Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Leírás:
Jó hírünk van a magyar olvasók számára: Rejtő Jenő a messzi északon, Svédországban reinkarnálódott! Jonas Jonassonnak hívják. Ez a Jonasson pedig nekiállt, és megírta a modern, 21. századi Svejket. Fülig Jimmy szelleme összetalálkozott az egykori cseh bakával, s ennek a találkozásnak frenetikus történetfolyam lett az eredménye. Egy svéd kisvárosban, az idősek otthonában születésnapi ünneplésre készülnek: az otthon lakóját, a százéves Allan Karlssont akarják felköszönteni - el tudnak képzelni ennél érdektelenebb kezdést? Pedig ez a ravasz Jonasson bizony így kezdi kalandregényét, hogy aztán átcsapjon egy teljesen kiszámíthatatlan és végtelenül vicces ámokfutásba, amelynek minden egyes fordulata elismerő csettintésre készteti az olvasót, és minden bekezdésben ott van legalább egy, de inkább több ütős poén. Nem hiába vásárolták meg a könyvet egy év alatt majd nyolcszázezren a kilencmilliós Svédországban, és jelentették meg több mint harminc nyelven szerte a világon.

Vélemény:
Sokáig halogattam ezen könyv elolvasását, de azért semmi esetre sem maradhatott ki. Egyrészt a furcsa cím, a remek borító és mert Rejtővel hasonlítják össze. Ez utóbbi minden esetben téves lehet csak, nyilván semmi köze Rejtőhöz sem stílusában sem történetében. Forrest Gump-hoz? Hm, nem tudom, nyilván a történet egyik vonulata, hogy összehozza ismert politikusokkal, de kb. itt meg is áll a hasonlóság és még van ezeregy egyéb réteg a könyvben.
Sőt, hogy őszinte legyek, engem inkább a 100 éves ember érdekelt és a 2005-ben játszódó sztori, mintsem ennek előtörténete és a híres emberek, bár ez a végére megfordult.
A történet és az élete is abszolút jól van megírva, rengeteg a történés, rengeteg az abszurditás, az "angol" humor ami még spékelve van északi közönnyel és remek párbeszédleíró stílussal.
Nem röhögtem magam halálra, és nincs minden harmadik oldalon olyan poén, hogy csak néz ki az ember a fejéből, mint Rejtőnél, de azért 30 oldalanként van és a könyv meg 400 oldalas, szóval abszolút akad benne nagyobb poénok is, de inkább stílusában van az erőssége.
Meg kell mondanom nagyon gyengének tartom az idei évet olvasás (és talán kiadás szempontjából is), de ez a könyv mindenképp a top 5-ben van, és alig várom, hogy olvassam az író másik könyvét is.

Jah és a film. Hát az bár önmagában lehet, hogy szórakoztató lenne, a könyv után nagyon kiherélt, a könyv 60%-át kidobja és néha még hozzákölt a forgatási költségek csökkentése miatt. Könyv mellett nem ajánlott.

Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt

Fülszöveg:
Aznap, amikor ikergyerekei egyetemisták lesznek és elköltöznek hazulról, Eva befekszik az ágyába, és föl se kel.Tizenhét éve szeretné azt kiáltani a világnak:
– Állj! Ki akarok szállni!
– Most végre itt a lehetőség.
Férje, Brian, a csillagász, aki a barátnőjével sem érzi jól magát, kiborul. Ki főz most neki vacsorát? Eva csak magára akarja irányítani a figyelmet, panaszolja. Ám Eva dacos viselkedésének híre megy. Rajongók hada gyülekezik a ház előtt abban a hiszemben, hogy Eva akciója tiltakozás. Ő eközben teát, pirítóst és váratlan együttérzést kap Alexandertől, a furgonos új jóbaráttól, s ebben a különös, de vigasztaló helyzetben nagyon-nagyon másképp kezdi szemlélni önmagát és a világot...

Vélemény:

Vannak könyvek, amiket tönkretesz az, ha a főszereplővel nem, hogy azonosulni nem tudunk, de rengeteg tulajdonságát és őt magát is megvetjük viselkedése miatt. Ez teszi tönkre pl. a Gyógyír északi szélre könyvet.
Townsend viszont világ életéből ebből élt, szereplőibe összegyúrja azokat a tulajdonságokat, sztorikat, napi bosszúságokat, amik őt is bosszantják, amit utál másokban vagy magában és abszolút nem tartja feladatának, hogy ezeket az embereket egyáltalán megértsük, vagy megkedveljük, bár ha elég ideig van jelen a színen, akkor azért megtaláljuk már benne az "azonban" vonásokat is még tán magunkra is ismerhetünk. Adrian Mole után most kapunk egy agyilag instabil nőt (kevés emberi tulajdonság van, amit jobban utálok), aki tényleg befekszik egy ágyba és onnan csak az elején kel fel és rábizza magát a többiekre, hogy életbe maradjon. Kiszolgáltatottnak lenni kifejezetten rossz érzés lehet, kár, hogy ő ezt nem érzi büntetésnek, hanem jól elvan, miközben körülötte zajlik az élet. És hát tényleg zajlik, a címszereplő csak háttér és egy a sok főszereplőből, kapunk itt több nála visszataszítóbb embert is és hát mindenkiben van valami furcsa vagy negatív, aki esetleg
kicsit is pozitív szereplő az meg meg is kapja érte a büntetését.
Nem jó könyv, nem vicces könyv, de dühöngeni elsőrangúan lehet rajta.

Robert Galbraith: Kakukkszó

Stílusában abszolút próbálja hozni az 50-100 évvel ezelőtti krimik hangulatát, fordulatait, bár azok jobban szerkesztettek voltak és hát akkor még eredetiek. Lassan indul be, de utána olvastatja magát, bár nem mondhatjuk, hogy kapkodjuk a fejünket vagy elszalad mellettünk a történet még ekkor sem. A végkifejlet és a gyilkos személye is klasszikus formula és bár próbáltam másra is gondolni, de hát az első gondolat lett a nyerő, szóval meglepetést nem tartogatott. Alapvetően szerettem olvasni, de nem látom ebben a nyomozóban a karakteres jegyeket, amik bármiből kiemelnék a tucatkrimik sokaságából.

Kathryn Kalinak: Filmzene

Leírás:
A filmzene éppoly régi, mint maga a film. Már évekkel azt megelőzően, hogy a képpel összehangolt hang normává vált volna, a mozgóképek vetítéséhez zenei kíséret társult, olykor egy magányos pianino, máskor egy 100 tagú zenekar révén. Manapság a filmzene önálló iparággá vált, s nélkülözhetetlen a filmek eladhatósága szempontjából. Kathryn Kalinak, a Rhode Island College filmelmélet professzora, a filmzene kutatásának egyik nemzetközi szaktekintélye tömör, élvezetes és elmélyült olvasatát nyújtja a témának. Tarantino filmje, a Kutyaszorítóban egyik jelenetének lenyűgöző filmzenei elemzésével kezdi könyvét, hogy aztán olyan általános kérdésekkel szembesítse olvasóját, mint hogy miként és mitől működik (vagy éppen nem működik) egy filmzene. A legfontosabb elméleti kérdéseket is tárgyaló könyv perspektívája a teljes nemzetközi filmes szcénát szem előtt tartja Ázsiától a Közel-Keleten át Európáig és Amerikáig. Vizsgálat tárgyává tesz meghatározó rendező-zeneszerző kapcsolatokat (Alfred Hitchcock és Bernard Herrmann, Akira Kurosawa és Fumio Hayasaka, Federico Fellini és Nino Rota), és bevezetést nyújt a némafilm korának elfeledett zenei gyakorlataiba. Miként Kathryn Kalinak felhívja rá a figyelmet, a filmzene sok mindenre képes a hangulat megteremtésétől a cselekmény fontos dramaturgiai pillanatainak hangsúlyozásán át a képsorokat kiegészítő érzelmi tartalom hordozásáig. A zenész- és filmes szakma számára egyaránt fontos kötet az átlag film- és zenerajongó számára is rendkívül élvezetes és gondolatébresztő olvasmányt ígér.

Vélemény:
Idén van immár 20 éve, hogy filmzene rajongó vagyok. Kezdődőtt az Oroszlánkirállyal, némely Vangelis-ekkel, rengeteg kazettamásolgatással és postázással, CD-k vételével majd a digitális korszakkal és a jóval több zenével, mint amit az ember birtokolni szeretne.
Szóval a téma érdekel és mostanában nem is jelent meg magyar nyelven hasonló kiadvány sem, így mindenképpen hiánypótló (írva lett egyébként, csak kiadva nem, anno a filmzeneklub keretében született egy mű, csak túl sok jogi kérdést vetett fel).
A könyv icipicit csalódás, mert ez azért nem az a könyv, amit várunk, hogy megszülessen magyar nyelvel a filmzenéről, filmzeneszerzőkről. Hasonló, de annál kevesebb.
A könyv maga egy kisesszé, maga a stílus is esszészerűen tárgyilagos a legtöbb helyen. Abszolút nem teljes körű sem témáit sem a részleteket tekintve, de nem is szeretne erre vállalkozni. Igazából csak egy gyors áttekintés azoknak, akiknek van egy szabad órájuk, és nem tudnak semmit a filmzenéről, de érdekli őket, azoknak egy gyorstalpalónak jó lehet főleg inkább arra, hogy utána mely részeknek olvassanak még utána bővebben.
Témájában és kialakításában egyébként elég eklektikus, így volt, ami egyáltalán nem érdekelt és volt, amiről még többet olvastam volna.
Kivitelezését és árát is tekintve simán ajánlható egy MÜPA filmzenekoncert előtt megvenni, a szünetbe átlapozni, otthon kicsit még koncerthangulatba belefelejtkezni. Lehetőleg youtube-teli szobában, hogy mellette megkereshessük a hivatkozott műveket.

Graeme Simsion: A Rosie-projekt

Leírás:

,,Egész életemben azért kritizáltak, mert állítólag nincsenek érzelmeim - mintha ez valami végzetes hiányosság lenne."

Don Tillman, az Asperger-szindrómás, furcsa, mégis elbűvölő és igen sikeres genetikusprofesszor számos kudarc után arra a következtetésre jut, hogy agya nincs romantikára ,,drótozva", noha szerinte logikusan ,,nők széles skáláját kellene vonzania". Ám amikor idős szomszédasszonya, Daphne meggyőzi, hogy értékelje át a lehetőségeit, Don a maga rendezett, tényekre építő módján belefog a feleségprojektbe. Kidolgoz egy kérdőívet, amelynek segítségével megtalálhatja a tökéletes társat: azt a megbízható, absztinens, nem dohányzó nőt, aki beleillik fegyelmezett életébe...
A Rosie-projekt egy végtelenül szórakoztató utazás az enyhén autisztikus Don világába, aki egyszerre kacagtató és szívszorító csetlés-botlása során többet tud meg önmagáról, mint amennyit valaha lehetségesnek gondolt.

Graeme Simsion új-zélandi születésű ausztrál író megható és ironikus regénye immár több mint 40 országban ejti rabul a humoros kalandokra éhes olvasókat.

Vélemény:

Történetében ugyan nem azt kaptam teljesen, amit vártam, de stílusában abszolút.
Kiszámítható? Abszolút, hisz végülis egy romantikus könyvről beszélünk, tehát már az elején meg van adva a vége. A háttértörténet viszont azért okozott meglepetéseket, felvetett érdekes verziókat, szóval megfelelő keretet adott a történetnek.
A borító szép, csak köze nincs a történetnek (mármint a belső borítón is van kb. 400 bicaj, meg az elején is, én meg egy db bicajra sem emlékszem a könyvből, de ha volt is, nem volt jelentős, merthát a csávó inkább gyalog közlekedett).
A romantika vég jelen van és főhősünk Asperger-es viselkedése ad neki egyfajta fűszert, szerelmet vagy kapcsolatot ésszel felépíteni, megtartani mennyire nem lehet (sajnos) és, hogy mennyire nélkülöz bármi logikát vagy értelmet, sokszor őszinteséget egy női megszólalás még akkor is, ha ez a nő egyébként abszolút érdekes és szerethető karakter, de mégis jóval furcsább így is, mint a furcsa férfi főszereplőnk.
A humor is vég jelen van, de nem harsány, sőt igazából finom, hisz a főszereplőnk viselkedése, ha el is tér az átlagétól, attól még érthető és értelmes viselkedés és szintén több jellemvonását szívesen átvenném.
A könyv kimondottan tetszett, bár nem 100%-os, de nagyon filmszerű, szóval hátha lesz belőle hamarost valami.

