2013 Összesítő Statisztika

Mivel már nem tervezek ma kiolvasni egy könyvet, így lezártnak tekinthetjük az idei évet olvasás szempontjából. Nézzük az összegzést.
Bár a moly polcom szerint 92 könyvet olvastam idén: http://moly.hu/polcok/2013-ban-kiolvasott-konyvek de ennek egy része bizony hangoskönyv volt (pl. a teljes HP angolul), így azokat nem számolom ezúttal sem (pedig azzal együtt 29.912 oldal lenne az eredmény), így az idei mérleg bizony mindössze 80 könyv. Bizony ez 2008 óta mindig magasabb volt, szóval ez abszolút kevésnek számít. A 80 könyv összesen 23.503 oldal terjedelmű, ami szintén nagyon kevés, hisz már az elmúlt két évben is 30.000 felett sikerült olvasni.
Az átlagos hossz így 293 oldal, ami még kisebb, 2003 óta mindig magasabb volt, tehát nem elég, hogy keveset olvasok, de azt is rövidekből.
Magyar szerzők ezúttal 20%-ban képviseltették magukat, ez minden évben úgy 15-25%, tehát átlagosnak mondható.
Női szerzők ezúttal 3%-ban vannak jelen, amivel sikerült tovább csökkenteni a tavalyi 4%-ot:)
Könyveim 35%-a idén megjelent és 65%, az elmúlt két évben jelent meg, tehát még mindig az újdonságokat olvasok nagyrészt kis lemaradással, de az átlagos megjelenési év 2009, innen lehet kigondolni, hogy voltak régebbi olvasások is.
Az újraolvasások 11%-át teszik ki az egésznek, ez 3-10% között szokott mozogni, így viszonylag sok ez, mindenképpen csökkenteni érdemes.
Idei új mutatószámunk (várok ötleteket, hogy jövőre mi legyen) egyfajta minőségi mutatószám a mennyiségen túl. Tehát ez a minőségi szám 2013-ban: 72,56% mely a saját molyos értékeléseim alapján számítódik. Ugyanez a mutató a molyok értékelései alapján 83,51%. Utóbbi sajnos torzít, hisz sok moly értékelése nem felel meg a skálázás kitételének és saját skálát használ, ami torzítja az értékeket, így az értékek mindig magasabbak, mint tényleges értékűk.
Mivel tényleg úgy érzem, hogy keveset olvastam (az okokat nem látom, mert az eddigi ok-okozati összetevőket figyelembevéve most szinte kimagaslóan magas számot kellett volna elérnem), így 2014-et kinevezem az olvasás évének! (ahogy 2015 a filmek éve lesz és így tovább).
A főbb célok, hogy min. 30.000-t ismét elérjem, de ha tényleg olvasásról szól, akkor ez a szám akár 40.000-t is elérhetné (eddigi rekord 37 ezer körüli 1999-ből), annélkül, hogy egy pillanatig kényszer lenne az olvasás (kényszernek gondolom már azt is, ha valamit bármily kihívás miatt olvasna az ember) valamint emelé törekedni kellene, hogy jobb könyveket olvassak és az értékelési szám 80% fölé kerüljön (bár nem hiszem, hogy van jelenleg elérhető 40.000 oldal, ami ilyen minőséget tudna képviselni). Szóval tényleg igyekezni fogok az olvasással, mert már sok könyv itt áll akár egy éve is és hát ennyit nem szabad senkit sem várakoztatni. Ezenkívül tervbe van véve, hogy jövő ilyenkor nullázódott kívánságlistám legyen, szóval meg lehet lepni vele (http://moly.hu/tagok/maate/kivansaglista) vagy megveszem vagy csak törlöm a kívánságokat:)

Blogos statisztika:
Az idei év volt az első teljes blogos év. 4024 látogatóm volt, ennek 90%-a legalább az idei évből.
Nagyrészt a google-ról kereséssel vagy a molyról érkeznek a látogatók. Helyileg Magyarországról, Romániából, Oroszországból és az USA-ból.

Mindenki Windowst használ és nagyrészt Chrommal böngész.

Könyvekben gazdag karácsonyt!

Bár én most pont nem számítok könyvekre karácsonyra, de hát ahogy a karácsony sem a szeretetről szól, mert arra optimális esetben ott van a másik 364 nap, úgy nálam nem is a könyvekről, mert arra ott volt a maradék idő és hát könyvben nem volt szegény ez az év sem, legalábbis olvasás terén.
Az összesítőt majd megcsinálom szünetben, de addig is szeretném megköszönni a blog könyvekkel való támogatását a Metropol Media Kiadónak, a Libri Kiadónak, az Ulpius-ház Kiadónak és a Gabo Kiadónak valamint a G-Adam Studio Kft-nek. (remélem senkit nem hagytam ki) És természetesen minden kedves és kedvetlen olvasónak (napokon belül 4000 fölött a látogatottsági szám) ezúton kívánok nagyon boldog, pihentető napokat és ünnepeket a következő 1-2 hétre.

Bochkor Gábor: Bocsi szerint a világ

Fülszöveg:
 "A sofőr nem érti, mért dudál mögötte egy baromi nagy, francia rendszámú Audi. Mindenesetre mi elkezdtünk bekászálódni, pakoltuk be a spárgát, a Barbie-várat és a többi cuccot, amikor a dudáló limuzinból maga Ribery száll ki síkideg állapotban, fülén egy telefonnal, és éppen elküld valakit a jó édes anyjába franciául. Andi teljesen odáig volt, hogy ott áll tőle két méterre a világhírű Bayern-focista, és azt mondta, akkor ő most lefényképezi. Szóltam neki, hogy ez nem túl jó ötlet: a többmilliárdot érő játékos idegállapotában valószínűleg nagy szerepet játszik, hogy egy taxis elállta az útját csak azért, hogy néhány Bayern- és Madrid-mezes turista be tudja pakolni a holmijait."

Bochkor Gábor jelen könyvében hamisíthatatlanul bochkorosan ír álommunkáiról, arról, hogy mit tenne a hamis rokkantkártyát használókkal, kikkel vészelné át a világvégét, és milyen viszony fűzi a Bayern Münchenhez. Az is szóba kerül, mi idegesíti őt leginkább az ismertségben, kik a kedvenc diktátorai, miért nem használja a Facebookot, és hány percig tud játszani ötvenkét Barbie-babával. A kötetben olvashatunk még egyebek mellett Voga nyaralási szokásairól, a Bumeráng magánszakácsáról, és arról, hogyan szeret Boros a vízben lebegni. A hazai rádiózás első számú sztárja most írásban enged bepillantást a saját világába.

Vélemény:  
Próbálok elfogultság nélkül írni a könyvről, de azért elöljáróban annyit, hogy nagy Bumerángos vagyok, szóval ez nehéz lesz, de bízok magamban:).
A Bumeráng hiányzik, szóval bármi ami onnan jön az érdekel, szóval jöhet a könyv is, jöhetne egy Nagy Bumeráng könyv is, de amíg ez nincs, addig persze jó lesz Bochkor véleménye az életről című (vagy valami hasonló) könyv is, főleg, hogyha könyvet írnék, én is ilyesmit írnék, mert ez a legegyszerűbb.:)
Ráadásul igazából nem is ő írta, csak kiötletelték a témákat, ő elmondta a véleményét a mikrofonba (diktafonba) és a hozzábbértők meg könyvesítették, átírták, hozzáírtak, stb-stb.
Kezdjük a legnegatívabbal: nem tartom helyes döntésnek egyből olyan borítóval kiadni egy könyvet, ami tökéletesen megfelel a fél év múlva 500 ft polcon lévőkhöz, gagyi, izlést és grafikusi munkát távolról ismerő, a színeket túl bátran használó borító, abszolút a filléres kategória mehet a Bajorimi és hasonló könyvek mellé. Ennyit a külcsinről, szerintem biztos lett volna a rajongók között, aki most rakta fel a Photoshopot a gépére és csinál egy jobbat teljesen ingyen és bérmentve.
Nade ezzel csak eladni nem tudják, de ez olyan könyv, amit nem is a borító fog eladni, hanem az "író" neve, így bármi is van benne, biztos, hogy a legtöbb Bumerángos polcán ott fog vírítani (vagy azért kicsit hátréb rakjuk, hogy ne virítson:).
Bochkort abszolút bírom, sok dolgot jól lát, sok dolgot nem lát jól, de vicces, hogy azt gondolja, sok dologhoz meg egyáltalán nem ért és beszél hülyeségeket, de hát nem azt mondtam, hogy példaképem vagy véleményformáló lenne a szememben. Tud, de messze nem annyit, amennyit gondol magáról.
A rövid fejezetek egy-egy gondolat, hír továbbgondolásai változó mínőségben, változó érdekességfaktorral és változó humorfaktorral, de összeségében abszolút ajálható, sok bennük a Bumerángos stílus, így nyilván a primitív emberek sok mindent félreérthetnek és belemagyarázhatnak és születhet belőle pár kamu Bors meg hasonló cikk, legalábbis azok alapján, ahogy a rádióműsort is félre tudták magyarázni. Persze ahhoz el kell olvasni a kötöszködőknek, ami azért kicsit nehezebb lehet, mint meghallgatni a rádióban, szóval még pár hétig talán nyugalom lesz, aztán meg be kell dobni úgyis valamit, hogy jobban fogyjon.
Alapvetően egyébként Bochkor véleményei, életlátása teljesen gyerekes, szóval a könyvet úgyanúgy írhatta volna egy 15 éves kamasz is, de ez nem feltétlenül hiba, én sem gondolkodom máshogy, mint 15 évesen és alapvetően Spielbergnek is jól áll a tornacipő 70 évesen is, szóval nem kell megváltozni, de nem is kell érett, felnőt gondolkodásnak beállítani, vagy komoly embernek az örökgyereket. Néha azonban ezt már túlzásba is viszi a történeteknél és ez megspékelve azzal, hogy azért egy olyan emberről beszélünk, aki nem csak a médiában él, de a médiából él és így a gondolataiban nagyrészt olyan dolgok szerepelnek, ami a tévéből jön, hogy úgy mondjam inkább azoknak szól, vagy azok értik, akik még mindig rádiót hallgatnak és tévét néznek és láttak már X-faktort meg Barátok köztöt, szóval nem feltétlen XXI. századi értelmiségi rétegnek, nem baj ez, ez is szórakoztató a maga szintjén, de azért nem én vagyok a célcsoport, mégha én is szívesen fogyasztom.
Általános jellemző még, hogy a problémát jól látja, a probléma oka viszont más, vagy a megoldást látja jól, de az indok más, szóval alapvetően ritka, hogy teljes egészében igazat tudjak adni, de mindenben van egy kisebb vagy nagyobb AHA-élmény, hogy naúgye, én is így gondolom, meg dejó lenne.
Nade ennyit rólam.:) A könyv jóval jobb, mint az elvárható lenne tőle (nagyon alacsony elvárásaim voltak), vagy amit a borító próbál sugallni. Szórakoztató pár óra, egy napi Bumeráng adással egyenértékű könyv, ami nem akar több lenni, mint ami, viszont azt jól adja, ettől még más nem is fogja megvenni meg nem is ajánlom, de Bumeráng rajongóknak kötelező!

Winkler Róbert - Márton és Micike a tűzoltóknál

Fülszöveg:
Márton kíváncsi kiskutyája, Micike már megint megszökött! Pont, mint legutóbb, de most nem az autószerelő műhelybe, hanem egy tűzoltóállomásra szaladt be. Márton utána óvakodik, és megismerkedik Géczi Béla alezredessel, aki a kutyus nyomát követve végigvezeti a kisfiút az egész laktanyán. Furcsa járművek, izgalmas eszközök, hátborzongató történetek – mindez a humoros kedvű tűzoltó-alezredes előadásában. De vajon hova lett Micike, miért nem került még elő? Márton a próbariasztás élményéről ugyan lemond, de egyszer csak megszólal a vészcsengő: a közeli építkezésre hívják a tűzoltókat, és Mártonnak nincs más választása, mint velük tartani. Hogy miért? A könyvből kiderül!

