és összerakták a maguk kis világát, történetét) szed össze dolgokat és gyűri egybe, de
lássuk, hogy is működik ez.
A könyvvel elősször akkor találoztam, amikor Spielberg még készülő könyvként megvette a jogokat
a Dreamworks-nek, úgy is volt, hogy ő csinál is belőle filmet, majd parkolópályára rakták a
projektet, de azért még nem kelltemetni.

Szóval igen, World War Z robotokkal, és a World War Z nekem bejött (nem a film), a sci-fi közel
áll hozzám, szóval várós volt ez a könyv is.
A stílusa viszont nagyon nem jött be kezdetben. Nem az, hogy filmszerű, mert az
dicsérő jelző lenne, de a könyv stílusa inkább forgatókönyvszerű, ami annyira nem dicsőrő jelző,
kivéve, ha nekem kell belőle forgatókönyvet írnom, vagy leforgatnom, mert akkor áldom, hogy
oldalakat vehetek át változtatás nélkül, mert a leírórészek is forgatókönyviek, max a
párbeszédek elég kell neveket biggyeszteni de azt se mindig, van, amikor meg van téve ez is.
Persze jogos, hisz végülis a könyv videóátírat, a robotok által rögzített epizódok filmszerű
jeleneteinek lejegyzése egy emberkatona által (bár ebből adódóan néhol kilóg a lóláb, hogy ezt, hogy és miként is vették fel, vagy fűzték egybe a robotok?), de nekem már így is inkább filmalapanyagnak tűnt.
Alan Turing 1951-ben, amikor még csak az első számítógépen gondolkodott is már előrevetítette, hogy bizony hamarosan túlszárnyalja az embert és átveszik tőlünk az irányítást. Eltelt azóta már 64 év és nem történt semmi, tehát ez a regény sem a jelenben, vagy a nagyon közeli jövőben játszódik, a történet alapkiindulása is már az, hogy vannak emberszerű robotjaink a mindennapi élet során és innen indulunk.
A legérdekesebb a könyvben (mint általában a hasonló történetekben) maga a mesterséges értelem, annak tudatra ébredése, indítékai, céljai. Élvezetes volt olvasni, de sajnos ezekből a részekből nagyon keveset kapunk. És ez a kevés jelző vég követi a történetet, míg filmként tényleg működhet a terjedelméből fakadóan, úgy könyvként az olvasónak sokszor hiányérzete lehet, óriási ugrások, beszűkült történetszálak veszik át a kezdeti sok-sok szálat. Bizony, mind terjedelembe elbírt volna kétszer ekkora mennyiséget (a folytatás esélye nyitva van), mind részletezettségében. Könyörgöm, Wilson robotikából diplomázott, hát ez abszolút nem látszik meg az íráson.
Persze, aki nem figyel rögtön azt gondolhatja, hogy aha, szóval nem tetszett és vacak. Nem, a könyv bár nem hozza egyik fent említett mű minőségét sem, de abszolút megállja a helyét az egyszeri szórakoztató háborús sci-fi vonalán. És, hát erősen ajánlott, hogy valaki megírja a World War Z-t ufókkal, lássuk be mostanában kevés világot érintő ufós történet látott napvilágot. Ha meg mesterséges értelemről kell könyvet kiadni, akkor meg javasolt elvenni a jogokat a Könyvmolyképzőtől és kiadni a Daemon második részét.
Addig meg olvassuk ezt, valószínű körülbelül ugyanazt kapjuk, amit a cím vagy a leírás alapján várnánk, ami már nem csalódás.

Daniel Suarez: Daemon

Nos egyértelműen mást kaptam, mint amit a fülszöveg ígér, egyáltalán nem Mátrix, sőt szerintem egyáltalán nem is sci-fi. A felvetett alaphelyzet bár szélsőségesen részletes, de abszolút realitásközeli manapság is. A stílus (abszolút filmes) viszont még emeli a jó alapszitut és szinte tökéletes tech-thrillert kapunk. Igen erősen ajánlott a félbevágott könyv másik felének kiadása, bár nyilván a lezárás már csökkentheti az élményt, hisz jó könyvelőt könnyebb írni, mint egy értelmes lezárást, van itt veszély sablonosságra és értelmetlen sci-fis vonulatra is, de remélhetőleg marad a megkezdett vonalon és stílusban és főképp reméljük, hogy olvashatjuk előbb-utóbb, bár a kiadó nem tervezi a kötet befejezésének kiadását, ami valljuk be igen önző és bunkó viselkedés, nem kell belekezdeni valamibe, amit nem tudunk befejezni, plusz simán elférne még pár sci-fi, thriller is a sok csöpögés mellett, hisz nagy kiadóról beszélünk.