Jon Ronson: A pszichopatateszt

Leírás:
"Egyszerre félelmetes és fergeteges." - (The Times)

"Késő éjszaka kezdtem olvasni ezt a könyvet. Fáradt voltam, kedvetlen és beteg... aztán azon kaptam magam, hogy idióta módjára harsányan röhögök, és oldalról oldalra lapozok." - (Will Self, The Guardian)

Mi van, ha a társadalom alapvetően nem racionális, hanem az őrület vezérli? Ez a gondolat végtelenül érdekes utazásra indítja Jon Ronsont.
Út közben találkozik pszichopatákkal, akiknek életét megérintette az őrület, és olyanokkal is, akiknek az a munkája, hogy diagnosztizálja őket; köztük azzal a pszichiáterrel, aki a pszichopatadiagnosztizáló tesztet kidolgozta; tőle tanulja Jon, honnan lehet felismerni a pszichopatát. Ez az a tudás, ami úgy tűnik, felfedi, hogy minden rendszerben van valami őrült...
Jon híres humorával, bájával és nyomozói indíttatásával ez a könyv egyszerre szórakoztató és őszinte. Komoly kérdéseket vet fel arról, mi a normalitás definíciója egy olyan világban, ahol egyre inkább a legbolondabb szélsőségről ítéltetünk meg.

"Mellékhatása harsány, fetrengő röhögés - szent ég, ez nagyon mulatságos! Ronson új könyve provokatív és érdekes. Garantálom, hogy végig örömmel fogja olvasni." - (Observer)

Jon Ronson Brit gonzo újságíró, dokumentumfilmes, rádiós műsorvezető és több könyv szerzője, Walesben született és Londonban él.

Vélemény: 

Általában úgy szoktam mentenei a rosszabb könyveket, hogy legalább a borítója szép. Namost egyrészt ezt nem kell menteni, mert nem rossz könyv, másrészt viszont a borítója írtó randa.
Sajnos egyre ritkábban olvasok nem regény típusú könyveket, így üdítő szinfolt volt olvasni ezt a dokumentumkötetet a pszichopatákról (főleg, hogy mellette egy szociopatáról olvastam regényt). Abszolút érdekes, néhol humoros, remek stílusban megírt könyvről van szó, igazából sehol sem tudok belekötni, pont azt hozta, amit elvártam tőle (a valóságtartalmáról nem mondok véleményt, mert közbe már olvastam több cikket is, ami meg pont ellentmond, szóval nem tudok igazságot mondani monjuk a poláris betegséggel kapcsolatban).. És sajnos nem vagyok pszichopata, pedig az akkor is menő és hát 1% az, ami elég sok, főleg, hogy Magyarországon nincs is olyan intézmény, ahol elzárnák őket, tehát közel százezer pszichopata van közöttünk, csak a KSH-ban 10 ember és még ez sem én lehetek:( :)

Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig

Erősen deja vu érzésem van, merthogy én már szerintem olvastam ezt a sztorit, ismerős volt a tetűs rész is, egyértelmű volt a befejezés is már az elején.
Igazából kicsit benne van az, amit sokan mondanak az öreges akciófilmekre, hogy nem kéne már rombolni az image-t, ez erre is igaz, ez az 50-es évekbeli Bridget, már nem a 30-as évekbeli, a történet miatt megölt Darcy is tán jobb lett volna a megnemírt tudatlanra bízni.
Humora nagyon kevés és rossz, ellenben az írásmódja igen pörgős és nagyon olvastatja magát, nekem idén ez hozta vissza az OLVASÁS-t az életembe, aztán nem tudom lesz-e ideje maradni:)

Lőrincz L. László: Haragos vizeken I-II

Felemás az értékelésem:
Egyrészt mindenképp az elmúlt 5 (10?) év legjobb LLL könyve, másrészt viszont elejétől a végéig kiszámítható (aki nem tudja az első pár oldal után, hogy kik és mire hozzák ki a végét, az nem látott még egy filmet sem), plusz értelmetlen (mármint, ha nekem valaki azt mondja, hogy figyi, ha holnaptól nem áll le az emberiség a drogról, akkor felrobbant egy atombombát, akkor én mi a tököt csinálhatok?). De ettől még olyan régi LLL-es, kevesebb idegesítő momentummal, mint mostanában.:)

Nem vagyok sorozatgyilkos trilógia

Bár kifejezetten nem tetszésemet kell kifejeznem az iránt, hogy manapság 10 könyvből 6-7 ifjúsági könyv, ami nagyon sok esetben egy minsőgi mérce és ennek visszaesését is magával hozza.
Ennek ellenére a remek borító és az érdekesnek ígérkező történet valamint a trilógia magyar nyelven való teljessé válása miatt is bepróbálkoztam Dan Wells Sorozatgyilkos-trilógiájával.
Nézzük egyesével a műveket.

Nem vagyok sorozatgyilkos




Leírás:

John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.
“A Dexter könyvek és a belőlük készült tv-sorozat rajongói imádni fogják Dan Wells kirobbanó sikerű debütáló regényét.” – Publishers Weekly.

Vélemény:

Az első rész a Nem vagy vagyok sorozatgyilkos egyrészt valóban ifjúsági irodalom is lehet, amennyiben a főszereplő egy 15 éves fiú, azonban mivel ez az adott gyerek szerencsére erősen szociopata így nem tűnik - sok helyütt - gyerekesnek a viselkedése, bár azért nem is vagyok megbékélve még a gyerek főszereplőkkel.
A történet abszolút egyszerű és rövid. Morbid és szerencsésen vérgazdag. Az 1/3-ánál bejön ugyan egy paranormális szál, amire a sok korábban olvasott vélemény figyelmeztetett, de azért volt meglepetés így is, azonban - lehet, csak nekem - a végéig kitart azért a gyanú, hogy biztos van-e itt paranormális száll, vagy csak a gyerekszereplő jobban dilis, mint azt gondolja magáról...
A végén már érezni némi összecsapottságot, vagy hát kreativitás hiányt, gyorsan és amerikai filmes sablonosan lezárja az egészet.
Összességében nem muszáj ifjúsági irodalomnak tekinteni és egy kellemes rövid olvasmányélmény, de azért sok extrát ne várjunk tőle.

Szörnyeteg úr


Leírás:

A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.
Dan Wells hazánkban is szép sikereket elérő debűtáló regénye, a Nem vagyok sorozatgyilkos folytatódik, a Szörnyeteg úr 2010-ben elnyerte a legjobb regénynek járó Whitney-díjat.

Vélemény:

A második rész közvetlen folytatása az elsőnek, időben, szereplőkben, helyszínben is. Sokkal több belső vívódást kapunk, főszereplőnk is sokkal kegyetlenebb lesz, mind álmaiban, mind a valóságban. És a hangsúly is ide tevődik át, már kevesebb szereplőbemutatás van és ez miatt kevesebb szereplőt is mozgat, ami odavezet, hogy nem kapunk csak egy lehetséges gyanúsítottat a következő gyilkolássorozathoz (kivéve persze azt a verziót, hogy az első és második részben is a főszereplő
gyerek a gyilkos, csak még maga előtt is tussolja holmi X-aktás magyarázatokkal), így abszolút nem üt már, amikor kiderül és az első rész alapján az sem, hogy ezt is beletuszkolja ugyanabba az ellenségtípusba.
Továbbra sem rossz, csak jobban kiszámítható és talán valamivel kegyetlenebb is.

Nem akarlak megölni

Leírás:
Ha még egyszer így nevezel – nevetett fel -,akkor olyan gyorsan keresek másik kísérőt az évnyitó bálra, hogy csak pislogsz. Öt srácot dobtam miattad. Emlékezz erre! Ötöt!
– Ötöt – ismételtem. De miért pont azt választottad, aki arról álmodozik, hogy megöl?

Dan Wells hátborzongató regényeiből már jól ismert John Wayne Cleaver élete legkomolyabb kihívásával néz szembe.

A Nem vagyok sorozatgyilkosban szárnyait bontogató szociopataként követhettük nyomon, aki megszegte az összes saját maga által felállított szabályt, hogy megmenthesse szülővárosát a gonosztól. A Szörnyeteg úrban lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy őrült küzdelmet folytat önmagával. John időközben tökélyre fejlesztette beteges képességeit, és felvállalta a gyilkosok gyilkosának szerepét ­ ám rá kell döbbennie, hogy egy természetfeletti képességekkel rendelkező lénnyel folytatott macska-egér játékban mindig az ember kényszerül az egér szerepébe.

A Nem akarlak megölni cselekménye gyanakvással, ámokfutással, és holttestekkel telve száguld a mellbevágó végkifejlet felé.

Vélemény

És akkor elérkeztünk a trilógia végéhez, bár ha itt abbahagyja az író, akkor szinte jobb lett volna, el se kezdeni:) A három rész mostmár kereken kiadja egy rendes könyv első, bevezető részét, mostmár tényleg jöhetnének a démonvadász kalandok, a szereplők felálltak.
Jobb, mint a második rész, mert a megoldásokra nem jöttem rá hamar (volt egy verzióm, de hát nem jött be:), szóval egy pont oda, egy pont a befejezésre is, nem rossz az, de azért nincs már benne túl sok újdonság, mint az elsőben, bár tetszett, hogy elég szabadon kezeli a halál dolgot és nem is spóról vele.
Egyszó, mint száz, a trilógia összeállt, de szerintem nyugodtan lehetne folytatni egy 10 év múlva kiírással és akkor már nem lehetne azt sem ráfogni, hogy ez ifjúsági irodalom.

Magyar Szuperhős mesék

Fülszöveg:

A Magyar Szuperhős Mesék klasszikus szuperhős fordulatokat vegyít hazai elemekkel, magyar helyszíneken. Könnyed hangvételű, így fiatal olvasók kezébe is adható (6+), felfogható a képregények és a régi mesék ötvözeteként is. A formátumot képes krónikának nevezzük: nem képregény képes regény, amiben minden oldal szöveghez egy teljes oldalas illusztráció tartozik.

Több alkotót felölelő projektről van szó, ennek köszönhetően már az első kötetben is három illusztrátor látásmódját mutathatjuk be a Magyar Szuperhős Mesék világáról.

Igen furcsa publikációval (nem könyv, nem képregény, talán félúton lévő füzet) találkoztam pár hónapja még csak terv szintjén, aztán meg is jelent és a facebookot elárasztották a bejegyzések: Magyar Szuperhős Mesék nyomtatásban.
Bár eltelt egy kis idő, mire sikerült szereznem belőle és így már lassan jön a második része is, de abszolút kíváncsisággal fordultam felé, mint nagy képregényrajongó, aki abszolút lát benne fantáziát, hogy miért ne legyen Hungária Kapitánya, ha már van Amerika kapitány is.
A borító és majd a történetek is bizonyítják, hogy nem rugaszkodik el a DC/Marvel-es hagyományoktól nagyon, az utolsó történet és borító stílusában is hozza ugyanazokat a minőséget és hát történetben sem távolodik el nagyon (ami nem nagy teljesítmény), áthatja valami gyermeki humor az egészet.
A füzetben három történet van, három rajzstílusban két eredettörténettel és egy közös kalandozással. A három történet rajzstílusai is különbözőek és időrendben fejlődnek is, ennek gyakorlati értelmét nem látom (miért kell mindig máshogy kinéznie a főhősnek), de abszolút érdekes. A történetek nem túl bonyolultak, tényleg fogyasztható a 6+-os korosztálynak is, de még 30 felett sem kifejezetten zavaróan gyerekesek. És hát a harmadik történet ott játszódik nálunk a Teleki téren meg a Salgótarjáni utcában, szóval ennél már majdnemhogy nem hozhatták volna közelebb a történetet, szóval az utolsó rész abszolút viszik a pálmát a hármasból. Túl sokat nem kell tőle várni és lehetne benne több rajz (képregényformátum), de nekem már így is bejött.

Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás

Ezzel a könyvvel most foglalkozok, mert már lecsenget (ahogy a nőcske élete is), de azért én megígértem még anno valakiknek, hogy elolvasom, mert nem lehet olyan rossz, meg nem olyan szarul megírt és a lány sem biztos olyan kis primitív. Néhol tévedtem, belátom:)
Az alapötlettel - tartom - nincs olyan nagy baj, a sport érdekel, a szex érdekel, miért ne lehetne ezt érdekesen tálalni, bár talán a szemszög nem ideális. Hát nem sikerült.
Egyrészt Niki úgy tűnik nem volt túl nagy sportoló (pedig a nevét ismertem), másrészt nem is túl intelligens vagy szimpatikus leányzó (így már nehéz, hogy érdekeljen, amit művelt), másrészt nem igazán van sem történelme, sem története a műnek így nulla az érdekességfaktora. Lefeküdt pár emberrel, naés? A konkrétan említettek talán még nem is átlag feletti számról tanúskodnak, de hát nyilván nem mindent lehet konkretizálni. Hogy közbe betolakszik néha az élete, ami sajnos hullaunalom (mondjuk kinek az élete nem az), az kicsit zavaró, hogy van egy kerettörténete, mintha egy - egyébként abszolút szimpatikus és jó zenei ízlésű - spanyol barátjának meséli az egészet (aki szegény, tudom sajnálni, előttem van a kép, hogy ez betoppan oda, míg szegény csak borozgatna meg zenét hallgatna egész nap, aztán itt nyomja az érdektelenséget) az felesleges és szintén zavaró. Hogy 10 oldalanként azt az érzést próbálja kelteni az olvasó (gondolom nagyrészt nőkben), hogy hát egyrészt most biztos, de irigyeltek, másrészt meg semmit nem bántam meg dolog meg enyhén irritáló. Ha ma egy lány le akar feküdni mondjuk 100 pasival 3 év alatt, akkor megteheti, nem kell hozzá sem jó testűnek lennie, sem személyiséggel rendelkeznie (lásd pont ez), lelke rajta, csinálja (de becsülettel és a másik 100 is tudja, hogy ők csak ilyen olyan 1-2-34 éjszakás kalandok, mert úgy egyébként a megcsalás sosem vicces vagy menő dolog, hanem vágnám arcon a péklapáttal), lehet időlegesen kielégíti, hajrá. De ha közben ezt úgy éli meg, hogy fűdeegyedi és fűdeállat vagyok és
szexistennő, szexmániás valami, aki csak úgy falja meg ilyesmi és még büszke is rá és mentegeti magát, hogy sose bánta meg, nos akkor már az visszatetsző, ahogy megírni is alap minőség nélkül is sajnálatra méltó.
Ezzel együtt ő nem így viselkedett, nem tudom hány pasival feküdt le, teljesen mindegy, hogy említett úgy 15-öt és volt igazából 150, mert a viselkedése a fontos, ami abszolút visszataszító, hűtlen, részegen vezető, hányadékban fetrengő, flegmán unintelligens buta kislány. Hajrá kihasználta pártucat pasi és ennyi, másra nem is jó, kicsit persze sajnálom, hogy ezért az Ulpius-tól pénzt kapott, de hát már kezd a fiatal test eltűnni, szóval most még talán pár évig szexelhet abból, hogy a férfiak
nem olvassák el a könyvét, csak tudják, hogy ezt könnyű meghúzni, szóval hajrá fiúkák (bár azért óvatosan, mert kb. sose használt gumit), erre talán jó lehet még pár évig, aztán meg elfogy az Ulpius-pénz, írni nem tud, ha jól értem nincs nagyon használható végzettsége, sportkarierjének vége és normális ember meg nem áll nagyon szóba vele, szóval biztos szép jövője lesz, de legalább nem bánt meg semmit (miért, ki bánt meg bármit?) Mindenesetre valamilyen szinten tudom sajnálni az ilyen hölgyeket (ismerek személyesen is), de hát ha valakinek az a fontosabb, hogy még van olyan pasi, aki megkívánja (egy ideig lesz, csak a mércét kell mindig lejjebb állítani és akkor örökké), akkor egészségére.

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Stalker

Nézzük a pozitívumokkal, azzal hamar megvagyunk: a borító igen szépre sikeredett, hozza a stlaker érzést, bár úgy belegondolva mindennek nem sok köze van a könyvben leírtakhoz.
A könyv két részre osztható. Első részében van egy regény, vagy befjezetlen regény, vagy novella, vagy nem tudom beazonosítani. Semmire nem vezet ki, unalmas, történettelen, gondolattalan, fantáziátlan. Aztán még rosszabb, mert nem elég,
hogy csak úgy abbamarad, de onnantól jön egy forgatókönyvátírat, ami valahol a regény és a film között van és bár valamivel egységesebb, de semmivel sem jobb. Egy-két momentum tetszett a Zónában, de úgy egyébként nem sok fantáziát látok
benne.

A civilizált emberiség nyolc halálos bűne

Kellemes borító, Galambos is jól olvassa fel.
Úgy 15%-át nem értettem, 15%-ával nem értettem egyet és szerintem minimum 15%-a már rég túlhaladott. A százalékokban vannak átfedések.
Nyilván amit értettem, azt tudtam, újdonságot nem tartalmazott, amivel egyetértek az sima aha, amivel nem, az meg, hát neki is csak egy gondolata, nem állítása vagy tudása és ezen fogalmak közti különbséget meg ő is elmagyarázza.
A lényeg, hogy többségében persze így van, ahogy leírja, bár nagyon pesszimista és csak problémákat emel ki, megoldást rájuk nem javasol, ami persze könnyű is, és ép ez benne a nehéz.
Úgy gondolom, hogyha minden úgy is lenne, ahogy leírja és ezzel tisztába is lenne mindenki (szerintem az értelmesebb emberek egyébként nyilván), akkor is egyszerűen és akkor mivan érzése van az embernek, sem nem akarna, sem nem tudna ezen változtatni és hát miért is tenné?
Szóval többségében kellemes volt hallgatni, de alapvetően feleslegesnek érzem a legtöbb ilyesmi könyvet, mert újdonságot nem tud mondani, nézetet meg nem alakít ki, vagy módosít vagy bármi.

Arnaldur Indriðason: Hipotermia

Leírás:
Reykjavíktól nem messze, egy tóparti nyaralóban felakasztott női holttestre bukkannak. María, aki nemrégiben édesanyját – gyerekkorában pedig édesapját is – tragikus körülmények között veszítette el, minden bizonnyal öngyilkos lett. A rendőrség lezárja az ügyet. Erlendur felügyelő azonban ösztönösen érzi, hogy valami nincs rendjén. Életében először megszegi a szabályokat, és saját szakállára kezd nyomozni. Kezébe kerül egy hangfelvétel, amely akkor készült, amikor María felkeresett egy médiumot. Anyja ugyanis megígérte neki, hogy ha létezik halál utáni élet, azt tudatni fogja vele, mégpedig valamilyen módon kedvenc írója, Proust segítségével. A nyomozás során nemcsak María életének kísértetei, de Erlenduréi is életre kelnek…

Vélemény:
 Bár továbbra sem került kiadásra a sorozat első két kötete és a folytatások is igen összevissza időközökkel jelennek meg (legutóbb 3 éve és már azóta megjelent 5 folytatása is kint), de végre új Arnaldur könyvet tarthatunk a kezünk között.
Ismét csak elég lassan indul be és nem is mondanám az eddig megjelentek csúcsának, valahogy nekem kevés volt, valahogy lelassítja az embert, ahogy olvassa, mintha egy álomban, mocsárban ragadtként próbálna átsétálni a történeten és homályosan látja a pontokat, hogy bizony ezeknek össze kellene tartozniuk és a végén össze is tartoznak, így inkább csak hangulata van az egésznek, mintsem, hogy krimiként tekintsünk rá.
És csak nekem gyanús, hogy ezek a rendőrők úgy dolgoznak, hogy A) nem mennek szabadságra B), nem dolgoznak ügyön C) közben hetekig titokban munkaidőben járják a várost és környékét, hogy régi ügyeken agyaljanak, tehát kvázi a munkahely szempontjából hetekig azt se tudják, hol van, mit csinál, mert igazi munkát nem végez, szóval lehet nyomozó szeretnék én is lenni:)

Két kemény legény

Szeretem a képregényeket, Garfield-től Batman-ig, bár csak nagy ritkán jutok hozzájuk.
Most két újabb képregény került hozzám egy Megtorló és egy Rozsomák.
Nézzük őket egyesével.

Rozsomák – Adósság és becsület

Rozsomák a világ legnépszerűbb és legveszélyesebb mutánsa, az X-Men tagja. Általában zárkózott, mogorva, ám egy korábbi kaland során találkozott a gyönyörű Marikóval, akivel egymásba szerettek.
Mivel egy ideje nem kap hírt róla és a levelei felbontatlanul érkeznek viszsza, elutazik Japánba. Ott kellemetlen meglepetés éri: Singen nagyúr, Mariko apja egy becsületbeli adósságát rendezte azzal, hogy lányát férjhez kényszerítette egy üzlettársához.
Rozsomákra megszégyenítő vereségek és kegyetlen ellenségek egész sora vár: rivális Jakuza-vezérek, nindzsák, a Kéz emberei és egy életveszélyes bérgyilkosnő.

Rozsomák, az idegesítően félrefordított, filmekben Farkasként megjelenő karakter valami miatt központi figura a képregényekben is, bár szerintem erősen túlértékelt. A mostani kötet gyakorlatilag legújabb, Ezüst szamuráj film nagyrészének alapja, így a történetben túl sok ismeretlennel nem találkozhat, aki látta a filmet (bár itt nincs Ezüst szamuráj, merthát azért több képregényből lett összeollózva az egyébként ne m túl erős film), a rajzok nem túl tetszetősek vagy kidolgozottak, kissé a japán rajzstílusból is próbálnak átvenni. A történet bár ismert, de azért viszonylag elszakad az általános sablonoktól.

A másik könyv A Megtorló – Balfékek Szövetsége

A Marvel Univerzum legveszélyesebb alakja most aztán emberére talál. A hihetetlen Pókember, Rozsomák, a mutáns X-Men tagja, és a rettenthetetlen Fenegyerek egyesült erővel akar véget vetni a Megtorló ámokfutásának.
Vajon sikerül-e Frank Castle-nek túljárnia az eszükön?
És hogy kerül a képbe Hulk, a pusztító zöld óriás?
A Marvel Comics öt talán legismertebb figurájának a közös és megismételhetetlen történetét a jelenkori amerikai képregény egyik legkedveltebb írója, Garth Ennis jegyzi, a rajzokat pedig honfitársa, az ugyancsak ír John McCrea készítette. Ennis morbid humorral állítja a feje tetejére mindazt, amit a szuperhősökről gondolni szokás. A Megtorló visszatért.

A Megtorlóval eddig három filmet csináltak és bár az utolsó már talán csak DVD-re jött ki, de szerintem egy igen ígéretes verzió volt és szívesen néznék még R besorolású Marvel-filmeket. Pláne, ha, mint a képregénybe is erősen jelen van több Marvel karakter is a Punisher meleltt. Szóval kapunk itt Rozsomákót, Pókicát, Daredevillt és még egy adag meglepetés zúzást is. A rajzok szépek, a történet egyszerű, de a karakter bár erősen keménylegényes, mint Rozsomák barátunk mégis mutat valami újat ezzel a veletek is, meg nem is dologgal, és hát a pluszkarakterek erősen feldobják a történetet és a látványt is. Erősen ajánlott, szerintem jobb, mint a Rozsomák történet.