Vélemény:

 Ha tág értelemben vesszük a könyveket, akkor a mesekönyveket nem lehet jól értékelni, mert 32 oldalas könyv már nem lehet értékes, 5 perces történet nem könyv, hanem csak egy epizód. Így hát maradjunk a mesekönyveken belüli értékelésnél, hisz abból 3 évente kettőt olvasok, tehát értek hozzá:)
Nade a lényeg, hogy Winkler ismét megcsinálta, akinek az első rész tetszett, annak mindenképp fog a második is, sőt. Bár az első részből is voltak dolgok, amiket addig én magam sem tudtam, ebben még több van. Szakítva a mesék adta egyszerűsítésekkel, itt nincs tűzoltóautó, itt minden a nevén van nevezve, ahogy az a tűzoltószakkönyvben meg van írva.
Nyilván az egész könyv megírásában annyi munka van, hogy elment Winkli a kerületi tűzoltóságra és a tűzoltóhaverral körbevezetette magát és nyitott szemmel járt, este megírta és Baranyai András meg rajzolt hozzá pár héten keresztül, de hát ez lényegtelen is, ha a végeredmény abszolút megállja a helyét (meg, hát az egyéb mesekönyv írók lehet csak karosszékből ötletelnek). A rajzok is ugyanolyanok, mint az előzőben, de van egy különösen ötletes és jó duplaoldalas rajz, amiből legalább az is kiderül, hogy a mi kerületi tűzoltóságunknál játszódik:)

Robert J. Sawyer: WWW 3 - Végzet

Fülszöveg:
Az önálló életre kelt Nettudat hiába szolgált megoldással az emberiség legnagyobb problémáira, a rák ellenszerétől kezdve a világbékéig, a Pentagon még mindig csak a megsemmisítendő veszélyforrást látja benne. Hekkereket toboroznak a megfékezésére, ám amikor a profi kódtörőknek egymás után nyoma vész, a katonaság szemében immár kétség sem férhet a mesterséges intelligencia rosszindulatához. Caitlin Decter, a vakságából kigyógyított 16 éves matematikai géniusz lány kétségbeesetten próbálja megvédeni barátját. Ha nem jár sikerrel, az akár az emberi civilizáció végét jelentheti...

A háromszoros Aurora-díjas WWW-trilógia záró kötete az ötletek és az akció valóságos tüzijátékával szolgál. A történet valamennyi szála összefut végre a kanadai bestsellerszerző eddigi legsikeresebb sorozatának fináléjában.

Vélemény:
Éééésss bebukott a WWW trilógia. Minden lehetőséget, amit az első rész magában hordozott: elhalasztott; minden kis érdekesség, vélemény, világlátás, ötletesség, ami az első kettőt még jellemezte: eltűnt; és az egész átment egy tinikönyvbe. A fél könyv egy kis csitri deflorálásáról szól, a másik fele meg egy olyan szinten primitív és Hello Kittys szinten naív sci-fi, hogy szinte ledobtam a könyvet, amikor a digitális térben úgy közlekednek, hogy a digitális térben mozogni tudó kislányt tologatják a város utcáin egy kerekes székben, hogy közelebb kerüljön a digitális Kínához. Könyörgöm, neeee.
Szóval sajnos azt kell mondani, hogy a trilógiát így értékelésileg megfosztotta a 80-85%-ról és csak 45-50%-ot tudok adni az egészre, erre meg még kevesebbet. Jól indult, lehetett volna belőle egy élvezetes trilógia, főleg még az első rész után, vihették volna sablonos, de szórakoztató formában egy végső harc felé a kettészakadt Nettudattal, de nem, helyette kapunk egy semmit, nincs történet, nincs izgalom, gyakorlatilag nincs semmi, csak hozzáírtak még 250 oldalt a második részhez. Hogy ezt eredetileg is így akarta, vagy tényleg a Flashforward sorozat írása kötötte le inkább azt nem tudom, de ez így nagy csalódás.

10 könyv, 10 mondat 7.

Brian K. Vaughan – Pia Guerra – José Marzán, Jr.: Y, az utolsó férfi : alapötlet nagyon jó, de azért lehetett volna többet kezdeni ezzel, meg hát így se eleje, se vége, a stílus meg nem tetszik
Leslie L. Lawrence: A szitáló fehér por kolostora : Az elmúlt évek igen gyenge LLL könyvei után ez legalább fixen nyújtja a régi sablont és minőséget, szóval mindenképp a legjobb az elmúlt 2-3-x évből és már ez az átlagos minőség is dícséretreméltó:)
Guillermo del Toro – Chuck Hogan: Örök sötétség : Ahogy a másik két rész ez is 100%-osan filmes klisékből áll és valamiért mégis működik. Talán mert igazi vámpírok vannak benne.
Egy pont levonás az angyalok miatt.
És várom a sorozatot!:)
Justin Cronin: A tizenkettek : Végletekig elnyújtott, amerikai módra buta, teljes zagyvaság.
Robert Kirkman – Jay Bonansinga: A Kormányzó bukása I. : Hát ez így már nem poén, hogy szinte egy az egyben volt a tévében vagy képregényben, semmi pluszt nem adott nekem hozzá, sőt vég bennem volt, hogy én ezt már olvastam máskor is, egyszó mint száz unalom.
Kollár-Klemencz László: Felhős – Kistehén : A drog rossz gyerekek, éééértem?!
Hugh Howey: A hajótörött : itt már nem marad meglepetés, vagy fordulat a végére és a világ és a meglepetés is mindig kisebb, ahogy megszokhattuk. ettől még persze nem rossz, csak kevés.
Lőrincz L. László – Sarlós Endre: A föld alatti piramis : avagy a képregények jobban kiherélik a műveket, mint a filmek, avagy ezekszerint képregényekből mennyire jó könyveket lehetne írni. talán.
William Boyd: Solo : a legsablonosabb sablon után jön a következő sablon és így tovább, egy olyan fordulat sincs benne, amit nem látunk nap mint nap vagy ne látszana még a kanyar előtt ezer méterre is
John Sandford: Soha ne ölj… : Hát egy biztos ez a könyv mostanában már nem jelenhetett volna meg, jópár erkölcsi megkérdőjelezhetőség szerepel benne főhős szinten, meghát technikailag sem élne meg (vagyis egy telefonnal elkaptam volna a gyilkost, ha most rosszalkodna). De azért nem rossz, néhol tetszett a stílus.

Ulf Lüdeke: Terence Hill

Fülszöveg: Félénk és szerény - így jellemezte egyik barátja Mario Girottit, azaz Terence Hillt, akinek magánéletéről szinte semmit nem tudhattunk e könyv megjelenéséig. Olasz apa és német anya gyermekeként Velencében született 1939-ben, a háború alatt a Drezda melletti Lommatzschban élt. Tizenkét éves korában fedezte fel Dino Risi, olasz filmrendező, akinek hívására a család Rómába költözött. Több tucat filmben játszott, mire megkapta első komoly szerepét Luchino Visconti A párduc című filmjében. 1964-től Németországban élt, Karl May regényeiből készült filmekben játszott, míg 1967-ben összehozta a sors Carlo Pedersolival, azaz Bud Spencerrel. Közös filmjeiken generációk nőttek és nőnek fel. Ki ne emlékezne a Különben dühbe jövünk, a Kincs, ami nincs vagy éppen a Szuperhekusok jeleneteire? A siker azonban nem segített, amikor 1990-ben balesetben meghalt Hill fogadott fia. Nehéz időszak következett a színész életében, majd a lassú felépülés után tévés karrier várta Olaszországban. 2013 nyarán a Magyarországon is sugárzott Don Matteo sorozat 9. évadja kezdődik el!
Ulf Lüdeke fekete-fehér és színes fotókkal illusztrált könyve nemcsak a világhírű színész pályáját foglalja össze, de bemutatja magánéletét, világlátását - az ismeretlen Terence Hillt.

Vélemény:
 A Bud Spencer könyv megjelenése után már illett és hiányzott is a páros másik felének életrajzi műve, ami 1-2 év után meg is jelent. Bár külsőleg hasonlóan színvonalas könyvről beszélünk, belső értékeivel azonban már akadnak bajok.
Terence Hill-ről sokmindent nem tudtam a könyv előtt, csak ami a filmjeiből lejön, meg, hogy szüleim találkoztak vele tavaly Szlovéniában. Namost a könyv elolvasása után sem változott a helyzet, talán 2-3 új filmcímmel gazdagodtam, meg tudom, hogy uszodát neveztek el róla, de ennyi. Az emberről nem tudunk meg semmit, persze van egy kép, ami próbál velünk elhitetni az író/szerkesztő, de hát ez csak a cél, hogy elhitessük, hogy egy csöndes és jó ember. De igazából a könyv alapján akár tömeggyilkos is lehet, meg bunkó, mert nem válaszol a levelekre, amit szülővárosa küld neki, de hát nem tudhatjuk. Ugyanis ez nem egy saját írású életrajz, nem egy, több interjú alapján összeállított életrajz, Terence vélhetőleg sose beszélt az íróval, sosem olvasta át, hogy mi igaz a könyvből, vagy mi nem, szóval semmi személyeset nem kapunk.
Amit kapunk az egy gondosan szerkesztett, jópár Bravot és hasonszőrű pletykaújságot átollózva kapott, némi terepmunkával kiegészített szerkesztett életrajz. Ha valaki esetleg Terence Hill rajongó a 70-es évek óta és olvassa az újságokat, akkor új dolgokat a könyv nem ad hozzá, aki később született, vagy nem érdekli annyira a színész, annak újdonság lehet, de annyira felszíncirógató stílusban, hogy igazából nem tudunk meg semmivel sem többet, mintha elolvasnánk a wikipedia életrajzát.
Szóval összességében csalódás a könyv, főleg a Bud Spancer könyv után. Ennek ellenére, mivel nincs más magyar nyelvű életrajz, a rajongóknak továbbra is ajánlott olvasmány lehet.

Timur Vermes: Nézd, ki van itt

Fülszöveg:
2011. nyara. Berlin közepén egy üres telken, katonai egyenruhában egy ötvenhat esztendős férfi ébredezik: Adolf Hitler. Amit talál: béke, demokrácia, rengeteg külföldi és egy női kancellár... Ebben az új világban a tőle elvárható fanatikus hittel új karrierbe kezd a televízióban.

Timur Vermes káprázatos szatírájának Hitlere nemcsak végtelenül komikus figura, de ijesztően valóságos is. Meghűl az ereinkben a vér, hogy milyen könnyen megtalálja a helyét egy cinikus, gátlástalan világban, ahol a demokrácia hosszú évtizedei után a demagógia, a nézettségi adatok és a like-gombok nyomogatása vezérli a közéleti cselekvést. A könyv a megjelenése óta töretlen sikert arat Németországban, olvasók százezreit bűvölte el, és a világon szinte mindenütt az idei év egyik legjobban várt megjelenéseként beszélnek róla.