Steinar Bragi: Felföld

Leírás:

A ház egyszer csak ott magasodott a semmi közepén. A terepjáró nagy erővel csapódott a falának. A benne ülő kirándulók – két reykjavíki, felsőosztálybeli pár – bár szerencsésen megússzák a balesetet, egyszerre a világtól teljesen elzárva találják magukat. Pedig a ház nem lakatlan. Két idős ember kerül elő a mélyéről, akik szállást nyújtanak ugyan a váratlan vendégeknek, de semmit nem hajlandók elárulni magukról, még azt sem, hogyan kerültek ide a kihalt, sivatagos Felföldre. A jövevények először csak a demencia tüneteinek vélik a férfi különös viselkedését, véletlennek az öregek váratlan eltűnéseit, de egyre inkább úgy látszik, egészen másról van szó. A telefonvonal süket, térerő nincs. A kényszerű vendégek egyre több ijesztő furcsaságra lesznek figyelmesek, s hamar megérik bennük az elhatározás: El innen, el, minél hamarabb! Ám hiába minden próbálkozás – hol négyen együtt, hol párosával –, újra és újra a háznál találják magukat. Ha pedig nem, az még annál is rosszabb…
 

 

Vélemény:

Nos, sokáig küzdöttem a könyvvel, ami csak részben a könyv hibája, részben a munkám miatt túlpörgött hónapok, de azért nem lehet mindent a munkára fogni.

Izland egy érdekes ország, voltam is már ott és szeretek is ott játszódó könyveket olvasni, mégha ez legtöbbször a skandináv írókból fakadóan nem egy színes olvásmányélmény, de jelen könyv még az eddigieken is túltett.

Legalábbis előttem vég egy egyszínű szürke mező jelent meg, rajta egy fekete házikóval, körülötte néhány kiegészítéssel és kicsit távolabb egy folyóval, gáttal, de a 99% marad szürke és sík és apró kis alakok mennek a háztól a gátig, majd vissza majd megint oda majd megint vissza és közben megtudunk némely dolgot a hátterükről, de igazából sem nem történik semmi, vagy ha történik az sem biztos, hogy történik. A szürkén kívül a bizonytalanság a másik állandó, oké gondolnak erre-arra, de nem derül ki, hogy úgy van-e, aztán a végefelé történnek horrormozzanatok, de az sem biztos, hogy megtörtént. Nincs megoldás, feloldás, de nincs meg a túl érdekes rejtély faktor sem. Egyszóval érdektelenül nem tudjuk, hogy történik-e valami az üres lap összetettségével rendelkező helyszínen. Én nem tudom ajánlani, bár lehet, hogy csak a hangulat hiányzott hozzá most.

John Joseph Adams (szerk.): Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai

Az ilyen antológiákat szeretem, amit az ember végolvas, mert legalább van egy az olvasót érdeklő összekötő momentum.
Ellenben, mint valószínű minden antológiát ezt is közepes vagy annál is gyengébb művek alkotják.
A művek abszolút nem letehetetlenek, sokszor unalmasak, 90%-ban jóval előbb látszik mire jut ki, mintsem Sherlock felfogná, hogy eljött otthonról. A stílus sok esetben hibátlanul hozza Doyle-t, az ötlet azonban szinte mindig kevés vagy a háttér vagy a megoldás tekintetében, bár találkozunk érdekes vagy megmosolyogtató megoldásokkal, felvetésekkel.. Talán 2-4 novella hozza a 3,5-4 csillagot, a többi 1-2,5, a végső 3 csillag a jóindulat és a Sherlock-szeretet meg talán a mennyiség.
A szerkesztő szövegét meg nem feltétlen kell lefordítani szó szerint, hanem illik frissíteni, Sawyer leírásából szinte semmi sem igaz így, ami benne van, bár 6 éve nyilván ez volt várható, de az mostmár múlt.

Andy Weir: A marsi

Leírás:

Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.
Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.
Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg emberi tényező.
De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a számtalan leküzdhetetlennek tűnő akadállyal szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez? 