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Leírás:
Juan „Johnnie” Rico a középiskola elvégzése után jelentkezik Szövetségi Szolgálatra, amely nélkül egy embert sem tekintenek teljes jogú polgárnak a Terrai Federációban. Katonának áll, és jobb választása nem lévén, a gyalogsági kiképzést választja, de a szükséges rosszt hamarosan valami sokkal rosszabb váltja fel: kitör a háború!
A rovarszerű arachnidák és az emberek között régóta tartanak már a határvillongások, ám az idegenek most egyszer s mindenkorra el akarják dönteni a vitás kérdéseket, méghozzá fegyverrel. Amikor Buenos Aires városa a földdel válik egyenlővé, Johnnie hirtelen a frontvonalban találja magát, a Mobil Erők páncélos gyalogságában. És ha az embertelen kiképzést túl is élte, erről az élményéről már aligha lesz esélye nyugdíjas korában az unokáknak mesélni…

Robert A. Heinlein, az első SF nagymester, aki Asimovval és Clarke-kal együtt a tudományos-fantasztikus irodalom aranykorának nagy triumvirátusát alkotta, számos díjat elnyert életében, sőt néhányat halála után is. Új szavakat alkotott, amelyek azóta részeivé váltak az angol nyelvnek, családjának futurisztikus, automatizált házat tervezett az 50-es években, munkássága számos tudóst, politikust és művészt inspirált. A Starship Troopers a mai napig ajánlott olvasmány az Amerikai Egyesült Államok hadseregénél, és a kortárs SF-re gyakorolt hatása is jelentős: többek közt Joe Haldeman Örök háború és Orson Scott Card Végjáték című regénye sem létezhetne nélküle.

Vélemény:
Heinlein-nel már egyszer találkoztam a Hold börtöne kapcsán és vitathatatlanul ez a könyv is azt a vonalat erősíti. A kérdés csak, hogy mi is ez a vonal.
Meg kell mondjam semmiképp sem azt kaptam, amit vártam, ha nem a Hold börtöne, hanem a film alapján közelítem meg a dolgot. Bizony ez a könyv nem arról szól, hogy katonák harcolnak óriásbogarakkal. Úgy 60%-áig nem is harcolnak és nincs is bogár, utána sincs harc és nincs bogár, de azért említik pár mondattal, hogy valahol vannak bogarak és harc, de ennyi meg a végén egy 10 perces harc. Ez alapján nem lehet sci-finek mondani, nem lehet akciónak mondani, hisz tulajdonképpen nincs története, nincsenek akciók, egy kadét kiképzéséről szól a kezdetektől sok lépcsőben hadnagyszintig, miközben megtudunk dolgokat eme hadsereg és társadalom felépítéséről, működéséről. Még azt se mondanám, hogy bármi hátsó gondolattal, szatiraként, társadalomkritikaként lenne megírva, igazából nem éreztem benne ilyet. Igen, ez alapján dögunalomnak kéne lennie. És nem az mégse. A Hold börtöne is egy 400 oldalas leírás aprócseprő részletekről, ahogy ez is, de mindehez van Heinlein-nek egy stílusa, ami miatt nemcsakhogy nem untam, de teljes mértékben lekötött, olvastatta magát, pedig esküszöm nem tudok megemlíteni a stíluson kívül bármit, ami tetszhetne bárkinek, merthogy nincs benne sokminden, de hát valószínű nem is ez miatt szeressük:)

Lőrincz-i hullaszámlálás 2.

A Lőrinczi Hullaszámlálás 2010-ben nagy siker volt a moly-on, ígyhát tavaly meg lett szervezve ennek a folytatása, ami nem a Lawrence, hanem a Lendvay regények által összegyűjtött hullahalmot volt hivatott számszerűsíteni.
Ezúton is köszönöm a Molyon a kihívásban résztvevőket és akkor csapjunk bele a számokba:
A számlálásban 7 könyv és 4 kisregény vett részt.
Bár sejtésem szerint nem megbízhatóak teljes mértékben a számok (ki mit vesz hullának), de 93 ember (plusz két kígyó egy kutya és egy macsek) halálát mindenképp okozta ez a pár történet. Ami mint látjuk csak 8 ember halála per könyv, tehát vértelenebb, mint a Lawrence könyvek, ahol ez a szám 12.
Nade nézzük a halálokokat. A legnépszerűbb a torok elvágása (22%) ezt követi a megfojtás (17%) és a golyó általi halál (16%), a leszúrás is viszonylag népszerű (13%), ugyi Lawrence-nél a golyó nyert 17%-kal és utána jött a megfojtás 14%-kal.
A romantikus kapcsolatok száma 15 és mivel nagyon diszkrét Lendvay így csak 25 koituszról számol be részletesen. Mint láthatjuk, tehát  teljesítménye Lawrence alatt marad minimálisan.
Lendvay kicsit sem alkesz, így a 11 történetben 74 alkalommal iszik whisky-t (általában egy pohárkával, de azért van jópár alkalom, amikor ez egy üveget jelent), kétszer üditőt, 5 sört, 5 bort, három kávét, három tejet, 5 pohár rumot, 13 pohár clairint, 9 pohár pezsgőt, két teát, egy páleszt és egy konyakot. Mondom, hogy nem alkesz, ennyi azért másnak is lefolyik két hét alatt, mert kell a folyadék bevitel, nem?

China Miéville: Kraken

Nem véletlenül tartott ennek az olvasása is sokáig. Egyrészt ugye vastag, másrészt úgye nem túl jó. Főleg, hogy már olvastam a Soseholt, az se nagyon tetszett, ez meg ugyanaz pepitában.
Egyébként nagyon nem érzem, hogy ez egy intelligens könyv lenne vagy az írója, hűdeokos a náci testépítő külső mögött.
Az első 100 oldallal nincs baj, egyszerű könyv, onnantól összevissza, felesleges, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon túlírt, sem történet, sem poén, sem akció, sem okosságok nincsenek benne, szóval semmi, amit szeretek, biztos, hogy utolsó könyv az írótól és nagyon valószínű az utolsó urban fantasy, amit olvasok, már maga a fogalom is, hogy urban fantasy majdnem olyan perverzül abszurd, mint a paranormális erotikus.

Karsza Andi – Molnár Nikolett (szerk.): Tetovált mementó

A molyon az értékelések a lehető legkevesebb alkalommal tükrözik egy adott mű értékét vagy azt, hogy az adott mű mennyire tetszett az olvasójának. Ez tény, a legtöbben vagy önkényesen csillagoznak pl. mindenre ötöt, mert minden könyv valahol tökéletes, meg mi munka van benne, vagy ami pocsék arra 4-et, merthát nem tökéletes, de még életükben nem adtak fél, 1, vagy két és fél csillagot, esetleg ezt a havercsaj írta, vagy a kedvenc íróm és bár nem tökéletes, úgyhogy 4,5. Megteheti mindenki, nincs meg tiltva, és valószínűleg csak engem zavar a nem egyforma, vagy számszerűsíthető értékelésmód, dehát statisztikus vagyok (semmi köze ehhez, de most ráfogjuk:).
Én megpróbálok legalább az osztályozás tárgyszerűsége mellett maradni és nyilván az olyan könyvre, ami tetszett is meg nem is, nem adhatok 50%-nál többet, ami inkább nem tetszett, mint igen, arra pedig csak kevesebbet.
Azért pedig nem adhatok valamire több pontot, mert ismerem az írót, vagy a szerkesztőt vagy a grafikust és kedvelem őket vagy tudom, hogy nagy munka volt ésatöbbi, a kettőnek nem lehet egymáshoz köze, mindössze arra elég, hogy felhívja a figyelmemet egy könyvre, érdeklődéssel olvassam, főleg azokat a műveket, amiket tudok is névhez kötni.
Ennek ellenére az antológiák jogosultságát irodalmi szinten nem tudom elfogadni, ha nincs személyes kapcsolat, sose olvasnék vég egyet sem, hisz lehet kedvencem 2-3-15 író, de kizárt, hogy egy antológiába akár a többség is kedvenc legyen, vagy élvezetes, hisz nem az alapján lettek összecsoportosítva.
Ugyanígy nem az én világom a versek világa sem, a legtöbb verset értékelhetetlennek tartom és szintén nem irodalmi értéke van, hanem magánértéke, szól nekem az írónak, meg esetleg, akihez írtam, de ahhoz nagyon jónak kell lennie, hogy szólhasson másnak is.
A haikukat meg fel sem fogom (ez és minden szavam persze engem minősít:), nem tudom megkülönböztetni a bevásárlólistámtól vagy bármelyik mondatomtól (ahogy szerintem nincs is különbség, csak megfelelő sorrendbe kell rakni a szavakat, entert nyomni x szótagnál és ott befejezni a mondatot, ahol kijön, teljesen mindegy, hogy nincs vége vagy nincs mondanivalója a mondatnak).
Ettől még elolvastam a fenti okok miatt.
Kivitelezés nagyon szép, a rajzok színvonalasak, az ötlet akkor is jó, ha én nem értékelem és mégcsak szépen sem írom le, mint az előszót író író, hogy nem az a lényeg, hogy színvonalas legyen, vagy jó, hanem, hogy jó annak, aki megírta, hát hajrá.
Az összes műből 7 db volt, ami tetszett, ezekre tudnék 4-5 csillagot adni, kb. a maradék 70%-a fél csillag a többi 2-3, ez alapján a tetszési indexe nem lehet jobb, mint 40% és ebben már bőven van jóindulat:)

Paul Finch: Ne sikíts!

Fülszöveg:

Elég, ha megnevezed a nőt, akit akarsz. Mi leszállítjuk neked.

38 nő tűnt el nyomtalanul. Mark Heckenburg nyomozó még nem szembesült ilyen szövevényes és ördögi esettel. Útja London elegáns lakosztályaiból egyenesen Manchester kies ipari negyedébe vezet, a csillogásból a mocsokba. Cégvezetők, iparmágnások, nagyhatalmú politikusok és korrupt tisztviselők, akiket kibogozhatatlan szálak kötnek össze egy alvilági szervezettel. A ,,klub", amelynek nevét nem sokan merik kimondani fényes nappal, amelynek létezésében illik kételkedni, amely élő szexuális játékszereket szállít rendelésre, teljes diszkréció mellett...

A Ne sikíts! a thriller műfa egyik legjobbja; benne a Scotland Yard legalja és legjava, pörgős cselekmény, vérfagyasztó fordulatok, és egy nyomozó, aki többet tud a kelleténél.

 Vélemény:

 Pár szót a külsőről. A kiadó új sorozatának borítói mind nagyon figyelmelkeltőek, jól megcsinált minimalista munkák, nagyon tetszenek, ez már elég volt, hogy felkeltse a figyelmem. Aztán, amikor kézbevettem már láttam, hogy más külső ellem is van, mégpedig a méret, bizony itt táskakönyvekről beszélhetünk, bármilyen táskába kényelmesen elfér még egy plusz pont. Egy pont levonás viszont a borító anyagáért, sajnos az túl vékony papír, hamar hajlik, gyűrődik. Mindehez viszont egy igen
kedvezményes ár párosul.
A téma viszonylag egyedi, a helyszín London és környéke, tehát engem ez a kettő megvett alapból.
Azonban van itt történet és az sajnos igen siralmas, közepesnél gyengébb krimit kapunk, erős gyomor sem igazán kell, izgalomtól nem fogjuk magunkat összepisilni és váratlan fordulatokra sem kell számítanunk és sorozat lesz belőle, tehát a vége is lecsapott. Megy mendegél másfél szálon a történet talán, sima tévéfilmnek elmegy, de én egy krimikönyvtől jóval többet várok, hisz vannak jó példák.

Sasha Grey: A Juliette társaság

Fülszöveg:
Pikánsan intelligens, intelligensen pikáns.

Catherine, a film szakos hallgató, a gyönyörű nő, akinek szexualitása csak nemrég ébredt, egy titkos klubban találja magát, ahol a világ legnagyobb hatalmú vezetői találkoznak, hogy kiéljék legmélyebb, legsötétebb szexuális fantáziáikat. Ezek az új élmények nagyon erős új élvezeteket nyitnak meg Catherine előtt, ugyanakkor lerombolnak mindent, amit addig értéknek tartott.
Sasha Grey első regényében egy zártkörű, titkos, erotikus társaságba vezeti be az olvasót, ahol bármi és minden megtörténhet.

"A Juliette társaság erotika másképpen... határozottan olyan mű, amelynek a kívánságlistán a helye." - Cosmopolitan

Sasha Grey a hollywoodi pornóipar egyik legsikeresebb sztárja volt. Huszonegy éves korában elhagyta a felnőttfilm-ipart, majd a Törtetők (Entourage) sorozatban vállalt szerepet, és Stephen Soderberg Barátnő rendelésre (The Girlfriend Experience) című filmjében játszott. A Juliette Társaság az első regénye.