Vélemény:

Legelső pillantásra a marketing miatt ódzkodtam a könyvtől, merthát az nem lehet sose szempont, hogy valamit sokan megvettek ezért vegyük meg mi is, ez túlságosan önmagába való visszacsatolás és semmit nem mond el a minőségről. Pláne, ha Hitlert jó német eladásokkal reklámozzuk. Hát mi mást lehetne jobban eladni Németországban, mint Hitlert? Szóval a reklám nálam abszolút semmitmondó és inkább negatív. A borító minimalizmusa viszont egész ötletes.
És hát valljuk be, fülszöveg elolvasása után a téma is igen érdekesen hangzott, bár még akkor is teljesen másra számítottam.
Tekintsünk el attól, hogy engem sci-fiként zavart volna a megmagyarázhatatlan dolog (az alapfeltevés), de ez nem egy sci-fi így elfogadjuk a feltevést, hogy Hitler csak úgy idepottyan 60 év kihagyással.
És innentől a szórakozáshoz nem hiányzik már semmi. A könyv stílusa remek, a történet egyedi és szórakoztató. Hitler figurája (sajnálom), de néhol már-már szimpatikus, az őszintesége, az általunk ki nem mondott dolgok keverednek az általa félreértett, de ugyanakkor elgondolkodtató dolgokon keresztül nagyon jó könyvvé teszik.
Hitlerről a legtöbbünk nem tud sokmindent, amit tud, az épp elég, hogy utálja, ellenben itt emberként ismerjük meg a gondolatait; és egyáltalán nem egy szörnyeteggé nagyított negatív történelmi figura, csak egy ember ( egyébként is csak egy ember volt, szőrnyüséget nem biztos, hogy elkövetett, azt mások követték el, max az ő parancsára, őt viszont a népe választotta, hogy ezt véghez vigye, szóval nem biztos, hogy ő az egyedüli hibás) egyedi világképpel, gondolatokkal és ahhoz azért óvatosan bánik az író vele, hogy annyira ne is legyen negatív. Szóval a könyv (youtube)-Hitlert én nem utálom, szinte már gondolkodom, hogy jól mutatna egy horogkeresztes bögre az asztalomon, a könyvet és nem más szimbolízálva, ahogy Hitler is kibújik a szimbólumok mögül, ha csak fikciósan is, szóval azért nem összekeverendő az eredetivel, bár mostantól lehet arra is máshogy nézek. A könyv vége miatt fél csillag levonás, mert tegnap olvastam és már most sem emlékszem rá, valahogy hiányérzetem van ezzel a kórházas lezárással.
 

Adam Richman: Így faltam fel Amerikát!

Fülszöveg:

A Spektrum TV-n futó "Fald fel Amerikát" c. sorozat népszerű műsorvezetőjének egyedi hangvételű könyve már magyarul is! Adam Richman, a világ legszórakoztatóbb "húsimádója" végre saját könyvében is megosztja rajongóival a legmeghökkentőbb éttermi élményeit, és elárulja azt is, hogy milyen viszontagságok között született meg a világ egyik legnézettebb tévésorozata, a Fald fel Amerikát!. Meglepetésként minden fejezet után egy eredeti "Fald fel Amerikát-receptet" is kapunk Adamtől!

Vélemény:  


Adam Richman mondhatja magát színésznek, de mint mindenki, én is a Fald fel Amerikából ismerem. Remek műsor, de nem diétás, úgyhogy már nem nézem, ellenben azért erősen véggondolandó, hogy melyiket választaná az ember: végenni az összes évad összes ételét úgy, hogy utánna nem leszel 150 kilós vagy kapsz szívinfartust, vagy Rocco mester életművén menni vég.
Fogas kérdés lenne:)
Elvárásom így volt is a könyvvel, hogy finomabnál finomabb, szebbnél-szebb ételeket mutasson be, néhány titkos recepttel és a kalandokkal a műsor színfalai mögött.
Ezt kaptam?
Háááát nem egészen.
Nézzük mi is ez a könyv: Adam barátunk néhány naplószerűen megírt csajozása pár városban, ahol közben azért kajált is és attól is orgazmikus állapotba került (minden fejezetben szinte), mindezt terjedelemkitöltő történelem- és földrajzleckével az épp adott tájegységről és pár fekete-fehér képpel. Haló, útikönyvet és szakácskönyvet sem jelentetünk meg fekete-fehér képekkel!
Szinte semmi nem látszik egyik icipici képen sem, hiába van a szürke 2-3 árnyalatában.
És hát azt kell mondjam, hogy a kaják sem hozzák meg a kedvemet, a Fald fel Amerikát mondjuk 70-80%-át szívesen fogyasztanám, ennek a könyvnek a kajáinál ez jó, ha 20-30%, de lehet sokat mondtam. Egyszerűen leírásai minden ételnek ugyanazok, ugyanolyan élményt váltanak ki belőle és ha ott a tulaj, akkor rossz nem is lehet. Ez műsorban legalább jó képekkel van álátámasztva, ami itt hiányzik. És hát tényleg kb 25% étel, 40% történelem, földrajz, 30% csajozás, 5% recept, amikből úgyse fogsz tudni megcsinálni egyet sem.
Köszönöm a könyvet a kiadónak és úgy egyébként nem egy überrosz olvasmány, de mégis azt kell mondanom, hogy elvárás alapján nagy csalódás és ha Amerikába indulnék gasztrótúrára, akkor a könyvből csak 1-2 dolgot jegyzetelnék ki és maradna a műsor, mint alap.

Robert Charles Wilson: Bázis – A Blind Lake-rejtély

Fülszöveg:

A minnesotai Blind Lake Szövetségi Kutatóintézet elképesztően fejlett berendezéseivel tudósok figyelik egy idegen bolygó lényeinek életét. Mivel saját technikai eszközeik ugyanolyan ismeretlenek számukra, mint az a másik világ, semmi mást nem tehetnek, csak néznek és hallgatnak. A kapcsolat egyirányú, így párbeszédre sincs esély.
Aztán egyik napról a másikra, figyelmeztetés nélkül, a katonaság kordont von Blind Lake köré. Minden összeköttetés megszakad a külvilággal, a kutatók magukra maradnak. Összezárva az érthetetlen, megfejthetetlenül idegen civilizáció képeivel, hangjaival. A feszültség nőttön-nő, konfliktusok robbannak ki az emberek között, a hadsereg azonban nem avatkozik be. Még az ellátmányt is távirányított gépekkel küldik be. És idővel valami különös érzés hatalmasodik el a tudósokon: mintha a megfigyelt idegenek is szemmel tartanák őket…

A Hugo-díjas kanadai szerző szintén Hugóra jelölt regénye izgalmas emberi drámák és egy meghökkentő tudományos rejtély mesteri elegye, az a fajta könyv, amiért érdemes SF-irodalmat olvasni. A Pörgés-trilógia, a Bioszféra és a Kronolitok írójának újabb emlékezetes kötete!

Vélemény:
A Bázis Wilson legjobb regénye a Tengely óta, legalábbis a magyar kiadásokat és azok sorrendjét figyelembe véve. Meg sem közelíti a Pörgést, de a Tengelyt (ami még mindig jó) azért alulról súrolja. Ami nagy szó, mert már kezdtük elveszteni lelkesedésünket az író iránt, hisz a legutóbbi két könyve gyenge közepes és picit közepes fölött ingadozott. De lássuk a medvét.
A könyv izgalmas, többszinten rejtélyes, megfelelően hosszú és bár rengeteg a Wilson-os sablon (és a nem Wilsonos, de önmagában sablonos szereplők), mégis okozhat meglepetést mégha a Fülszöveg le is akarja lőni az összes poént.
Itt se hiányzik az egyéni nézőponton keresztül megvilágított univerzális esemény, vagy hát sokáig nálam csak ezen esemény látszatja. Mert ugyan szeretem a sci-fit és így van, amit el tudok fogadni, bár nem létezik, de van, amit nem, mert fizikailag lehetetlen és az író sem veszi a fáradságot, hogy megvilágítsa, csak egyszerűen kijelenti, hogy ők se tudják, hogy működik, de működik. Ebből adódóan felmerülhet az olvasóban, hogy a központi szerkezet működése is egy rejtély-e, amit elfogadunk, mint a könyv alapfeltevése, vagy kételkedünk benne és a rejtély megoldása maga a gépek generálta látszat, ahogy aztán majd az egyik szereplő fel is veti. Bár ezt a rejtélyt nem oldja fel a könyv, azért a vége megoldással szolgál, hogy legalább a két irányból melyik a helyes legalábbis a könyv szerint, aztán, hogy olvasóként elfogadjuk-e vagy sem, az már más kérdés.
A valódi rejtély, hogy miért is zárták le a várost, mi történt a városon vagy a bolygón kívül, ami ezt a megoldást szülte szintén kap megoldást a végére, azt meg mindenki döntse el, hogy az elég magyarázat-e.
Megemlítendő még, hogy bár a könyv némely hősei küzdenek az antropomorfizáció ellen, sajnos Wilson sem tudott ettől elszakadni (ha tud egyáltalán valaki is), lényei bár különböznek az embertől, mégis túl emberszerűek és viselkedésükre is rá van húzva az emberi viselkedés. Ja és persze kinézetükben teljesen elütnek a borítón lévő lénytől, de hát úgy tűnik nemzetközileg sem vették a fáradságot, hogy a grafikusnak átküldjék azt a két bekezdést ami a lények külsejéről szól.
Összességében tehát egy abszolút élvezhető sci-fi/társadalmi dráma könyvet kapunk, néhány eredeti és jónéhány mára már sok helyről ismerős ötlettel, de azért ne várjunk Pörgési magasságokat.

Hatvani Dániel: Tehéncsöcs

Na, megvolt az idei (és lehet, hogy elmúlt 5 év) pornója is, mert hát itt lehet írogatni, hogy rendszerrajz vagy akármi, ez 90% pornó. De hát no, volt Ulpius-ház előtt is könyvkiadás.
A szerző gondosan szerkesztette, a perverziókat kihagyva valószínű a legtöbb lehetséges szexverziót és szexproblémát leírta, ami 90-ben érdekes lehetett 1-2-3-6 ember között. Ezzel nincs is baj. A baj ott van, hogy egyrészt az írói stílus nem azonosul a témával, teljesen szövegidegen kifejezésekkel dobálózik, mintha egy olyan ember akarna pornót írni, aki magát műveltnek gondolja, amit szerintem hanyagoljunk, pornót írjon a pórnép, otthonülő mamikák vagy jobb esetben tapasztalt kis és nagylányok.
A másik probléma ez a pedofil/vérfertőző vonal, amit túl természetesnek kezel. Mert addig oké, hogy hülyeségnek tartom, hogy a 18 éves lánnyal bármit lehet csinálni a 17,99 évessel meg nem, mert börtönbecsuknak, ez eddig oké, nincs bajom, ha érett tizenéves lányok is szerepelnek benne. De ne már az apjával/nevelőapjával, ami teljesen részletkérdés, ha születése óta neveli. És ne már egyéb dolgokat is 5-6 évesen és onnan folyamatosan, szerintem nem természetes, ha az apa a lányát olyan helyeken is simogatja, ahol nem kéne, főleg 5-6 évesen és az együttfürdést is elképzelhetetlennek tartanám 10 éves lányka/apa-anya között. De mondom, lehet, hogy én vagyok prüd, és igazából ezeket csinálják a szülők-gyerekek, de utána össze is fekszenek, szóval az meg már tuti nem elfogadott mostanság.

Neil Gaiman: Sosehol

Az ötlet abszolút öt csillag, hogy kedvenc városom metrómegállónevei egykor szószerint is azt jelentették, amik. Így az ismerős helyek új értelmet kapnak. A stílus is nagyrészt tetszett, mostmár rájöttem, hogy a közös könyvükből inkább Gaiman stílusa jön be, mint Prachett-é. De azért nem mondanám, hogy egészében tetszett, mert igazából a történet, a szereplők annyira nem kötöttek le, sablonosak voltak különlegességekbe csomagolva. Szóval nem az én íróm Gaiman, de kis Londonnal megbolondítva fogyasztható.