Vélemény:

Kis késéssel jutott csak hozzám a könyv, így már egy még felfokozottabb várakozás előzte meg, hisz ha nem is olvastam a kritikákat, azért láttam, hogy egyrészt millió van belőle, másrészt már csillagok számában is a többség a legmesszemenőbbekig elalél tőle.
Meg tud felelni egy könyv ekkora előzetes elvárásoknak? Hát igen nehezen, bár nem gondolnám, hogyha még télen olvasom, akkor más lenne a végső véleményem.
Node én is 90%-ot adtam, szóval ez egy príma könyv, de nézzük csak apránként.
A főszereplő nyerő karakter, abszolút laza, néhány önmaga szórakoztatására vagy a NASA fejesek rendberakására benyögött poénja abszolút hozza a humor faktort.
Ugyanakkor jól egyensúlyoz az emberi bénaság és az emberi lelemény között, rengeteg ötlete van, amit jópárszor el is szúr, de mégis életben marad a könyv végéig.
Ellenben a könyv eleje mégis unalmas, nagyon úgy nézett ki, hogy az író fogott egy részletes NASA prospektust, hogy mit kell tudni a Marsról, az űrutazáshoz rendszeresített eszközökről és az életbemaradásról szélsőséges körülmények között, ami egyébként baromi érdekes, de kicsit ott mennyiségileg túlpörgette.
Utána az egyensúly már jobban megvan, bejön a földi nézőpont, jönnek sorban a problémák és, hogy haladjunk is jópár ugrás is a naplóban és sűrűsödő kalandok a végére.
A könyv tehát remek, de azért nem tartom az év könyvének (ha lesz egyáltalán olyan) vagy a legjobb sci-finek, de egy igen jó sci-finek igen és nyilván bejön sokaknak, hisz Bear Grylls-t is nézi valaki.

De nálam a fő kérdés a most olvasott könyvnél is (aminél órákat állnak sorba ezrek, hogy egy kódex egy lapját megcsodálják egy múzeumba 20-30 dolláros belépő áron, amit egyszerűen nem tartok reálisnak), hogy nem tartom életszerűnek. Ha ez megtörténne, történhetne így? Tényleg dollármilliárdokat költenének egy ember megmentésére? Miért? Mikor fél óra alatt dollárezreket költenek másik ezrek elpusztítására közvetlen vagy közvetett módon? Oké, hogy egy idő után a NASA sarokba van szorítva és már nem egy emberélet a tét, de én személy szerint sem abban nem hiszek, hogy egy fennmaradt asztronauta egy hétnél tovább érdekelné a közvéleményt, sem abban, hogy egy vagyont költenének a megmentésére, de mondjuk én elítélem nem csak a pénz, de több emberélet kockáztatását is egy emberéletre és szerintem az élet ezt igazolná, hiába az amerikaiak senkit sem hagyunk ott elve, ami valószínű inkább csak a senkit nem hagyunk ott, akiről a közvélemény tud és érdekli is, mert a PR-érték visszahozza majd a mentési költségeket.

Leslie L. Lawrence: A jégbe fagyott sárkány kolostora

Amikor össze kell rakni a munkába egy nagy táblát kézzel, pedig az alaptáblák alapján pár sor makró megírásával is meg lehetne csinálni napok helyett fél óra alatt akkor az ember hajlamos segítséget kérni a gazdinfóstól.
Namost konkrétan ezen „új” LLL regénynél is pont ez a helyzet. Ha én lennék aki megírta akkor kicsit ideges lennék, hogy haj mi munka kézzel megírni, mikor ezt pár makróval ugyanilyen eredménnyel össze lehetne rakni az eddigi könyvekből. Aztán lehet tényleg kész van már ez a program, mert tényleg nincs benne semmi ami akárcsak picit is eredeti lenne és ne szerepelt volna már az előző könyvekben, de ez gyakorlatilag a legkisebb tőmondatig igaz és hát ebben a regényben valahogy még nagyobb sablonok vannak átemelve, mert biztos vagyok benne, hogy max 3-4 LLL könyvből össze lehet rakni ezt a könyvet úgy, hogy csak a tulajdonneveket cserélheti ki az ember és max másfél oldalt írhat hozzá összesen, és egy napot szerkeszthet mondatszerkezetileg.
Szóval ha valami miatt már nem jelenne meg több LLL könyv, de a kiadónak még kellene, akkor Laci bácsi részesedésének feléért és max egy havi munkával én tudom szállítani a pont ugyanilyen könyveket, ezt tudom garantálni íráskézség nélkül is.
(úgy egyébként nincs a top legrosszabb 3 könyvben az elmúlt 10-ből, de igazából az elmúlt 5 könyv történetére sem emlékszem címről, annyira egyformák)