Vélemény:

Hogy miért olvasok ilyen könyvet? Titkos társaság, szex, valami kicsit thrilleres dologra számítottam a fülszöveg alapján. Megkaptam? Nem.
A leírás "kicsit" ferdít, a könyv olyan mint maga a szex, rengeteg előjáték, gyakorlatilag, több, mint a könyv fele csak az, 200. oldal körül jut csak el egy titkos klubba, amiről szólnia kellene. Ezt asszem úgy 15-20 oldalba lerendezi, utána jön még majdnem ugyanolyan hosszú utójáték, de az már nem olyan jó, mint az elő, viszont megérkezik a Juliette-társaságba. Mondtam én:) Kapunk szexet, meg nem is, igazából csak mesélik neki, vagy ő képzeli el és csak utána csap bele a lecsóba, de az csak egy kis csapás, mint írtam.
Sokan leírták - női és férfi olvasók is -, hogy ők tudják, ismerték Sasha Grey-t, hát meg kell mondanom, nekem nem mondott semmit a neve, még kinézetről is elég tucatarcú/testű (egyébként nem olyan rossz:) de persze azóta pótoltam hiányosságaimat, és alapos gyűjtőmunkát végeztem. Szóval mostmár keveredik a könyv és a Girlfriend experience film és Grey életrajzi elemei, sőt tegnap megnéztem a Would you rather című horrort, amiben szerepel és tényleg érdekes volt, hogy ott víz alatt fullad meg, majd fél órával rá a könyvet olvasva a víz alatt kényezteti a fickóját,
szóval tényleg nem tudom, hogy mekkora a tüdő kapacítása, mondom, hogy összekeverednek bennem a dolgok:).
A csaj egyébként abszolút értelmes (azért nem kiemelkedően és a szimpátiafaktort az eddig olvasottak-látottakból adódóan nem biztos, hogy megkapná), a könyv épphogy történetét nem csak arra használja, hogy felvezesse szexuális képzelgéseit (vagy a főszereplőcsajét), de a szexszel, nemi különbségekkel, stb. kacsolatos nem túl mély, de abszolút értelmes gondolatait tudja csokorra fűzni és előadni. Azonban a rövid terjedelmen belül is ez már a végére átfordul, túl szabad képzelettársításokkal dolgozik, csak, hogy elmondhassa, hogy miről mit gondol és így a teljes érdektelenségbe fordul az egész.
 Összességében tehát azt nem kaptam meg, amit szerettem volna, de mivel rövid és nem is túl extrém, így egynek jó volt.
 

Robert J. Sawyer: Kifürkészhetetlen

Fülszöveg:
Amikor egy idegen civilizáció küldötte érkezik a Földre, úti céljául a torontói Royal Ontario Museumot választja. A múzeum egyik munkatársával, Thomas Jerichóval lép kapcsolatba, aki meglepődve veszi tudomásul, hogy Hollus, a pókszerű lény bolygónk történelmét jött tanulmányozni, párhuzamokat keresve más civilizációk sorsával. Nem kisebb feladatra vállalkozott ugyanis, valamiféle kívülről rákényszerített rendezőelv nyomait kutatja a világegyetemben, más szóval Isten létének bizonyítékát.
Az ateista Jericho saját kételyeivel küzdve segíti Hollus munkáját, de az egyre meggyőzőbb érveket mind nehezebben utasíthatja el. Vajon ha létezik Isten, mi a célja velünk, emberekkel? És érdemes-e egyáltalán kutatni szándékai után, hiszen az Ő útjai köztudottan kifürkészhetetlenek.
Kanada legsikeresebb SF-szerzője a Lélekhullám után ezzel a regényével ismét a tudomány és a hit világának metszéspontjaira irányítja a reflektorfényt. Gondolatébresztő művét a megjelenését követő évben több díjra jelölték, és azóta is élénk vitákat generál olvasói körében.
„Sawyer írói magabiztossága határtalan, tudományos jóslatai pedig a legmerészebbek.”
– New York Times
„Garantáltan tágítani fogja mind a hívők, mind a hitetlenek szellemi horizontját.”
– Toronto Star

Vélemény:

Mióta a blog megy, sok íróról kellett lemondanom, mert folyamatosan csalódást okoznak, Sawyer közel áll ehhez, de azért még kap esélyt.
Sawyer, mint sci-fi író Magyarországi megjelenése nálam igen magas mércét ütött meg anno. Ezt a mércét tartotta is az utolsó WWW részig, amivel sikerült elintéznie a trilógiát. A következő megjelenés a Kifürkészhehetetlen, ami tán még ezt is alulmúlta.
Akinek bejönnek J. R. dos Santos művei, azoknak nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt is, bár teljesen más a műfaj, a téma azonos a hozzáértés sem sokkal magasabb színvonalú.
Istenről, a véletlenekről, valószínűségekről és miértekről írni nem tudom mennyire kifizetődő, persze nagyrészt érdekes a téma, persze, amiben Isten van azt el lehet adni egy jó nagy piacnak, de ezt én kevésnek érzem ilyen soft tárgyalásban.
Mert Sawyer softos, mint egy 50-es évekbeli sci-fi film, de inkább sci-fi mese, kb. Mikrobi kategória.
Lejön egy óriáspók az űrből, aki aztán reklamál, hogy a sci-fi szerzők nem tudnak elvonatkoztatni a filmekben a földi kinézetekről (mindezt egy szimpla óriáspók). Megszólal angolul! Tréfálkozik, szójátékozik, egyetlen célja olyan információk megszerzése, ami 2 perc alatt még wikipedia-ból is megszerezhető. Aztán bekajálja a földi ételeket egy puffon ülve és elmeséli, hogy van egy lánya, aki színházi rendező, a másik meg ábécében pénztáros (mondjuk). Könyörgöm, ez így nem sci-fi, ez Mikrobi szint, vagy Süsü, de korántsem tudományos-fantasztikus, pláne nem komoly.
De persze mindez csak egy keret annak, hogy pro és kontra érveket soroljunk fel, hogy márpedig kicsi a valószínűsége, hogy élet alakult ki, pont így, pont itt, pont ekkor, úgyhogy bizony ez Isten lesz. Ami szép és jó, ezek egy része érdekes feltevés (és szószerint olvasható Santos könyvében, ami későbbi, mint ez), másik része feltevés, harmadik része erős spekuláció és egy jó fele pedig olyan spekuláció, aminél a bizonyítást fiktív űrbéli lények életmódjára, történetére vezeti vissza. Ez most mi? Legyen sci-fi, legyen magyarázkodás Isten létezéséről vagy sem, de nem lehet az érv, hogy hát az túl nagy véletlen lenne, hogy nekem is meccsem lesz holnap meg Mikrobi is focizni fog a Galgames II bolygón, így minden komolyságát elveszti.
És persze itt is ugyanazokat a témákat vesézi, amit a többi könyvében, abortusz, majmok, Isten, fanatikus vallásosak, amik egyébként tök szimpatikus témák és érdekes meg minden, amikor létező érveket használ, de a nagyrésze csak mese.
Aztán a végefelé szokás szerint lépünk egy szintet felfelé, amúgy Prometheus film vége módjára és bár személyszerint nekem mindig tetszik ez a nagyobb lépték, de igazából nem éreztem, hogy bármire kifutott volna vele.

Mark Millar: A különítmény

Na szóval ez egy bevezető „történet”, nincs történet, beszélgetnek, sétálnak, aztán Hulk konkrétan kanos lesz és meg akarja mutatni, hogy milyen is nagy zöld az exének, aki Freddie Prinze Jr-ral randizik és END.
De azért jó volt kicsit elmerülni ebben az alternatív univerzumba és még mindig keresek valakit, aki kölcsönadna ilyen képregényeket:)

Steve Berry: A Kolumbusz affér

Fülszöveg:

Egy családi titok, egy szívtelen fanatikus, és az amerikai kormány egy titkos részlege – mindezeket egy döbbenetes eshetőség köti össze.

Mi van akkor, ha minden, amit Amerika fölfedezéséről eddig tudtunk, egyszerűen hazugság? És, ha ez a hazugság csupán arra szolgált, hogy elfedje Kolumbusz 1492-es útjának valódi okát?
Ez a több mint 500 éves titok egy csapásra át tudná alakítani az egész modern politikai világot…
Tom Sagan, Pulitzer-díjas oknyomozó újságíró döbbenetes dolgokról írt riportokat a világ legforróbb pontjairól. Azonban, amikor az egyik közel-keleti sztoriját hamisítványként leplezik le, vége a szakmai karrierjének.
Tehetetlenül vergődik a hazugságok hálójában, igazát, hogy a bukását egy ismeretlen ellenség szándékos félrevezető akciója okozta, nem tudja bizonyítani.
De mielőtt még Sagan kétségbeesésében véget vetne életének, a sors közbeszól, egy rejtélyes ismeretlen képében, aki cselekvésre kényszeríti őt. Tom ezzel magára vonja a Magellán Ügyosztály, az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma egyik legtitkosabb osztályának figyelmét. Ez a szervezet Amerika legkényesebb ügyeit intézi. Sagan egyszeriben egy nemzetközi bonyodalom kellős közepében találja magát, amelynek következményei nemcsak Washingtont ráznák meg, hanem Jeruzsálemet is. Belekényszerül egy macska-egér játékba, amelyben nem lehet tudni, ki barát és ki ellenség. Bécsbe, majd Prágába kerül, végül pedig Jamaika Kék-hegységébe, ahol az életben maradása a Kolumbusz rejtélytől függ.
Steve Berry a New York Times sikeres írója, a Nagy Károly nyomában, A velencei árulás, az Alexandria link, A Templomosok öröksége, A borostyánszoba és a Vérbosszú Párizsban világhírű szerzője. Könyveit 38 nyelvre fordították már le, és 50 országban árusítják.

Vélemény:
 Ismét egy Berry, de ezúttal nem gyapjasdinnye, bár az univerzum és idősík azonos, ahogy a kalandok is hasonlóak a helyszínek meg az előző évi nyaralása Bécsben kavarva egy kis Kolumbuszos dologgal, és zsidő történelemmel.
Komolyan, eljutottam addig a pontig, hogy ellenőrizzem a receznióadókat, mint a szakdogában a konzulenseket és elrejtem ide, hogy bizony lehet, hogy még fogok kérni Berry-t, de mondjatok nemet, tényleg nem lehet róla mit írni, nem tudok elképzelni olyan embert, akinek valamelyik Berry könyv lenne a kedvence, mert hát miért pont az, miért nem a másik, hisz tök egyformák.
Nade nézzük sorjában, a borító ismét gyöngyörű, akinek megvan az összes büszke lehet rá, tényleg szépek még sorba rakva is.
A történet sajnos kifejezetten unalmas, kaland-akciót csak a végén kapunk, hol máshol, mint egy barlangban, hiszen egy kalandregény barlangos leszámolás nélkül félkarú óriás.
Pozitívum számunkra, hogyha valaki olyan, hogy szereti bejárni a könyvek helyszíneit, akkor a könyv 2/3-ának helyszínét egy nap alatt abszolválhatja kis kölcségvetésből is Bécsben meg Prágában, hisz ismét majdnem minden helyszín valóságnak megfelelő. És akarok Budapest-es Berry könyvet!
És hát ennyi, be kell valljam egyáltalán nem élveztem, megkockáztatom, hogy az egyik leggyengébb Berry könyv, de még mindig ott tartunk, hogy mindegyik egy sima BigMac, csak ebbe valahogy kevesebb szósz került, szóval jól nem lakunk vele, hiába termetes darab.

Dávid Kornél – S. Tóth János: Dávid Kornél

Fülszöveg:
Ha nem próbálják ráerőszakolni, hogy álljon be a kapuba, Dávid Kornél talán sohasem fordít hátat a futballnak. Védeni azonban nem volt kedve, ezért sportágat váltott, s bár későn kezdett kosárlabdázni, szédületes karriert futott be. Az első és mindmáig egyetlen magyar NBA-játékos kendőzetlen őszinteséggel meséli el, miért fordultak ellene annak idején a szurkolók szűkebb hazájában, Zalában, már élvonalbeli játékosként mi okból kapott pofont az edzőjétől, s arról is kifejti véleményét, hogyan süllyedhetett ilyen mélyre a legutóbbi, 1999-es Európa-bajnoki szereplés óta a férfiszakág Magyarországon. Az eddig sehol fel nem idézett történetekből kiderül, miként tudott hajnalig tartó kaszinózás után is parádézni a sportág történetének legzseniálisabb alakja, Michael Jordan, s vajon miért csatlakozott egy alkalommal rendőregyenruhában a Chicago Bulls küldöttségéhez az extravagáns lepattanókirály, Dennis Rodman. A Clevelandnél, a Torontónál, a Detroitnál és a Washingtonnál is megforduló 107-szeres válogatott önéletrajza arra a gyakorta elhangzó kérdésre is választ ad, van-e alapja a földkerekség egyik legsikeresebb sportvállalkozását, az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokságot érő drog- és doppingvádaknak.