Frei Tamás: 2015

Fülszöveg:
André története a következő parlamenti választások napjaiban indul ismét útjára, feszült, konfliktusokkal teli időszakban. A képzeletbeli Magyarország arra ébred, hogy a kisebbség került többségbe. De hogyan? Miként és miért esik egymásnak a magyar politikai és gazdasági elit egy része, és mi köze mindehhez Andrénak, Adriennek és egy kaliforniában élő sikeres magyar feltalálónőnek? Mi történik a sarokba szorított miniszterelnökkel, a magyar poli-garchákkal, és persze Andréval, meg az ő fekete szemű hároméves kislányával, Fruzsikával. Bátor és izgalmas utazás a következő évek Magyarországának kulisszái mögé!

Vélemény:

Jelentős csúszással, de még a címben sugallt időpont előtt megérkezett Frei Tamás első trilógiájának utolsó darabja. A késés okait nem firtatom, annyi biztos, hogyha ez tavaly ilyenkor jön ki, akkor nem ez a könyv jön ki, eléggé tele lett még szórva 2013-as valós utalásokkal.
Ahogy az első két rész is egy fél fiktív párhuzamos univerzumban játszódik, úgy ez is, csak már részben a jövőben, 2015-ben. De itt már ténylegesen külön van választva, hogy ebben a Magyarországban nem minden úgy és akkor van, mint a valós Magyarországon, nem kell külön keresgélni az apró pontokat, hogy miért nem játszódhatott a második rész a valós 2011-ben és hasonlók.
A Frei könyvek olyanok, mint a 300 film, vagy némely Attenborough természetfilm. A végletekig le van lassítva még a felfokozott tempó is, hogy közbe minden térbeli, időbeli, politikai, gazdasági, történelmi vetületét megfigyelhessük, mondjuk az ütköző kocsiknak, a kilőtt golyónak, a tüzelő rendőr New Yorkba kivándorolt nagynénjének milliomossá válásának ésatöbbi, mindezt nem kevés saját véleménnyel és Frei stílusban tálalva. És bár minden könyv kb. 100 oldalnyi történettel rendelkezik, ezek a jó kis narrálások fel is duzzasszák meg le is kötik az olvasót, vagy legalábbis engem.
És ezt most mind pozitívumként mondom, maga a stílus nem egyedi, Dan Brown sem ír hosszabbat, csak telerakja művészettörténeti érdekességekkel, Frei meg Frei dossziés érdekességekkel, ami az új DB és FT könyveket összehasonlítva egyértelműen Frei felé billenti a mérleget. Az érdekességek és a híradóban elhangzottak és a mögöttük lévő gondolatok összekötése szintén érdekes, főleg egy olyan valakinek, mint én, aki itt él ugyan térben, de nem tud többet a magyar helyzetről, mint a legtöbb más országéról. Szóval igen, ez fiktív Magyarország, de természetesen a fikció nagyon sokban hasonlít a valóságra, hogy ez a százalék most 60, vagy 95 azt valószínű nem sokan fogják tudni eldönteni. Mindemellett visszaköszön furcsa módón szinte minden szereplő szájából (legyen az főhős vagy másodvonalbeli főgonosz, vagy csak színesítő karakter) egyfajta világnézet, vélemény, amivel én személy szerint 95%-ban egyet is értek, mégha sok minden egy egyszerűsítő szűrőn ment át, hogy használható egymondatos vélemény legyen.
És hát akkor a történet. Mint mondtam, egy rövid történetről beszélünk, az első 200 oldal filmen 5-10 perc és bár sokszor felvetődik, hogy elméletben lehetne a Frei könyvekből filmet csinálni, én úgy gondolom, hogy gyakorlatban is lehetne egy egyszerű Jason Stathemes akciófilmet, ami nem rosszabb, mint a társai, hisz megvan az a 60-80-100 oldalas történet, ami akár forgatókönyv is lehetne, de tény, hogy a maradék 450 oldalt viszont vághatjuk ki a kukába filmnél és ezzel elvesztené az egész lényegét és kapnánk egy B kategóriás akicómozit háttér és gondolatok nélkül. Szóval reméljük nem lesz film:)
Szóval a történet maga végletekig egyszerű és rövid és talán jóval véresebb, erőszakosabb, mint az eddigiek (ez nem baj), de megállja a helyét, mint keret, ami közé lehet írni a regényt.
Összegségében (úgy, hogy a többi könyv már éves távlatban van többszáz könyv távolságra) azt kell mondanom, hogy talán ez az eddigi legjobb Frei könyv, nálam megkapja a max pontszámot és abszolút várom az újszereplős új regényt. Gondolom, 2015-ben:)

Robert A. Heinlein: A Hold börtönében

Kicsit lassan olvastam ki, de csak mert most túl sok melóm van és ez nem a könyv hibája.
Az elején azért nem hagytam abba, mert Sherlock-os utalások vannak benne, onnantól kedve viszont már a stílusa és a történések miatt.
A könyv 95%-a egy folyamatos leírása az egymásból következő eseményeknek, de nagyon összeszedett, átgondolt, kidolgozott és érdekes formában.
Műfajilag nem tudom, hova lehetne sorolni, mert amennyire sci-fi, annyira lehetne történelmi értekezés is a jövőből.
Nekem tetszett, tudom ajánlani.

Kiss Ádám – Benk Dénes: Kiss Kiss Benk Benk

Nyilván a könyv rossz, minden Dumaszínházas könyv rossz, a rosszaság fokát kell meghatározni. Erről azt gondoltam, hogy nagyon, majd megértettem, hogy úgy csinálnak, mintha lenne mögötte szerkezet és gondolat és akkor tetszett, de attól még nem jó. Kb. közepesen rossz a rosszak közül, lesz még rosszabb is:)

Leslie L. Lawrence: Nyomasztó örökség I-II.

Jólvan Laci bácsi, milyen szép hosszú könyv ez, megyünk a nyomdába és kiadjuk. – mondátk az ápolók és felrakták a polcra a kéziratot az elmúlt évek LLL könyvei mellé, ahol már nem fér hozzá Laci bácsi.
Történne ez, ha számítana a mínőség. De itt most az számít, hogy LLL és el lehet adni és ha nagyhirtelen 2000 oldalt leadna bármiről, akkor még megpróbálnák karácsony előtt kihozni.
Ez a könyv is egy nagynulla, ahogy mostmár lassan mind.
Az első kötet eddig fél csillag erős jóindulattal. Történet persze most sincs, de ehhez hozzájön valami olyan szintű szerelmi nyávogás tízoldalakon keresztűl, hogy nyomnám a kezébe a Tvájlájtosaknak. (vagy talán ez a cél? amit nem lehet eladni felnőtt embereknek, azt kicsit átfordított unszimpatikus, de fiatal női szereplővel el lehet adni a tizen-húszonéves lánykáknak?) Mennyivel jobb volt, amikor Leslie a főszereplő, kiválasszák egymást azzal az az 1-4 csajjal kicsit nyomatják az idétlenkedést előjátéknak, azt bumm bele. Itt meg a húszonixkéves szűz kiscsaj olvadozik magában legalább 50 oldalban, hogy végre rátelepedjen a görög isten testű csávesz, akiről semmit nem tud, de nem is kell, hisz a szerelem arról szól, hogy jó a teste és gyerünk az ágyba már. De akkor legalább intézné el, mint Leslie 5 oldalba kishumorral, azt menjünk nyomozni. ÁÁÁÁ
A második kötet dupla ilyen jó, nincs már szerelmi nyávogás, elkezdenek nyomozni, ha annak lehet ezt nevezni, de mindenképpen történik egy és más, végülis ugyanaz, mint a többi LLL-ben, mindenki azt a szerepet kapja a végén, amit az elején is neki adnánk.
Plusz pont, hogy összeköti az LLL univerzummal, szóval igen sanszos, hogy a következő kötetekben LLL lesz aki végre szűzteleníti a kislányt (és akkor már látom, hogy mi értelme volt ezt a sorozatot létrehozni).
Ja és a végén kiderül, amit már a tavalyi kötetek első oldalán is tud mindenki (aki nem, az ne olvasson ilyet, mert ez szigorúan 11 év felettieknek szóló könyv).
Ezek tények, de nem bántom Laci bácsit, én magam már nem támogatom, de örülök, ha ebből el tud menni nyaralni, továbbra is példaképem (épp ezekért is), és örülök, hogy pénzé tudja tenni a trágyát is többedszer is, de ez akkor is az.

Nyereményjáték - Eredményhírdetés

Nyereményjátékomat, több, mint 700-an néztétek meg és 14-en gondoltátok úgy, hogy érdemes játszani, főleg, hogy nincs is kérdés:)
Mivel többen a több nyertesre adtatok le szavazatokat, így két nyertes lett a két nyereménykönyvre, hogy melyik könyvet melyik nyertes kapja, azt a nyertesekre és azok gyorsaságára bízom.
A két szerencsés nyertes tehát:
Dobos Vera
és
Dávid Buzánszky

A nyertesekkel felveszem a kapcsolatot, hogy, hogyan is juthat hozzájuk a könyv. Esetleges nem jelentkezés esetére pótnyertesem is van:)

Ha esetleg kiadók ajánlanak még fel ilyen célra is könyvet, akkor lesz majd később is nyereményjáték, szóval érdemes visszanézni, figyelni a blogot.

Dan Brown: Inferno

.

"Keressetek és találtok."

Ez a bibliai idézet visszhangzik Robert Langdon, a Harvard jeles szimbólumkutatója fejében, amikor felébred egy kórházi ágyon, és nem tudja, hol van és hogy került oda. Arra a morbid tárgyra sincs magyarázata, amelyet a holmija közt eldugva találtak.

Langdon az életéért menekül egy őrült hajsza során Firenzén át, egy fiatal orvosnő, Sienna Brooks társaságában. Csak úgy szökhetnek meg ismeretlen üldözőik elől, hogy Langdon beveti ismereteit a történelmi homlokzatok mögött rejlő titkos átjárókról és ősi rejtelmekről.

Egyedül Dante sötét, monumentális remekének, a Pokolnak néhány sora vezérli őket, amelynek segítségével megfejthetik a reneszánsz legünnepeltebb műveinek - szobroknak, festményeknek és épületeknek - mélyén rejlő kódokat, hogy eljussanak egy kirakós játék megoldásához, melynek révén talán elháríthatják a világot fenyegető félelmetes veszélyt...

A történelem egyik leghátborzongatóbb irodalmi klasszikusa, a Pokol ihletésére született, és díszletei között játszódó mű Dan Brown eddigi legellenállhatatlanabb és leggondolatébresztőbb regénye; lélegzetelállító versenyfutás az idővel, amely már az első oldalon rabul ejti az olvasót, és el sem ereszti a befejezésig.

Figyelem a most következő "kritika" bár nem tartalmaz eseményleírásokat, de tartalmaz esetleg a többségétől elütő véleményeket, aki érzékeny, az ne olvassa. És vallásra most ki se tértem, pedig Langdon abból példaképszerű.:)


Dan Brown a legjobb útikönyv író, akit ismerek. Az már nem az ő baja, hogy csak a szöveges részt olvashatjuk, volt idő, amikor még ki lett adva díszkötésbe képekkel is az adott mű, de most már ezek hiányában egy okostelefon/tablet/számítógép szükségeltetik a teljes olvasási élményhez.
Dan Brown könyvet olvasni sajnos anyagi csőd épp ezért is, mert hát igencsak kedvet tud csinálni, hogy most látogassunk Rómába, Londonba, Párizsba, Washingtonba, vagy adott esetben Firenzébe. Igen, megnéztem már a repjegyeket és igen volt egy időkapu, amikor 10.000-ből oda-vissza meg lehetett volna járni repülővel és még nincs elvetve, hogy esetleg tavasszal. De ha nem, akkor is a másik színhely már előtte tervbe volt véve, szóval ott azért mindenképp le kéne menni a Ground Zero-ra. És igen, Rómában is jártunk direktbe Angyalok és Démonok túrázni (hozzátéve, hogy anélkül is elég szép város, csak mégis van egy vezető fonal) és Londonban is kutakodtam a Temple Church felé (nem könnyű megtalálni).
Szóval, amit kapunk, az minden esetben egy útikönyv, de talán soha eddig nem volt ennyire az és ez nem feltétlen erény. Addig oké, hogy rávilágít érdekességekre, esetleg kevésbé túristabarát helyekre, de az Inferno-ból már megtudhatjuk címre pontosan vagy 15 kávézó helyét, hogy hol jó az expresso, vagy, hogy befizethetünk VIP túrára itt és itt és rengeteg, a történethez nem szükséges szoborról és festményről tudunk meg tényeket, ha más nem, azt, hogy csúnya. Ez már sok szerintem. Főleg, hogyha megfigyeljük és valakinek ez az első Langdon könyve, akkor csodálkozhat is, hogy oké, hogy ez szimbolumkutató, de akkor miért nem találkozik túl sok szimbólummal, miért lett belőle hírtelen történész/műértő? Merthogy itt már mintha kifogyott volna az érdekes okosságok sora, amiket az előző kötetekben megszokhattunk. Konkrétan úgy a 70-90 oldal környékén van az első hasonló, eddigre már a régebbi kötetekbe rég elmesélte, hogy ugye nem tudtuk, hogy ez és ez és amaz mit jelent, vagy miért. Itt ehelyett van műelemzés, hisz ha már múzeumba és hasonló helyen futkos a főhős, akkor muszáj megállni minden érdekesebb műremeknél, ha kapcsolódik a történethez, ha nem, ha érdekes, ha nem.
Szóval kapunk egy Firenze útikönyvet, aztán kapunk még két másik városét is, merthát azért annyira nem érdekes Firenze, hogy 600 oldalt megtöltsön, lássuk be fele annyi jóság van benne, mint egy Rómában vagy Washingtonba (erős két nap nálam), kapunk egy Dan Brown-t csak fejből vágja, amit ő kis füzetből, megkapjuk mellé a szokásos csajt, akivel szaladhatunk (eddig kivétel nélkül mindig ugyanez a csaj volt, csak más néven), kapunk barátokat, ellenségeket, néha azt se lehet tudni, melyik-melyik. Kapunk trükkös írást, néhány fordulatot, néhány nagyon kiszámítható és néhány talán kevésbé kiszámítható fordulatot. Kapunk rohanást, idővel és üldözőkkel való futkosást és kapunk egy - egyesek szerint - dilemmát, hogy azért gondolkodjunk is el kicsit.
A dilemma nem dilemma, a túlnépesedés tény, a végkifejlet elkerülhető, de egyenlőre senki nem akarja elkerülni a pusztítást, a kormányok nagy része még mindig azért fizet, hogy több gyerek szülessen, ami nonszensz, már vagy 50 éve a nulla és egy gyerekeseket kéne támogatni adóval és mindennel, a meddővé tételt ingyenessé tenni, a sokgyerekeseket meg ellehetetleníteni.
Persze minden fordítva van, de hát mindegy, talán én már nem élem meg, az önző szülők gyerekei meg majd szívnak, de az már sehogy sem az én problémám. Ha az lenne, gondolkodás nélkül megnyomnám a felezőgombot.
De Dan Brown okosabb, mint gondoltam és nem megy rá a tömegmészárlásra, mert az csúnya és rossz, hanem válassza a sokkal humánusabb (bár eredetiségtől szintén távol eső) verziót, ami azért nekem is jobban tetszik, veszteségmentes is (majd leküzdik akiknek le kell a könyv szerint állati ösztöneiket, de lehet a vírus arról is gondoskodott) és hát szinte tökéletes megoldás, tudom kívánni, hogy ezt viszont lépje meg valaki "főellenség" (szerintem ilyenek sincsenek) vagy valamelyik világszervezet, és nem is kell a kényes fejlett országokba, mivel azok többsége jól csinálja, mert csökken a népességük, szóval nyugodtan lehet a fejlődő országokra specializálni (plusz Kína, aki talán már csökken, de már mindenképp fejlett) és akkor még talán megmenthető az emberiség. De mint mondtam, nekem nem fűződik hozzá érdekem, plusz lehet, hogy a vezetők is Föld pártiak az emberiség pártiak helyett, meg hát hisznek az önmegtisztulásban, a Föld túl fogja élni.
A lényeg, hogy a könyv nem a legjobb Langdon könyv. Talán nem is a legrosszabb. 90%-ban ugyanaz, mind az eddigiek, a maradék 10% újításból viszont 7% rossz irányba visz.
Akinek tetszettek az eddigiek (pl. én) annak tetszeni fog ez is, minden hibájával együtt, akinek meg nem, annak valószínű ez sem. A mezőnyből nem emelkedik ki annyival, mint amekkora a marketingje (nem a magyar, azt már nem vitték túlzásba, de ettől még van egy pozícionálása a DaVinci miatt), de ettől még egy tisztességes iparosmunka a kalandos szórakoztató regények palettáján.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Nos. Elősszőr is maga a szerkezet, az ötlet nekem újszerű, ötletes, én is akarom. Ami önmagában rossz hír is, mert valami miatt ez híres lett, így bár teljesen könnyedén lehetne ilyet írni és jobbat, sikerre nem lehetne vinni, mert ezzel hasonlítanák össze.
A jó ötletnek és szerkezetnek ellentmondva maga a könyv rossz és hiteltelen és baromira idegesítő.
A hosszú e-mailezgetésekben nagy rutinom van és nem így működnek. Úgy értem itt megvolt a cél, hogy mit kell elérni a levelezésbe, és milyen íven hova vigye az író, de nem volt meg a hogyan. Hiteltelen a végletekig. Mármint tényleg az egész olyan, mintha írnám, hogy jónapot kívánok Erzsi néni, finom volt a krumplifőzelék tegnap és erre Erzsinéni összepisili magát, onnantól kezdve az én Böskémnek hívja magát és bármikor benne lenne egy jó kis 50 árnyalatos találkába, mindegymitmond Pista bá a férje. Nem így működik. Semmiről nem szólnak az e-mailek, nem fejeznek ki érzelmeket, semmit. Amikor 30 oldalanként erre rájön az író, akkor benyom egy úgy megcsókolnálakot vagy a te szerelmes valamid. Ha ilyen szinten el lehetne érni bármit, akkor sajnos vagy tucat lány/nő sírta magát állomba az e-mailjeimtől az elmúlt 20 évben és nem ezen a szinten.
Ehhez hozzájön, hogy a csaj főszereplőt az első oldaltól kezdve jól fel kellene pofozni, abszolút unszimpatikus, beképzelt, végletekig buta, szétszort liba, aki úgy magasról szarik bárkire, de főleg a családjára. Ehhez jön a fickó, aki mindneképen inteligensebb, bár fogalmam sincs mit akar a csajtól, vagy milyen szinten szórakozik ezen, de hát reméljük szórakozik a csajjal, mert megérdemli és a cél, hogy az ő amúgy egész jó életének néhány este üresjáratát valakivel elfantáziálgassa teljesen legálisan, amikor éppen nem utazik valamerre.
Egyébként is abszolút negatív és mélységesen lenézendő a hasonló otthon unatkozó családanyák, akik más fickókkal leveleznek napi szinten, mert az hűdeizgi, bizonyos szinten nem jobb, mintha megcsalná a postással azt meg is vagyunk, sőt.
Szóval ez egy rosszul megírt, rossz üzenetű, abszolút nem romantikus valami, kerülje aki tudja, de tudom, hogy a célközönség nehezen tudja, mert jajhát olvasta az anyu, a barinő, a húgom, a Joy-ban is reklámozták, rá is van írva, hogy 1 millió nőci megvette már, és hát már úgyis kiolvastam azt a 6 könyvet, ami a hónapban a molyon trendi volt és hát így nekem is el kellett olvasni, így van időm, hát pólom…

Nyereményjáték

Mivel már csak alig egy hónap van, hogy egy éves szülinapját ünnepelje a blog (meg én is a sokadikat), így nyereményjátékot hirdetek nagyhirtelen.
Mivel semmi értelmét nem látom, hogy kérdéseket adjak fel és kigooglizd és aztán én rábólintsak, így a játék másféle lesz.
A blogon van fenn jelenleg kb. 120 könyv (a 10 könyv, 10 mondat bejegyzések és a bennük szereplő könyvek nem számítanak). Van durván egy hónapod, hogy a 120 könyvből kiválassz egyet és elolvasd (ellenőrizni ugyan nem tudom, hogy nem-e régebbi olvasás, de azért na, legyen új, ha lehetséges) és aztán a bejegyzés alá hozzászólásban egy rövid véleményt írjál a könyvről, hogy pont annyira tetszett-nemtetszett, mint amit én írtam, vagy ellenkezőleg és hasonlók (ne egy egyszerű mondatba azért). A hozzászólás linkjét a neveddel, címeddel együtt pedig küld el a hullaszamlalas@freemail.hu címre szeptember 27. éjfélig.
És, hogy mi is a nyeremény?
Egyrészt a Metropolis Media Kiadó ajánlott fel könyveket (újak, szépek), másrészt én is még szerintem mellédobok párat a cserepolcomról (amik megmaradnak, de ha cserélni/venni szeretnél: http://moly.hu/polcok/elado-konyvek-4), bár még kérdéses, hogy egy nyertes legyen, aki viszi a minimum 3 könyvet, vagy legyen legalább annyi nyertes, ahány új könyv a nyeremény (2-5), akár erről való véleményedet is írd meg az e-mailben.
Ami biztosan a nyeremény lesz:
-Neal Stephenson: Gyémántkor I-II
-Vernor Vinge: A szivárvány tövében
de valószínű még növekszik 1-3 Metropolis Media-s könyvvel a nyereményhalmaz addig (majd itt frissítem).
5-nél kevesebb játékos esetén nem sorsolok, így mindenképp javasolt, hogy ezt a bejegyzést megoszd, hogy sokan tudjanak róla.
Játékra fel!

Thomas Harris: A bárányok hallgatnak

Azt kell mondjam, hogy bár nagyon jó könyv, elmarad a Vörös sárkánytól. Oké, Hannibal előrébb kerül és ez jó, hisz remek karakter. Azonban a rosszfiú túlságosan hasonlít a Vörös sárkányéra és az egész történetből hiányzik az azt átítató feszültség és pörgés. Szóval kapunk Hannibált, de ez lemondásokkal is jár. Starling sem olyan erős karakter, mint várnánk, szóval így újraolvasva nálam ez eddig második helyen van.
Ja és ennél már nem tudtam Mads-sel olvasni, egyszerűen nagyon Hopkins-ra van írva a szerep.