Vélemény:
Körülbelül 20 éve vagyok kosárrajongó, anno közepes mértékben, ma már egyre csökkenőben és szinte kizárólag NBA-re korlátozva. Ellenben 15 éve, amikor Kornál kikerült az NBA-be, rá külön felfigyeltem, anno volt is tőle dedikációm, bár már nem tudom, hogy került hozzám és mi lett a sorsa.
Viszont akkor még nem voltunk ellátva maihoz hasonló internetes háttérrel, olyan tévénk meg sose volt, amin nézni lehetett volna gyakran NBA-t, így Kornélt én játszani sose láttam.
Most, hogy a könyv hozzám került próbáltam keresni meccseket, de sajnos nem találtam (bárkinek van digitálisan, szívesen veszem, ha küld:), ellenben jópár interjút lehet találni a youtubon, úgyhogy a könyv mellé azokat is megnéztem, hallgattam.
Nekem valahogy az jött le a könyvből, hogy a többség nem kedveli Kornélt, van egyfajta ellenérzés, irigység (nem nagyon szoktam hinni ennek a szónak a negatív értelmében, általában pont a kritika célpontja találja ki a kritizálókra és leggyakrabban nem helytálló) vagy bármi más, ez belőlem abszolút hiányzik, mert kb. annyit tudtam, hogy játszott a Bulls-ban, amikor már a Bulls nem volt a régi Bulls és ennyi és, hogy ez milyen jó, hisz végre magyar az NBA-ben.
Hát most megtudtam róla sok mindent és meg kell mondjam "élőben" sokkal szimpatikusabb, mint könyvben, valahogy nekem írásban nem tudott meggyőző lenni, kicsit túl száraz és távolságtartó és egy 40 perces interjúból több és érdekesebb dolgokat tudhatunk meg a youtube-ról, mint a könyvből, már, ha épp nem érdekelnek az évszámok és csapatnevek, mint engem.
Borító csillagos ötös, de ez általában jellemző az Ulpius általam olvasott könyveire.
Az első rész alatt hamar el is intézni a Bullsos-Wizzardsos Jordan-es eseményeket. Nyilván csak reklámfogás a borítón, hogy barátsága Michael Jordan-nel, beszélt vele pár mondatot párszor, nyilván ez nem barátság, még ismertség sem nagyon. Tökjó, de nem hír.
Sajnos hiányoznak a Jordan-es és egyéb nagyobb és ismertebb kosarasokhoz köthető sztorik, de ezt nem lehet hibaként felróni, hisz tényleg keveset és nem túl nagy csapatokban játszott és nyilván a nagy emberek ilyen szempontból el sem
érhetőek.
Szóval aki érdekességekre, pletykákra vágyik vagy egy érdekes életrajzra, annak nem tudom ajánlani ezt a könyvet, Kornél a legtöbbet elérte szememben a magyar kosarasok küzül, de ettől még nem lesz érdekes az élete (nyilván számára igen) és ez nem egy negatív dolog. Az enyém sem az és rengeteg emberé nem, akiről életrajzi könyv jelent meg, csak esetleg némelyik jobban van tálalva.
Mindenesetre öröm, hogy végre egy olyan sportról adnak ki könyvet, ami érdekel is és egy olyan személyiségről, aki régebben még jobban érdekelt is. Viszont a célcsoport a kosárlabda iránt érdeklődők és nem a Dávid Kornél rajongók (az
túl kis csoport lenne), így úgy gondolom sokkal piacképesebb lenne egy mai NBA sztár könyvét magyarul is kiadni. LeBron van akkora sztár, mint a focisták, akikről a kiadó könyvet kiadott, max a kosaras piac kevesebb, mint a focis piac itthon, de ha Kornél könyv siker lehet, akkor siker lenne az is, vagy akár Shaq viccesebb önéletrajzi könyv, ami nem olyan régen jelent meg.

Mikal Hem: Kezdő diktátorok kézikönyve

Félrevezető, mert szerintem kezdő diktátorok nem is forgatják a lapjait, meg nem is lenne hasznos nekik, nekünk:) De megerősített elhatározásomban, hogy még mindig diktátor akarok lenni, de elég ha valami sejk herceg vagy ilyesmi, a legtöbb dolgot bevállalnám, de egyébként sem kell mindent, szabadon lehet válogatni:)

Barney Stinson – Matt Kuhn: Tesókódex szülőknek

Alapvetően ettől sem vártam semmit, ahogy a többi rész is elég gyenge így pozitív meglepetés volt, hogy ez néhol vicces, eléggé őszinte és jó képek és történetek is vannak benne, a fordítással sincs gond a könyv nagy részében, bár néhol átmegy Frédi és Béniben.
Szóval bár ezúttal azért várjuk egy sorozat végét, hogy végre vége legyen már, mert harmatgyenge, úgy könyvben megerősödtek, bár ez lehet csak a témaválasztás miatt volt így. Ennél több gyereknevelési könyv meg nem is fordul meg előttem többet szerintem:)

Hugh Howey: Kivetve

Egyre inkább érződik, hogy hát itt marha kevés egy rövid vicc, ha a csattanót már ismerjük. Az első rész még félrevezethetett, a második már egyértelműen kitalálható volt a sok felvezetéssel, a harmadik rész meg meglepetés nélkül zárult, csak egy lehetséges véggel, amit ha hármat kell mondani, akkor mindenki mondja. Egyre inkább kételkedem benne, hogy majd a sorozatot le tudja zárni valami igazán meglepővel.

Gareth Roberts – Douglas Adams: Shada

Doctor Who-hoz nekem nem sok közöm van, de most legalább egy-két dolgot megtudtam a hátteréről, bár azt persze nem tudhatom, hogy ez a történet mennyire Doctor Who-s vagy még abból is kiemelkedő, de nekem megfelelően Douglas Adamses volt, mondjuk abból egy középkategória. Ajánlani nem ajánlom, de megbánni sem hiszem, hogy megbánja, aki elolvassa, pláne, ha Doctor Who fan is:)

Justin Cronin: A szabadulás

A könyv nem rossz, de korántsem olyan jó, mint itt sokan írják, de nem bántam meg, hogy elolvastam.
Tulajdonképpen egyetlen egy módosítással kiváló olvasnivaló is lehet, nem pedig egy logikátlanságoktól hemzsegő tucat akció-postapokaliptikus könyv.
És ez pedig az, hogy szépen átírjuk, hogy nem 100 év telik el, hanem 10 vagy max 20. Mert a büdös életbe nem veszem be, hogy a világ nem rohad szét 100 év alatt. Kizártnak tartom, hogyha most mindent így hagyunk, akkor 100 év múlva valaki bemegy a boltba, leemeli a Nike cipőt és hordja és nem esik szét, hogy ez igaz minden ruhára, a lepedők is épek, sőt végülis ha szerencsés vagy gépezhetsz is, mert működnek a PC-k, max nincs net, esetleg cserélni kell néha memóriát, mert azért nem mind stimmel. Ha meg megéhezel akkor kibontasz egy 100 éves gyümikonzervet, ami elég nagy eséllyel még teljesen jó. Este meg nézhetsz filmet is, mert ebben a világban nem kell hiperszuper tartósítókamrákba tárolni a 30 éves cellulodi-okat sem, mert 100 év után is pörögnek. Kis bütyköléssel az autók is beindíthatóak, sőt olyan embereknek, akiknek már a nagyanyja se tudta, hogy mi az az autó két hét múlva autós üldözési jelenetet rendeznek olyan vezetési stílussal, amit kaszkadörök évekig tanulnak, de hát úgy alapból egy 10 perc alatt megtanul mindenki vezetni úgy, hogy azt se kéne tudniuk, hogy mik azok a pedálok.
100 év alatt, ha összezárunk 80-90 embert null civilizációs behatással, akkor azok nem fognak irodalmian beszélgetni mindenről, pláne nem aztán külsősőkkel, akiket teljesen más kulturális dolgok érnek, nem fogják ugyanazokat a ruhákat hordani és tuti biztos, hogy nincs olyan reflektor, ami 100 évig üzemelne.
(de most komolyan, ha én most becsukom a házam ajtaját és egy év múlva visszajövök az összes ruhám szét lesz rohadva, a gépet nem tudod bekapcsolni, és max a babkonzervet még meg lehet enni, végülis találtak már 60 éves zsírkonzevet, amit elvileg meg lehetne enni)
Szóval ezen így nehéz túlemelkedni, hogy az egész irreális és így az ember nem hiszi el az egészet, nem tud belemélyedni a történetbe. Ugyanez 10-20 évvel a nulla nap után simán működhetne. (de sejtésem szerint ez majd tovább durvul, amikor 1000 év alatt is kb. semmi sem változik majd, max a politikai határok, hajh)
A másik dolog a szerkezete, az ember megszokja az első 200 oldalt, még érdekelt is, aztán bumm belecsöppen egy másik világba ami teljesen hidegen hagyja és irreális a fentieket is figyelembe véve. Mindegy, mert csak kb. 3-400 oldalon kell aztán túlennünk magunkat, amikor nem történik semmi és utána már begyorsulnak az események, van akció, van történet, haladunk A-ból B-be…. Mondjuk aztán megint 50 oldalas lezárásféle, ami unalmasabb és igazából lehet én nem figyeltem, de mintha túl sok dolog történt volna egy 5 perces bombavisszaszámlálás alatt.
A lényeg, hogy persze jó könyv ez, semmi extra és ha eltekintünk a terjedelmi dolgoktól (bőven úgy 30%-kal túl van írva), akkor kb. Del Toro vámpírtrilogiája mínőségben, mennyiségben, bár kicsit más oldalról.

Mira Grant: Feed – Etetés

Részlet narayan egy Darren Shan könyvhöz írt értékeléséből: „Nyögvenyelős, unalmas, vontatott, fárasztó… ezek a szavak jutnak először eszembe, ha jellemezni kell a könyvet. Teljesen másra számítottam, egy keményvonalas horrorsztorira, de sajnos nem azt kaptam, … Borzasztóan sokáig tartott, míg beindult a sztori, elkalandozott a figyelmem, senkivel és semmivel nem tudtam azonosulni, a főszereplőt pedig egyáltalán nem sikerült megkedvelnem, sőt, idegesített… sajnos azt kell mondjam, jelenleg egyáltalán nem vagyok kíváncsi a folytatásokra.”
No, ez így 100%-ban stimmel erre a könyre is, de kiegészíteném, hogy itt nem csak várni kellett a sztori beindulására, de be se indult, ami meg úgy nézett ki, mintha bármi akció lenne (talán két akciórész van az egész könyvben), az is olyan unalmasan és lassan van leírva, hogy elaludtam, mire kilőtek egy golyót.
Megvan, hogy mi a különbség a filmek és a valóság között a nyomozósdiban? Hát gondolom többekközött az, hogy egy kéthetes nyomozást háromhetes adminisztráció kísér és így az összkép már nem olyan izgalmas. Namost ez a könyv meg kb. ez a felállás, csak itt nem kapjuk meg az izgalmas nyomozást csak a papirmunkát.
A végletekig unalmas, nem véletlen, hogy vagy fél évig olvastam. Nincs történet, csak részletes leírás a nagysemmiről, zavaróan nem működő technikai leírásokkal (ez a Mira kb annyit ért a technikai dolgokhoz, mint a láthatóan öreg írók, akik valamit nagyon félreéretteék és bár nem tudják már követni, hogy, hogy is működik a digitális élet, de tudják, hogy kéne a könyvbe rakni, csak most akkor hány floppyra is fér az internet, stb-stb, hát kislány nem kellett volna).
Konkrétan a könyv 20-30%-ában vérvizsgálatoznak, ami nem egy érdekes laboratóriumi vizsgálat, hanem egy szúrás és kijelző. össze kéne számolni, szerintem úgy 4-500 ilyen vérvizsgálatot ír le, mindig részletessen, miért, miért? Tényleg nincs olyan fejez, amiben legalább 6 vérvizsgálat ne lenne, de inkább 60.
MSN-eznek a 30 évvel későbbi jövőben, holott már a magyar kiadással egyidőben nem volt MSN.
Többszögű filmeket vágnak össze egy helyben ülő csaj fülbevalójában lévő kamerával?
Aztán meg közli, hogy ja hát minden kamera mindig vesz és megy ki a netre, ezért tudnak a netelők egy-két dologról, de valahogy a honlap üzemeltetője és a másik bloger nem tud róla, stb-stb-stb.
Aztán köszönetet mond embereknek, hogy újféle és végtelen módú zombigyilkolást ajánlottak neki. Kár, hogy egyet sem tett bele. Hogy ilyen-olyan dolgoknak, hogy utánanézett és már mennyit tud technikából, de nem hiszem, hogy van olyan ötödikes, aki nem röhögi körbe azt a tudást, amit ez a húszonéves kiscsaj magáénak mondhat.
Ennél lassabban nem olvashattam volna, de eskü, hogy addig oké, hogy ki a főgonosz, azt értettem, de, hogy mire szereztek bizonyítékot, azt csak úgy előhúzta a kalapból, mintha fel lett volna vezetve, szóval még így is hiányzott vagy 20 oldal, hogy érthető legyen, ezt bárhonnan le lehetett volna csípni.
A vége kicsit sem meglepő, pláne nem sokkoló. Nem tudom ki mit olvasott ez helyett.
Eddig a legrosszabb idei olvasmány.