Dan Brown: Az elveszett jelkép

Újraolvasás, nagy részéig azt mondtam, hogy nem is olyan rossz, mint emlékszem és persze nem is rossz, van egy-két maradandó helyszín meg kép, ami különlegessége miatt megmarad az emberben. De aztán így a végén visszagondolva egyrészt a történet is elég csekély volt, egy-két ide-oda menés, kevés akció, másrészt bőven akad nem egyértelmű levezetés, hibás következtetés (mivel felejtősek az adatok, csak az utolsó 10 oldalban vagy 2-3 helyre mondja, hogy ú, ez is körben-kör, az circumpunkt, hát nem, az körben pont, nem ugyanaz mégha általában a köralapú épületek körül van is egy körsétány az tényleg nem vallási vagy szabadköművesi dolog, hanem így logikus, mert háromszögben nehéz lenne körbemenni), a végső következtetés sem következtetés, nincs titok, vagy megmarad és a noetikába továbbra sem hiszek és nem is terjedt el, pedig már nem új a könyv.  Nameg, ha a gyerekem pár órája vágta le a kezemet poénból, majd meggyilkoltatná magát velem és végül memulder, akkor utána fél órával nem poénkodok a haverommal és viccesen se kacsintok vele össze, hanem összeroskadva üldögélek majd kórházban fekszek.
De Washington-ba máris pakolnék és mennék és körbejárnám ésatöbbi, de még mindig ugyanolyan távol van, mint az első olvasásnál. És minden hibája ellenére olvasmányos, tehát nem olyan rossz és várom az újabb rész (egy hónapon belül mostmár:)

Lőrincz L. László - Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről

Hétvégén volt szerencsém kiolvasni a fenti címmel megjelent 3 történetet a Galaktika XL-ból (netes forrás). Lassan tényleg nem tudom mit gondoljak Laci bácsi mostanában megjelent könyveiről, történeteiről. Írói fejlődés - legalábbis pozitív irányban - nem történt az elmúlt 40 évben. A fent említett 3 történet kb. 100 oldalnyi terjedelem, de így is baromira unalmas.
Képzeljünk el egy nem túl motivált mesemondót aki leül mondanak neki 3-4 témát (foci, plázacicák, nem emlékszem mi volt az első) és a mesélő elkezd mesélni. Amit kimond nem törölheti, nem javíthatja, a következő mondaton nem gondolkodhat, a történetet előre nem dolgozhatja ki. És akkor az alaphelyzetből mindig elkalandozva, de nem mindig értelmesen elkalandozva lassan halad a történet a hiányzó sluszpoénok felé. Nagyon rossz, tényleg semmi szerkesztés, semmi átgondolás, csak úgy van, bár biztos vagyok benne, hogyha ez tényleg egy este elhangzott és Laci bácsi meséli még talán tetszene is, talán nevet is rajta az ember, talán nem is veszi észre az ellentmondásokat, talán nem is akad fent a sok fajok közti erotikán. Ja persze gyerekek is voltak ennél a mesedélutánon.

Charles Maclean: Paranoia

Fülszöveg: Ezt senki sem láthatta előre… Martin Gregory egy pénteken hazatér a munkából, megrakodva a feleségének szánt születésnapi ajándékokkal, majd másnap hajnalban fölkel, és látszólag minden ok nélkül valami olyan kegyetlenséget követ el, ami megkérdőjelezi beszámíthatóságát. Az őt kezelő pszichoterapeuta aztán, mivel más módszerrel nem jut eredményre, regressziós hipnózisnak veti alá páciensét, és hirtelen a múltnak akkora örvénylő szakadéka nyílik meg a lábuk alatt, aminek talán sosem érik el a fenekét. De valóban előző életek és valóságok befolyásolják Martin döntéseit, vagy dr. Somerville nem egészen az, akinek mondja magát, és az eseményeket saját kezűleg manipulálja? Esetleg minden csupán egy beteg elme szüleménye, mely kétségbeesetten fogódzót keres, mielőtt végképp magával sodorná a káprázatok árja? A skót szerző döbbenetes erejű története már puszta elolvasásával is képes felborítani egy gyengébb idegzetű ember lelki egyensúlyát. Paul Newman, az Oscar-díjas színész egyszer ezt nyilatkozta: „Amúgy is álmatlanságban szenvedtem, de amióta a Paranoiát elolvastam, már egyáltalán nem bírok aludni." A regény megjelenése óta a pszichológiai horror modern klasszikusává vált, és látványosan cáfolja a tételt, hogy a szépirodalomtól idegen az alantas ijesztgetés. Tegyen egy próbát, ha mer!

 Amikor megláttam a frissen megjelenő Galaktika könyvek között egyrészt úgy gondoltam, hogy már megint egy kiadóidegen könyv, ami újabban többször is előfordult, valahogy néha elkalandoznak a sci-fi/fantasy vonalról. A másik gondolatom meg, hogy ilynye no horrorkönyv, szép, bár sablonos borítóval, nekem ez kell.
A fülszöveg sokat ígér, bár azért ha valaki 30 év alatt jó ha három könyvet megír és szórakoztató irodalomnál tartunk, akkor az nem biztos, hogy előny és tapasztaltság, főleg, hogy ez neki az első ilyesmi típusú könyve.
Nade csapjunk a lecsóba, ahogy a könyv is teszi. Erős indítás a kutyás rész, bár én nem vagyok tagja annak a ferdült ízlésű nonhumán csoportnak, akik szerint egy embert nyugodtan ki lehet belezni, de az aranyos kutyát nem, mert az aranyos, de azért ütött.
Sajnos innentől laposodik a történet, izgalmat és vérfürdőt és bármi parást nem kapunk többet, de kapunk mást.
Mivel a nézőpontunk adott és mindent, amit tudunk nagyrészt egy valamennyire mindenképp bomlott elme tükrén látjuk, így biztosak nem lehetünk semmibe. Ugyanakkor abba se lehetünk biztosak, hogy biztos, hogy tévedünk-e, mint főszereplő.
Szerintem mindenre nem magyarázat, hogy beteg elme és minden kitalált, legalábbis engem nem győzött meg. Hogy részben beteg és irányítják az sem. Hogy nem beteg és csak úgy, meg pláne:)
Gyakorlatilag befejezés nélkül marad a történetünk, gondoljon mindenki amit akar az egészről és a folytatásról. Ami önmagában nem baj, sőt a bizonytalanság, a kérdések, a továbbgondolás mind-mind egy jó könyv sajátjai lehetnek, de mégse mondanám kiemelkedő vagy félelmetes könyvnek és semmiképp horrornak. Tartalma és egyes elemei, hangulata mind ismerős volt, valami hasonlót már olvastam novellában is, a borító visszaköszön filmesposzterekről, és talán nincs is ebben egy regényhosszúság igénye, de mindez lehet 2013 miatt van, anno ez sokkal félelmetesebb vagy egyedibb lehetett. De feltétlen rossznak sem mondanám, akit érdekel a pszichologiabb témájú könyvek, annak ajánlott, ennek ellenére az író egyéb könyvei még lehetnek érdekesek számomra is, legalábbis valami erotikus-thrillert emlegetnek, mint második műve és hát olyat se olvastam még:)

Matthew Reilly - A hat szent kő

Fülszöveg: A halál hét csodája titkainak megfejtése még csak a kezdet volt. A világ még mindig halálos veszedelemben van. Jack West és hősökből álló bátor csapata számára most az jelenti a kihívást, hogy a hat mesebeli gyémántot szerte a világon a maga kijelölt helyére tegyék, mielőtt a globális pusztulás határideje elérkezik. Előbb azonban meg kell határozniuk a pontos földrajzi helyeket – hat ősi színhelyet, amelyek elhelyezkedésére a legendás hat szent kő vet fényt. A hajsza során részük lesz egy félelmetes vonateltérítésben Kína legtávolabbi zugának hegyei közt… egy éjféli expedícióban, melynek során megfejtik Stonehenge titkait… egy eszeveszett üldözésben az egyiptomi sivatagban, kamionokkal, dzsipekkel és egy 747-essel… valamint egy félelmetes utazásban egy elfelejtett afrikai törzs sötét birodalmába…

Szeretem a kalandregényeket, azokból is azt a típust, amiben van akció (üldözés, lövöldözés, stb), van rejtvényfejtés és persze ott a titok, a kincs és az egzotikus helyek.
Lehet, hogy nem fedem le teljesen a magyarul is megjelent ilyen típusú minőségibb vonalat, de jópár íróval jó ismeretséget szereztünk. Persze itt van Dan Brown, aki kicsit kilóg, kicsit más a marketingje, más a kiadása, próbál más szinten mozogni, de azért ha a mázat levesszük ugyanaz a szint. Itt van Steve Berry, aki tényleg basic, elmegy kirándulni egyedül vagy a zasszonnyal, azt a múzeumba/templomba beleírja a rosszfiúkat meg az érdekességeket, amit a guide-tól hall, felégeti és a végén egy távoli sírban megtalálnak majd valamit.
Itt van James Rollins, aki nálam kedvenc, már átmegy néha a hihetetlenbe, de remek helyszínek, remek akciók és történet, szóval abszolút verhetetlen a romos akciókalandok világban.
És akkor itt van Matthew Reilly, akinek most a könyvéről kellene írnom, akit pedig Rollins stílusa felé tennék, minőségbe picit alá, hihetetlenbe nagyon fölé, de könnyed szórakozásba mellé.
Könyvünk egy trilógia középső darabja, mivel már én is régen olvastam az első részt és már akkor régi könyv volt, úgy hiszem le van maradva a kiadás és nagyon remélem, hogy a befejező rész mostmár hamarosan érkezik.
A borító remek, a tördelés, könyvszerkezet pont ideális, és Reilly egyedi abból, hogy rengeteg rajzot, ábrát, képet használ, szóval, hogy most ki hova menekült, pontosan, hogy néz ki ez meg az a tábor azt mind megkapjuk rajzba is, ez abszolút jó.
A főhős Indiana Jones (szigorúan a negyedik részből, de fiatalon, szóval sérthetetlen, halhatatlan vagány kincskereső), kapunk mellé pár gyerekkaraktert amúgy Spielbergesen, néhány Harry Potter felnőtt szereplőt, Darth Vadert ésatöbbi ésatöbbi és indulhat a Tomb Raiderezés.
Az egész könyv olyan, mint egy videójáték, nincs benne egy perc megállás, pörög a géppuskadob, a repülő propellere és az egész történet is. De ne várjunk komolyságot, izgulni nem izgulhatunk senkiért, bár van aki elpatkol, de azt addig észre se vettük, a háttér Daeniken meg Hancock, tehát erősen megkérdőjelezhető ezetorikus történelem előtti fejlett civilizációs valami. Furcsán most ez nem zavart, de azért van, hogy az ezzel való ily szabadon való bánást már irritálónak találnám.
Egyszóval egy könnyed szórakozás, nem mondanám azért persze azt, hogy ez az a fiúknak, mint az Ulpiusos pornó a lányoknak, mert azért ebben tényleg van munka, rajzok meg rengeteg infó, de azért nyilván B kategória.

J. R. R. Tolkien: A hobbit

Ezúttal hangoskönyvben „olvastam”. Hát Kaszás Attila (bárki is az) eléggé kiherélte a szereplőket, de hát ez van.
A történet jobb is, rosszabb is, mint emlékeztem, jobban tetszett, mint régen, de persze közelében sincs PJ és a filmek látványához, de egy jó alap, Smaug meg keveset szerepel. Ettől még szerintem igény lenne egy LotR hangoskönyvre is, valami színész előadásában, mert ha jól tudom hivatalos nincs, csak egy 30 éves beszédhibás a vakoknak.

Max Brooks: Zombi túlélő kézikönyv

Az ötlet öt csillagos, a kivitelezés viszont gyenge.
A kézikönyv része szerintem nem igazán használható éles helyzetben (most attól eltekintve, hogy a felkészüléshez nem lenne elég a fizetésem teljes ráköltése), a második fele történetek meg úgy untattak, mint kevés dolog.
A borító majdnem tökéletes, csak a véres sima kéz nem stimmel oda, semmi zombis nincs benne.
Ennek ellenére a cím és borító miatt kell:)

10 könyv, 10 mondat 6.