Kormos Anett – Dombóvári István: A nagy roast könyv

Fülszöveg: A roast - vagyis a celebek égetése, cikizése, kikarikírozása - az amerikai tévénézők számára már régóta kedvelt műfaj, és a Showder Klub humoristáinak köszönhetően tavaly óta már hazánkban sem teljesen ismeretlen. Sőt, az internetes kommentelők - még ha nem is tudnak műfajteremtő viselkedésükről - már régóta részt vesznek ismert emberek roastolásában... Könyv formájában azonban eddig még nem hódított teret magának a műfaj.
A nagy Roast könyv elsődleges célja az olvasó megnevettetése, szórakoztatása, és semmiképpen sem a gyűlölködési kedv kiszolgálása, gerjesztése. A kötet szerzői épp ezért nem vállalnak közösséget a neten névtelenül vádaskodókkal, hanem arcukat, nevüket vállalva, az irónia, a humor eszközeivel mutatnak rá egyes személyek, karakterek, jelenségek, kulturális termékek hibáira, fonákságaira. Ez a könyv tehát azért született, hogy a bosszantót mulatságossá tegye, hogy a görbe elé még görbébb tükröt tartson, és hogy kreatív és változatos módon vessen fel olyan kérdéseket, témákat, amelyek nap mint nap foglalkoztatják a közönséget.

Vélemény:
Libikókamóka volt azt kell mondjam. Ennyire hullámzóan egységtelen könyvet sem láttam mostanában. Nézzük a folyamatot.
1. Hm, roast könyv, hm Dumaszínházasoktól, ez még így akár jó is lehet.
2. első 30 oldal: ez meg mi a tök, mostmár komolyan számolni fogom a szájszéli apró mosolyokat, mert eddig ennek száma is nulla, sem nem vicces, sem nem roast.
3. na, ez mondjuk jó meglátás, látszik, hogy ezeket ismeri/csoporthoz tartozik, néde még poén is van, itt meg még egy, úgyhogy mégse számoljuk
4. de ez akkor is csak nyomokban roast, legalábbis ami roastokat láttam az egyrészt személyfüggő volt, másrészt jobban égetett, ez meg csoportspecifikus és abszolút rá lehet néha ismerni, néha meg egyáltalán nem, néha meg csak helykitöltő blődség, de nem égetés túlzottan.
5. de én is akartam már írni kivel mi a bajom könyvet, szóval értem én, de néhol akkor is erőltetett, mégha tudom, hogy mennyiséget is kell felmutatni.
6. végülis nem rossz ez:) Meg van önkritikája a szerzőknek...

Michael Ridpath: Olvadáspont

Elfogult vagyok, mert még mindig imádom Izlandot, mint helyszínt, valahol olyan, mint a Star Wars, hogy egy bolygó egy település, itt egy sziget egy város (ha ez így nem is igaz:), és még mindig ismerősként tekintek rá, mert a leírások teljesen korrektek.
A történet is tartogat meglepetéseket, legalábbis én biztos voltam más valaki bűnösségében és mégsem ő volt, ilyen azért nem mindig fordul elő.
Közepes krimi+Izland az majdnem magas szintű olvasási élmény.

Hugh Howey: Megfelelő méret

Alapvetően nem volt ez rossz, minimalista romantikázás a lépcsőn öregekkel, gondolom nap, mint nap megesik a liftnélküli társasházakban bármely városban.
Ehhez jön egy vég, ami kicsit tán túl fel van vezetve, így eléggé sejthető, nulla meglepetés a végére.
De az első kötetet jellemző bizonytalanság meg rejtélyesség abszolút hiányzik, így önmagában ez egy majdnem gyenge, de legyen közepes fejezetke. Valószínű majd egészben lenne értelme ezt átlátni.

Wilbur Smith: Afrika mélye

Vannak előnyei és hátrányai is, de összeségében még mindig szeretek Wilbur Smith könyveket olvasni, annyira nem érződik, hogy már mennyire idős az öreg.
A sztori már megint egy bosszútörténet, ami kicsit unalmas, mert hát mindig az van, hogy valaki meghal vagy elrabolják ez a szuperember meg utánamegy nagykeményen.
Ha valaki olyan kis butus, hogy elolvassa a fülszöveget, akkor gyakorlatilag nem is kell elolvasnia a könyvet, mert leírják teljesen, szóval ezt nem ajánlom, én is a felénél olvastam, de még akkor se kellett volna.
Szigorúan 18+ os könyv, szóval bár WS mindig naturalista, de ez most is megmarad, itt aztán megy a kegyetlenkedés meg szex meg a kettő együtt, mindez néha megbolondítva a legrosszabb romantikus klisékkel (még mindig mindenkinek mindene hűdehatalmas).
A főhős még mindig nem szimpatikus, szerintem logikátlan, vagy inkább kisfiús, jaj, kinyírták akit legjobban szerettem, ja, mondjuk nem is annyira jaj, végülis ez mindegy is, meg tény, a lényeg, hogy fűdelelöjem, aki tette, vagy ha nem őt, akkor akire gondolok, hogy tette, vagy igazából mindenkit jól lelöjek, aki a környéken van.
Ettől még nekem tetszett:)

Koncz Csaba: A dumán túl – Őszinte vallomások a stand-up comedy sztárjaitól

Fülszöveg:
Estéről estére találkozunk velük. Tévében, rádióban, élő fellépéseken mesélik el életük örömteli vagy kínos pillanatait, titkait, fordulatait. Kitárulkoznak, mi pedig csak nevetünk zavarba ejtő őszinteségük hallatán. És éppen ez a céljuk. Nevettetni, szórakoztatni. Humoristák ők, stand-up komikusok.

Koncz Csaba újságíró, riporter, a Dumaszínház exsajtósa ebben a könyvben sokkal többre vállalkozik, mint amit a humoristákkal készült tucatinterjúkban eddig olvashattunk. A bulvár-kényszervallatás helyett igazi beszélgetésre invitálta a humoristákat. Az eredmény néhol baráti csevej, szívszorító vallomás, könnyed nosztalgia, vagy fordulatos kalandozás egy-egy vicces ember fejében. Kirajzolódnak egyéni sorsok, sikerek és kudarcok, miközben megismerjük a műfaj sajátosságait, jelenét, múltját, a szenvedélyes humorkézművesség titkait.

És persze főleg az embert, a dumán túl.

Vélemény:

Ránézésre már jelent meg hasonló interjúkötet a Dumaszínházasokról még Kormos Anettnek köszönhetően. De aztán ha meglátjuk, hogy ez 3D-s és bizony vastag és belelapozva a tartalomjegyzékbe máris látjuk, hogy ez itt bizony egy
komplexebb munka.
Aztán elkezdjük olvasni és rájövünk, hogy érdekesebb is. Merthogy itt nem a stand up-ról van szó, vagy csak kicsit, itt a stand up-osokról van szó és azok életéről, nem közvetlenül a színfalak mögül, inkább otthonról, a másik munkahelyről, utcai vagy focis élményekről. Ki, mit csinál, amikor nem a színpadon van.
Bár konkrétan nem derül ki, hogy az interjúk sorrendjét mi határozza meg (nem az ábécé) és bár kevésbé ismert humoristákkal kezd (felrúgva a popalbum szerkesztés alapszabályát, hogy az elejére mindig slágert rakunk), nem a fővonalbeliekkel, már az is teljesen leköt, Zsók Levente abszolút szimpatikus, Tóth Edunak van könyve, na majd ki kell keresni a könyvtárból és még az engem nem túlzottan érdeklő humoristákról is jó olvasni, kicsit megismerni őket, kicsit kiegészíteni a képet, amit a műsorokból látunk, néha megerősítve azt, néha teljesen újat mutatva, esetleg újrarajzolva ezt a képet.
Nem a teljes palettával foglalkozik, de mindenkivel, akit a nagyközönség ismer és végolvasva sincs hiányérzetünk, van itt mindenki Makástól Kőhalmiig (oké, nincs benne Bödöcs, de róla egy külön könyvet is elolvasnék).
A vége felé már azt hittem, hogy elunom, mert azért ahogy minden ember más és más, úgy minden ember egyforma is, főleg ha szakmázik, szóval sok az ismétlés, ezt valamennyire ellenpontozza, hogy a vége felé vannak rövidebb fejezetek is (vagy én olvastam ott gyorsabban:).
Elhisszük, hogy ez egy őszinte interjúkötet, sok infóval az emberről és nem a humoristáról.
Ha csak egy dumaszínházas könyvet tudsz megvenni, akkor az legyen ez!

Steve Berry: A Jefferson-kód

Fülszöveg:

Az Egyesült Államok négy elnökét is meggyilkolták – 1865-ben, 1881-ben, 1901-ben és 1963-ban. A merényleteknek látszólag semmi közük egymáshoz.
De mi van, ha mindegyik elnököt ugyanazért ölték meg: az alkotmányban szereplő különös záradék miatt?
Erre a kérdésre keresi a választ Cotton Malone, az amerikai Igazságügyi Minisztérium titkosszolgálatának volt ügynöke. Amikor merényletet kísérelnek meg Danny Daniels amerikai elnök ellen, Malone az élete kockáztatásával akadályozza meg. Ekkor azonban még nagyobb veszélybe kerül. A Közösséggel, az amerikai függetlenségi háború idején alapított titkos kalózszervezettel kell felvennie a harcot. Eddigi legveszélyesebb küldetésük során Malone és Cassiopeia Vitt szárazföldön és tengeren száguldva próbál megfejteni egy Thomas Jeffersontól származó kódot, kibogozni egy Andrew Jackson által fölállított titkot, és előásni egy több évszázados dokumentumot, amelyet az Alapító Atyák maguk írtak, s amely – az alkotmányban lévő záradék miatt – fékezhetetlenné teszi a Közösséget.

Steve Berry a New York Times sikeres írója, a Nagy Károly nyomában, A velencei árulás, Az Alexandria link, A Templomosok öröksége, A borostyánszoba és a Vérbosszú Párizsban világhírű szerzője. Könyveit 38 nyelvre fordították már le, és 50 országban árusítják.

Vélemény:

Steve Berry fő erénye a műfajon belül, hogy mindig azt kapjuk, amit elvártunk tőle. Mekis burger, nem kell rá sok időt várni (bár most, mintha kicsit többet kellett volna, de már be van jelentve a következő magyar kiadása, szóval remélhetőleg jön 1-2 hónapon belül), hogy kijöjjön a következő izletes kézműves burger (mondjuk Brown a műfajon belül, vagy ha thriller, hát Frei), hanem jön rendszeresen és hozza ugyanazt a minőséget. Van jobb nála, van rosszabb nála, de legalább ismerős az íz és néha kifejezetten jól esik. Persze ez sok íróra igaz, főleg a sablon hazai nagymesterére Lőrincz Laci bácsira, aki néhány éves tévelygése után talán most visszatalált az eredeti sablonhoz, de azt majd egy másik bejegyzésben.
Miután kicsit kezdett kifogyni az ötletekből, mert hát elveszett, rejtélyes tárgy azért nincs végtelen ezen az egyre kisebb Földön, István bácsi elővette a jegyzetfüzetét, amiben a rendszeres múzeumba járás során jegyzetelte az idegenvezetők által tálalt érdekességeket és megnézte, mire lehetne felépíteni egy kis lövöldözést. Választása most az amerikai kiváltságlevelekre esett és az
érdekességre, hogy ezek még mindig érvényben lehetnének, így az USA-ban vannak/lehetnek olyanok, akik törvényesen kalózkodnak. Ennyi az alapérdekesség, emmögé jön a továbbra is leghülyébb nevű szuperhősünk Cotton Malone és a kiegészítő állandószereplők és aztán indulhat az akció a jó receptet követve mindig egy-egy lökettel továbbgörgetve a cselekményt, plusz felhúzva pár elméletet az aktuálérdekességre.
A borító most is gyönyörű, a sztori most is pörög, nincs egy perc megállása és hiába egy vastag könyvről beszélünk a sztori játékideje igen rövid, ahogy az olvasásához szükséges idő sem jelentős.
Néhány elemben gyengébb, mint az átlag Berry (talán nem annyira köt le az egzotizmus nélküli USA helyszín, mégha az működhet is az Elveszett jelkép óta tudjuk), néhányban talán picit jobb (van, amelyik könyvet helyenként untam, itt talán ez nem fordult elő), így egy erős átlagost tudnék adni rá, aki olvasott Berry-t, az ezt is el fogja úgyis olvasni, aki meg eddig nem, annak erősen ajánlott az első kötettől olvasni, mert azért mindig van átívelő száll.

Parapszichologusnál

Végülis irodalmi blog, szóval most kivételesen jöjjék egy "novella", lusta voltam továbbírni még novemberben, azóta meg időm sincs, de azért lehet, hogy szórakoztató:)

Kevesen tudják, hogy Budapest milyen fontos szerepet játszik a szuperképességű emberek életében. Bár nagyobb összecsapás Sólyomszem és Fekete Özvegy kalandja óta nem történt, de két ok miatt még mindig napi kapcsolatban van a legtöbb szuperhős a magyar vállalkozókkal. Az egyik az Ecseri piacra érkező műanyagáruból ügyes kézzel újravarrt szuperhőskosztümök, amikre a vecsési varrónők még mindig SM szexruhaként gondolnak,  így teljes titok marad Batman, Pókember és a többiek ruhájának beszerzési forrása.
A másik a parapszichologus, aki a belvárosban rendel és jól tud titkot tartani. Tőle tudjuk, hogy járt már nála Pataki Attila, Pókember, a Láthatatlan lány és még sokan mások is. De vajon milyen panasszal? Mégis milyen panaszuk lehetnek ezen különleges képességű embereknek (kivéve Pataki Attila, aki se nem szuperképességű, se nem túl nagy rejtély, hogy mi a baja)?

Juggernaut.

-Kérem mondja el, mi a panasza!
-Az emberek félreértik a képességemet, a filmek, képregények sokat ferdítettek rajta.
-Pontosan mik ezek a különleges képességek?
-Bármilyen falon át tudok menni.
-És félreértik és igazából csak a fal ajtó részén?
-Nem, azért nem ennyire.
-Hát?
-Át tudok menni a falon, de semmi máson. És így már kezd nagyon sok kudarcélmény élni.
-Kérem fejtse ki.
-Hát a minimális, ami szinte mindig előfordul, hogy átmegyek a falon és akkor még át kell szakítanom a tapétát és ez gyakran botladozva sikerül csak, de ha még lambéria is van akkor a rajtaütés meghíúsul, mert a rosszfiúk hallják a nagy koppanást, gyakran többet is, mert azért próbálkozom és volt, hogy csak 5-6. próbánál találtam normális falfelületet. A másik, hogy rengetegen telerakják a falukat polcokkal, polcos szekrényekkel, ez is kellemetlen, amikor megjelenik a fejem két polc között. Ijesztő nekik, ijesztő nekem. Meg fáj is. Átmegyek a falon, de nem mondtam, hogy nem fáj. Ugyanez vonatkozik a képekre, de a vezetékekre is, komolyan már félek, hogy egyszer agyonráz egy rosszul szigetelt vezeték, ezért néha csak a kezemet nyújtom át, de ez megint lebukáshoz vezet, hogy egy kéz integet a falból, szóval komoly kudarcként élem meg manapság a szuperhősséget. Az élet sokkal másabb, mint a képregények.

Sue Storm

-Á, kiszasszony, foglaljon helyet.
-Köszönöm.
-Kérem, mondja el, mi bántja.
-Nem megy nekem ez a szuperhősködés.
-Miből gondolja.
-Állandóan fel- és megfázok és megalázónak is érzem már.
-Fejtse ki, kérem.
-Mint tudja a képességem, hogy láthatatlan tudok lenni, ha akarok. Gondolnák, hogy ez mennyire praktikus és hasznos a mindennapi- és szuper életbe, de egyáltalán nem. Sajnos olyan ruhát még nem találtak ki, ami pont akkor válna láthatatlanná, amikor a viselője (hát, mégis, hogy kapcsolnák össze a szervest a szervetlennel?), volt rá próbálkozás, de a meghibásodások miatt gyakran csak ott álltam láthatatlan ruhába, mígnem szóltak, hogy ...khm... minden látszik és akkor én is eltűntem, vagy akció közben jelent meg a kezeslábas, így buktunk le. Szóval már hosszú ideje nem használok ruhát, ha láthatatlan vagyok. Ebből fakadóan órákat töltök meztelenül emberek között, koszos gyárakba ugrálva forró vasak között, stb-stb. A lábamon már elég vastag a bőr, de még így is összeszedtem egy tetanuszt múlt héten, a testem meg tele van karcolásokkal és kék-zöld foltokkal. Bezzeg a többieket védi a kő testük vagy a golyóálló/kipárnázott ruha. De én? Nézze meg, tele vagyok karcolásokkal és több golyót is kiszedtek már belőlem, mert oké, hogy nem látnak, de azért egy jól sikerült sorozat még engem is eltalálhat. És tegyük fel, hogy sikerül legyőznöm a rosszfiúkat, mind ott fekszik előttem megbilincselve és akkor várjam ki a rendőrfőnőköt, vagy menjek el előbb ruháért. Szóval nehéz dönteni, hogy meztelenül vagy láthatatlanul jelenjek meg és írjam alá a jelentéseket. És akkor még nem beszéltem a spontán csoportképekről egy-egy akció után.

Hulk

-Doktor úr segítenie kell!
-De hát mi a baja?
-Sajnos nem kapok több szerepet a Marvel-nél?:(
-Mi történt.
-A Disney nem tartja összeegyeztethetőnek, hogy náluk is, és pornófilmekben is szerepeljek.
-Hát mióta kezdett pornókarrierbe Mr. Hulk?
-Az első film után. Tudja ha dühös leszek marhanagy Yodává alakulok, ami nem is lenne akkora baj, mert a biztosító fizette a kárigényeket, amíg a Marvel-nél voltam, csakhogy hát nincs az a terhesgatya ami kibírná, hogy hirtelen 3 méteres leszek és nem olyan kissegű etióp módra. Szóval gatya mindig lerepült és aztán előkerült a 60 centis zöld himbilimbi, innentől meg már minden jött magától...


Pókember

Fenéknél kikopott piros-kék ruhában érkezik.
-Ne is mondja, még mindig alacsonyak a házak a körúton az ugrabugráláshoz, igaz?
-És az a sok vezeték...De nem erről akartam beszélni, hanem, hogy most jöttem az utolsó kezelésre, mert nem fogom tudni a többit fizetni, mert a FŐKEFE lekapcsolt és most takaríthatom az évek alatt kilőt póknyálat az egész fővárosból. Több éves programnak néz ki...

2013 Összesítő Statisztika

Mivel már nem tervezek ma kiolvasni egy könyvet, így lezártnak tekinthetjük az idei évet olvasás szempontjából. Nézzük az összegzést.
Bár a moly polcom szerint 92 könyvet olvastam idén: http://moly.hu/polcok/2013-ban-kiolvasott-konyvek de ennek egy része bizony hangoskönyv volt (pl. a teljes HP angolul), így azokat nem számolom ezúttal sem (pedig azzal együtt 29.912 oldal lenne az eredmény), így az idei mérleg bizony mindössze 80 könyv. Bizony ez 2008 óta mindig magasabb volt, szóval ez abszolút kevésnek számít. A 80 könyv összesen 23.503 oldal terjedelmű, ami szintén nagyon kevés, hisz már az elmúlt két évben is 30.000 felett sikerült olvasni.
Az átlagos hossz így 293 oldal, ami még kisebb, 2003 óta mindig magasabb volt, tehát nem elég, hogy keveset olvasok, de azt is rövidekből.
Magyar szerzők ezúttal 20%-ban képviseltették magukat, ez minden évben úgy 15-25%, tehát átlagosnak mondható.
Női szerzők ezúttal 3%-ban vannak jelen, amivel sikerült tovább csökkenteni a tavalyi 4%-ot:)
Könyveim 35%-a idén megjelent és 65%, az elmúlt két évben jelent meg, tehát még mindig az újdonságokat olvasok nagyrészt kis lemaradással, de az átlagos megjelenési év 2009, innen lehet kigondolni, hogy voltak régebbi olvasások is.
Az újraolvasások 11%-át teszik ki az egésznek, ez 3-10% között szokott mozogni, így viszonylag sok ez, mindenképpen csökkenteni érdemes.
Idei új mutatószámunk (várok ötleteket, hogy jövőre mi legyen) egyfajta minőségi mutatószám a mennyiségen túl. Tehát ez a minőségi szám 2013-ban: 72,56% mely a saját molyos értékeléseim alapján számítódik. Ugyanez a mutató a molyok értékelései alapján 83,51%. Utóbbi sajnos torzít, hisz sok moly értékelése nem felel meg a skálázás kitételének és saját skálát használ, ami torzítja az értékeket, így az értékek mindig magasabbak, mint tényleges értékűk.
Mivel tényleg úgy érzem, hogy keveset olvastam (az okokat nem látom, mert az eddigi ok-okozati összetevőket figyelembevéve most szinte kimagaslóan magas számot kellett volna elérnem), így 2014-et kinevezem az olvasás évének! (ahogy 2015 a filmek éve lesz és így tovább).
A főbb célok, hogy min. 30.000-t ismét elérjem, de ha tényleg olvasásról szól, akkor ez a szám akár 40.000-t is elérhetné (eddigi rekord 37 ezer körüli 1999-ből), annélkül, hogy egy pillanatig kényszer lenne az olvasás (kényszernek gondolom már azt is, ha valamit bármily kihívás miatt olvasna az ember) valamint emelé törekedni kellene, hogy jobb könyveket olvassak és az értékelési szám 80% fölé kerüljön (bár nem hiszem, hogy van jelenleg elérhető 40.000 oldal, ami ilyen minőséget tudna képviselni). Szóval tényleg igyekezni fogok az olvasással, mert már sok könyv itt áll akár egy éve is és hát ennyit nem szabad senkit sem várakoztatni. Ezenkívül tervbe van véve, hogy jövő ilyenkor nullázódott kívánságlistám legyen, szóval meg lehet lepni vele (http://moly.hu/tagok/maate/kivansaglista) vagy megveszem vagy csak törlöm a kívánságokat:)

Blogos statisztika:
Az idei év volt az első teljes blogos év. 4024 látogatóm volt, ennek 90%-a legalább az idei évből.
Nagyrészt a google-ról kereséssel vagy a molyról érkeznek a látogatók. Helyileg Magyarországról, Romániából, Oroszországból és az USA-ból.

Mindenki Windowst használ és nagyrészt Chrommal böngész.