Tony Parsons: Reptér : Irodalmi érték nulla. Promokiadvány, gondolom párszor körbevezették azt két hét alatt megírta valami jó ügy érdekében vagy egy új autót szeretett volna venni belőle. Felnőtteknek és/vagy bizonyos IQ felett nem ajánlott, nagyon primitív mesekönyv, de gyerekeknek bejöhet, teljesen ártatlan.
Bill Watterson: Kázmér és Huba jubileumi válogatás : Azt még nem döntöttem el, hogy kedvelem-e Bill bácsit, de az eddigiek alapján van pár közös gondolatunk, de azért nem volt minden szimpatikus, amit itt hozzáírt. De érdekes volt, de csak annyira, hogyha nem lett volna, sem hiányzott volna, meg hát ismétlés, de azért nincs baj ezzel.
Hugh Howey: A siló : Aranyos semmiség klasszikus fordulattal, de ez így bevezetőnek okés, de így kevés és biztos, hogy másmilyen lesz a többi rész, akárcsak a Lost-nál, de a lényeg, hogy sűrgőssen jöjjék.
Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja : hát ez most nem, nyomában sincs az első résznek
Thomas Harris: A vörös sárkány : Továbbra is remek könyv, próbáltam egybefüggően olvasni a sorozattal, szóval néhány bekezdést újraírtam, kihúztam, hogy konztisztens legyen, de sajnos a minimál Hannibál, ami van benne az még mindig Hopkins, fene vinné:)
Romhányi József: Rímhányó : Úgy sejtem újrahallgatás, mert ismerősek voltak.
Ja, meg zseniálisak, ezt nevezem verseknek, nem a Varródanit, itt talán 3x nem stimmelt valami, de a maradék 7652 sorban minden a helyén volt. Geszti plusz és még akarok sok-sok Romhányit olvasni is.
John Shirley: Resident Evil: A kaptár – Megtorlás : Ha nem lenne már az első 3/4 része is csak egy történet nélküli epizód, akkor azt mondanám, hogy a 4/4-e meg egyenesen felesleges, csak gondolom 180 oldalasan nem lehetett volna kiadni.
Thomas Harris: Hannibal : Könyvben továbbra is a Vörös sárkányt érzem legerősebbnek, ebben nekem idegen a narratíva és néhány eseten kívül a feszültség is hiányzik, nincs meg az a pörgés, mint az első részben.
Ellenben filmben még talán ez a legerősebb, de mindjárt újranézem, hogy tudjam a véleményem:)
Lincoln Child: A fáraó átka : Valahogy hiányérzetem van, ebből lehetett volna jó könyv is, de valahogy csak kisregényke lett belőle, a történet és a mennyiség is inkább erre hajaz. Ettől még persze izgalmas, jól megírt, de valami hiányzik.
Ron Stillman: Tracker : Komolyan nehezen hiszem el, hogy ez nem paródiakötet, de nem az, ennek ellenére néhány mondatát leesett állal lehet olvasni, hogy a gagyinak erre a szintjére is lemerészkedik. Ettől még persze nem rosszabb, mint a 80-90-es évek A-B-C-Zs kategóriás akciófilmjei, csak könyvben ritkán találkozik ezzel az ember. De mondom, lehet, hogy már jó, annyira rossz:)

Megszakítjuk adásunkat - rendkívüli kajás bejegyzés

Ez egy könyves blog és marad az is, de az alábbi bejegyzés kicsit több lesz.
Mostani könyvünk/magazinunk, de mindenképp nyomtatott kiadványunk a Dining Guide Toplista Gasztronómia 2013 - Street Food nevű kiadványa, amit ezúton is köszönök a kiadónak.
Meglepően vastag a kiadvány, mind oldalszámát tekintve, mint a lapvastagságot, legalábbis jelenleg nehéz volt letennem az asztalomra (kicsi az asztalom esszerint).
De, hogy miért is foglalkozom ezzel a Toplistával. Hát egyrészt mert a listák és toplisták mindig közel áltak hozzám, én is szívesen csinálok és teljesen tudatában vagyok annak, hogy valószínű nincs érvényes toplista, csak, ha az adott csoport zárt. Szóval itt sem hiszem, hogy nincs, aki kimaradt, de aki benne van, azokat a szerkesztők így látták és ez jó. Nameg ötlet nekem, hogy még hol nem voltam. Mert a másik része, hogy nem csak a listákat szeretem, de az utcai kajákat is, főzni ritkán szoktam, rendelésben sokat csalódtam és valószínű benne vagyok abban a 10 emberben, aki a legtöbbfajta hamburgert ette már meg Budapesten.
Nade nézzük mi is van a kiadványban (sajnálom, nem tudom másnak nevezni, ez
van, szinonímaszótár ide vagy oda).
Top 20 étterem: egyikben sem voltam, nem is úgy néz ki az életem és fizetési számlám, hogy csak úgy bármelyikben előforduljak, sőt azért van bennem egy hozzáállás, hogy egy gigamega hambi 2000-ért izletesebb, mint a 20.000 ft-os igen szépen díszített félfalatnyi ki se tudom ejteni, micsoda, szóval még azt se mondom, hogy álmodok ezekről a helyekről, mert hát nyilván egyszer mindent megengedhetne magának az ember, de minek.
Hozzátéve, hogy nem street food, szóval nem teljesen címlapra való téma, de lista:)
Mindenképp plusz pont a kiadványnak, hogy nemcsak összeszedték a legjobb fast/street food helyeket, de szószerint összeszedték a tulajokat és egy helyre csoportosították egy kép erejéig, amit egy rövid bemutakozás követ mindegyikkel.
Aztán jönnek az esszékérdések, több képpel, több infóval, kipróbálással.
A legtöbb helyet ismerem, a legtöbb helyet még nem próbáltam ki, de hát hallás is ismeret, nem? Viszont még mondanak nekem is újakat (Kolbice? ezmiez, akarom).
Na és akkor top 10 Hamurgerező. 6 találatom van a 10-ből, azt hittem jobb vagyok. A Hard Rock Café nálam is első helyezett, szóval még egyet is értünk (csak ne lenne a megfizethetetlen kategória, nade egyszer volt az ember 30 éves:) A 6 buregerező, akit ismerek talán mind megérdemelten van itt és talán van, akik ki is maradtak, de újak (W38 az eddigi egyetlen csípős hamburger, amit ettem, úgyhogy muszáj majd újrapróbálnom és talán itt is majd helye lesz).
Eztán még a tökéletes hamburger nyomába haladunk, de ennek tényleg nincs értelme és nincs is olyan. Talán.:)
Top 10 szendvics: nem vagyok nagy szendvicsező, bár a hamburger is csak egy szendvics, de hát akkor már legyen meleg szerintem valami, így ezeket nem is ismerem.
Top 8 levesbár, mert nincs is 10 (szendvicsesnél is már ismétlések voltak), namost ha van, amit nem eszek, az leves, szóval ez szóra sem érdemes, de majd egyszer ki lesz próbálva LEVES.
Eztán Little Ázsiai cikk jön, ami meghozta a kedvemet, hogy kimenjek egy fotótúrára. Na nem feltétlen kajálni:)
Top 10: kínai: hát kínait szoktunk, de nem flancosabb helyeken, szóval nevesincs csak címe éttermekben, úgyhogy nem ismerem ezeket sem nagyon, talán egy helyen, ha voltam.
Top5 Gyros: anno a máshol is toposan végző Gyradiko-ba ki lett menve, mint program, mert messze van és most is topos, de valahogy nekem a második helyett Kerkyra jön be, egyrész Korfú miatt, másrészt meg jóval közelebb van, harmadrészt meg legalább olyan jó.
Aztán összeszedik a topos egzotikus boltokat, a körútot gyros-körúttá tevő térképük különösen tetszik, majd jönnek a híres utazok egzotikus kaját történetei. Lőrincz Laci bácsi élményeit persze leírhattam volna én is, mindig mindenütt ez a két kajás története van, de persze, aki nem ismeri, vagy újszülött...
És így tovább és így tovább, bevallom kicsit tömény élmény az újság és nehezen is lapozható. Ellenben rendkívül jól összerakott, jó képek, montázsok, a listák pedig érdekesek, szóval aki érdekelt a témában annak feltétlen ajánlom.

És most irány a Hamburger-day

Simon Tamás: Vérmacska

Nehéz ügy, mert igazából nem jó. A macskákat továbbra sem szívlelem, sőt; humort hármat találtam benne, de a stílus könnyed és csodálatraméltó, hogy ennyi oldalon keresztül szól a semmiről és annak három változatáról (avagy a szürke 50 árnyalatáról), valószínű érdeklődéssel fogom követni a második kötetet is. Azért az alapötletet és stílust megtartva egy ennél érdekesebb írói élettel (nem kihívás, ennél mozdulatlanabb fiatalember életet nem is ismerek) igen jó kis könyvet lehetett volna írni. De nem rossz ez, nem rossz, csak semmilyen:)

Robert J. Sawyer: WWW 2 – Vigyázók

Fülszöveg:

Caitlin Decter egy forradalmian új implantátumnak köszönhetően látni kezdett, de szeme előtt nem csak a külvilág jelent meg, hanem az internet adatvilága is. És még valami, egy ébredező elme az adatfolyamok hátterében.
    A Nemzetbiztonsági Hivatal is fölfigyel a lány különleges képességére, de legfőképpen az tölti el aggodalommal a kormányszerv ügynökeit, hogy az internet kicsúszhat az irányításuk alól. Ellenséget sejtenek a Caitlin által életre hívott mesterséges intelligenciában, és mindent megtesznek azért, hogy elpusztítsák. Az önmagával, a világgal és a szerelemmel is éppen csak ismerkedő lány azonban barátja védelmére kel, és ketten együtt könnyen lehet, hogy megállíthatatlanná válnak…
    Így folytatódik Robert J. Sawyer WWW-trilógiája, amelynek egyedülálló módon mindhárom része elnyerte Kanada rangos Aurora-díját. Új arcát ismerjük meg belőle az internetnek, ami a képernyők túloldaláról talán már most is figyel bennünket.

Vélemény:
Hát miért volt ilyen rövid? Olvastam volna még sokáig és bízom benne, hogy hamarosan jön a folytatás.
A könyv méltó folytatása az első résznek és terjedelméből, témájából adódóan én a három könyvet egyként kezelem, hisz a történet ott és akkor folytatódik, ahol az előző abbamaradt.
Szórakoztató tudományos kötettel van dolgunk, szóval legalább annyira élvezetes olvasni, mint egy Mérő könyvet, kb. ugyanazokat az információkat kapjuk is meg, csak itt még történetbe is ágyazva. Sok játékelmélet, sok mesterséges intelligencia kialakulása, lehetséges hatása, társadalomkritika és hát még ezeregy más. Sawyer a történetet is szem előtt tartva hol teljesen, hol kevésbé teljesen próbálja egyéni véleményeit, kutatásai során szerzett érdekességeit a történetbe oltani. Mondom, nem mindig teljesen odavaló a vélemény, néhány Obamázás vagy vallási dolog nem feltétlen kellene, ahogy talán kicsit túl sok dologba is kap bele, talán nincs is olyan szereplő, aki csak a történet miatt lenne ott, mindig kell egy másodlagos tulajdonság is neki, ami miatt fontos lehet, de - hozzáteszem - ez egyáltalán nem zavaró.
A majom szállal továbbra se tudok mit kezdeni, ajánlom, hogy a harmadik részben tényleges szerepe legyen, mert eddig ha kihúznánk az egészet sem lenne semmi baja a történetnek, max kevés száll lenne mozgatva.
Caitlin nem a legszimpatikusabb továbbra sem, de Nettudat igen, bár félek túl emberivé lett formálva, de többségében tetszett, amit a történetben csinál.
Továbbra is kicsit naivnak és felszínesnek találom, de szórakoztató sci-finek elsőrangú, ezért is kap nálam max pontszámot.

Galaktika

Werner Holzwarth: Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére

Kezdem megbánni, hogy azt ígértem, hogy ezt a könyvet véleményezem, de hát akkor álljon itt az elmúlt két és fél perc legalább két és fél percnyi véleménnyel, többet sem meg nem érdemel, sem nem lehetséges.
Összefoglalom (spoiler), valaki (ki ölte meg Laura Palmert?) leszarja a kisvakondot. Ő ezt egyrészt nehezményezi, másrészt viszont fejfedőként hasznosítja, majd kemény nyomozásba kezd, melynek célja, hogy a többi állat kisvakondunk elé szarjon és így kizárásos alapon, ha mindenki átlagszékletet produkál, akkor kis segítséggel rájöjjön, hogy ki lehetett a bűnös. És aztán szemet szemért elvet alkalmazzon rajta. Hát ennyi. De miért? Nem ajánlott olvasnivaló gyerkőcőknek sem, bár úgy tudom van egy kakakorszak a gyerekeknél ott jól el lehet adni (a South Park 16 éve ebből él), valószínű ez a célcsoport még a "tanulságot" is tanulságnak éli meg (ne tegyék!), de ennyi, másnak egy furca két és fél perc. Ami viszont szörnyű, hogy az író  24 éve írta meg a könyvet (ha többet szánt rá, mint 15 perc akkor alkalmatlan az életre), azóta ebből él és színdarabot és musicelt is írt belőle. Nem akarom látni:) A kiadónak köszönöm az élményt azért!

Leslie L. Lawrence: A játék r@bszolgái I-II.

A régi sablon, mondhatnánk, de sajnos még annál is rosszabb kicsinkét.
Nézzük a sablon szerkezetét: összevissza bohóckodás történetfüggetlenül, hullák, párbeszéd, csaj megdugása, barlangba menés, jönnek ezek, jönnek azok, jönnek amazok, bumm és a végén elmeséli mi volt, mintha nem lettünk volna ott.
Namost ebben a részben kimaradt a történet így a bóhóckodás után egyből mentek a barlangba és bumm és még mindig volt 120 oldal, amikor már vége volt a könyvnek. Hát nemár! Úgy utálom a Lawrence könyvek utolsó 120 oldalát, mert törölhető lenne, vagy összefoglalható 5 oldalba, de nem, tuti, hogy oldalszámra kapja a honoráriumot. És hát így, hogy kimaradt a történet így csak az elején van valami összevisszaság, ami nem érdekel, de hangulatos, aztán egyből a barlang, ami meg sose érdekelt. Mindezt olyan mondatokkal és gondolatokkal, hogy elkezdi és aztán megakad és akkor le írja az első dolgot, ami eszébe jut, szóval semmi kis munka vagy ilyesmi, hogy frappáns vagy vicces vagy jobban értelmes legyen.
Sajnos Laci bácsi is már olyan kedvenc íróm, akinek nem tetszenek a művei, de hát ez van, nem biztos, hogy kéne erőltetni, csak, ha van legalább valami ötlet vagy ilyesmi, ebben egy ötlet volt, de az még indoknak sem elég, történethez meg semmi. Azért megkapja a 2,5-et, mert támogatom, hogy legyen pénze utazgatni, végülis bírom:)

George R. R. Martin: Sárkányok tánca

Kemény menet volt.
A sorozat egyre inkább túl van írva, fölösleges szereplők, fölösleges szállak, a már megkedvelt szereplők szinte teljesen ki vannak herélve (a nők is), ülnek és esznek, esetleg szexelnek és beszélgetnek és ennyi, nagynéha elröppen egy nyíl és meghall valaki, akinek jobb esetben a nevét se jegyeztük meg és közbe százoldalak mennek el új szereplőkre, akik szintén nem csinálnak semmit csak innen oda mennek, esetleg fáj a kezük vagy levelet kapnak és letörlik a cipőjükről a sarat. Ennyi, hát egy deka történet nincs az első 750 oldalon. Aztán történik egy fordulat, ami oda vezet, hogy az eddigi értelmetlen semmittevés még értelmetlenebb lesz, mert olyan mezőre érkeztek, hogy nem csak egy körből kimarad, de visszaáll alaphelyzetbe (közben persze majd lesz végre munkájuk a CGI-os srácoknak a sorozatnál és azok tényleg jól mutatnak).
Őszintén, ha ezt tudom, nem kezdem el a sorozatot. Élvezetes világ és karakterek és baromira ötlettelen író. Nem feltétlen szerencsés ez a semmi ötletem nincs mit kezdjek ezekkel a karakterekkel és világgal, de baromira imádom és egész napomat ott töltöm és mindent leírok, ami „történik”, mert ez unalmas. Másfél-két órás filmekként (tehát minden kötet max 150 forgatókönyvoldalra rövidítve) talán jobban működne, legalábbis pörögne, több sztori nincs a 4-5. kötetbe legalábbis. Ettől még persze várom a folytatást, de tőlem ráér 2-3-5 év múlva is.
Ja és ha valamit rosszul fordítottunk, de 4 kötetig jó volt, akkor ne fordítsuk másképp az 5-ben, mert nincs funkciója és csak zavaró lesz, nem érdekel, hogy így helyesebb.

Humphrey Carpenter: J. R. R. Tolkien élete

Minden tiszteletem Tolkien-é a művei miatt. És nem túl sok az élete miatt. Szerencsére az én életem is unalmas, csakúgy, mint Tolkien-é, ami egyáltalán nem baj, a többségé az, az izgalom meg egyáltalán nem kellemes dolog, maradjon csak a könyvek lapjaira. Hozzáállása az élethez akár ismerős is lehet, szimpatikus nem feltétlen, érdekes egyáltalán nem.
Ennek ellenére a könyvnek meg kellett születnie, de nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb életrajz Tolkien-ről, merthát csak meg lehet ezt írni érdekesebben is, bővebben is, hamár más kisebb írókról is 4-500 oldalas könyveket tudnak összefirkálni. Sok dolog kimaradt, meg persze az utóbbi 40 évben történt egy és más Tolkien világában, ha nem is az életében, úgyhogy nyugodtan jöhet egy frissített verzió. Amit már nem fogok ez miatt elolvasni, de azért jöjjék:)

J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone

Nem tudom mennyire tulajdonítható annak, hogy már többször olvastam, magyarul hangoskönyveztem is és a filmeket is kívülről tudom, de vagy ennek vagy az egyáltalán nem bonyolultnak tűnő nyelvezetnek tudható be, hogy teljesen érthető volt a szöveg, sőt élvezhető. Fry nagyon jó, játszik a szöveggel nem csak felolvassa, a Hagridja kísértetiesen a filmben lévő, de a többi is szórakoztató. De nem feltétlen ajánlható közlekedési eszközön való hallgatással, mert megzavarhatnak, plusz túl bamba képet vág tőle az ember, mert azért kell koncentrálni.

10 könyv, 10 mondat 5.

Rejtő Jenő (P. Howard): Vesztegzár a Grand Hotelben : Második-harmadik-negyedik körüli újraolvasás lehet, ezúttal hangoskönyvbe. Inkább krimi, mint vígjáték és így hangoskönyvbe nekem követni néhol nehézkesen ment, de ez betudható a hangoskönyvnek vagy az én értelmi színvonalamnak:) De erősen szórakoztató is persze és ez különböztet meg minket a színészektől, hogy én néma olvasással sem mernék néhány hangot használni Rudolf Péter hangjai közül:)
Robert Charles Wilson: Bioszféra : üres „történet”
Douglas Preston – Lincoln Child: Bűnjel : Tulajdonképpen benne volt minden, ami elvárható, a főszereplőt továbbra sem kedvelem, a sorsával szimpatizálok, a történetvezetés néhol kiszámítható, de nem spóroltak a felhasznált helyszínekkel, fegyverekkel, szóval várom a következőt.
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol : :) :(
Christopher Moore: A neccharisnyás papnő pajzán szigete : Tetszett, de nem egy nagy szám, picike történet, nem túl hihető és kiszámítható alapokon nulla vicceskedéssel de szerethető hangulattal. Egynek jó kategória, persze jóval többet vártam:)
Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret :
Ötlet: 5 csillag
Kivitelezés: 5 csillag
Történet: 3 csillag
Rajzok: 3 csillag
Irodalmi érték: 2 csillag
Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája : Rettentő jó volt újraolvasni. Keveslem belőle Dirk-öt, ha már címszereplő, tessék jelen lenni. De a történet jó, némi humor is van benne, de nem az a lényeg, hanem a tudatos eszementség.
Jeffrey Brown: Darth Vader és fia : Rettentő jó volt újraolvasni. Keveslem belőle Dirk-öt, ha már címszereplő, tessék jelen lenni. De a történet jó, némi humor is van benne, de nem az a lényeg, hanem a tudatos eszementség.
Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen : Néhány catchy song, néhány piszkos gondolat és egy plusz pont Geszti miatt. A történet nulla, a szöveg nulla, azt hittem ez ilyen verses mese, de csak akkor rímel, ha épp talál rímet. A meseírás meg az irodalomban olyan lehet, mint a tesitanár a tanári karban.
Alexander Freed: Star Wars: A Birodalom vére : Hát ez olyan, mintha mangát olvasnék és előtte nem néztem volna meg, hogy milyen sorrendbe jönnek a képkockák. Követhetetlen az egész, mintha ki is maradnának történetek, de úgy egyébként se tudom, hogy ez ki és mit csinál a másikkal, aki meg kicsoda és miért. Így értelmetlen középszerű rajzok egymásutánja.
folyt. köv.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

A könyv két történetet mesél el. Módosítok, történet nincs, seszínű életünk (igen, tiéd,
enyém) gondolatait meséli el történet nélkül. Az egyik, a házmester gondolata.
Szimpatikusnak találtam, mert sok közös találtam benne magammal, meg, ami nem közös, az is
érthető és tisztelendő, ami meg nem, az női hülyeség:)
A másik egy nyavajgós, hülye tini gondolatai. Namost azért kérdéses ez, mert úgy kezdtem el
olvasni, hogy egy okos gyerekről és egy okos felnőttről szól egy hülye világban. Nekem
legalábbis ez jött le a fülszövegből. Erreföl ez a gyereklány kicsit se okos
(molyátlagtinilány értelmi szintjét alapból nem éri el szerény véleményem szerint),
állandóan nyavalyog, nincs igaza, a gondolataiban vannak hibák (fizikai törvényeket nem
nagyon ismeri), a másokról való gondolatai érdektelenek és sablonosak, tudom, hogy ezt
gondolja minden tinilány és nincs igaza, ahogy sosincs igaza senkinek. Nameg nem különb az
általa lefikázottakról. Szóval ül a tévé előtt egész nap, esetleg mangát olvas, közben
gondolja, hogy jajdeszar nekem, nem is akarok élni, mert lám a húgom hangoskodik a másik
szobába, stb-stb. Kit érdekel?
Ez van úgy 70%-ig. Aztán jön a japán úr, kicsit megbolygatja a helyzetet, kislány nyavajgása elmarad és nyomatnak neki pár értelmes gondolatot, bár a házmesternő meg kiszakad a műveltség szintjéből és neki idegen terepen már nem mozog olyan biztosan (ha egyáltalán lehet azt mondani, hogy valaha tett egy biztos mozdulatot, amit nem görcsölt tele).
De innentől már vannak szórakoztató momentumok, néminemű jó gondolatok, a lezárás meg bár elkerülhetetlen és sablonos mégis az egyetlen helyes lezárása a történetnek.
Fordítói hibák: a könyv 60-70%-áig meg voltam győződve, hogy a főszereplő kiscsajnak két testvére van, egy húga meg egy nővére, merthogy mindkettő szerepel a leírásba. Aztán kiderült, hogy nem, csak nővére van, akit néha húgának fordítanak, ami így enyhén zavaró. A másik, hogy nem lehet azt mondani, hogy felmentem a Béláékhoz, majd vele együtt felmentünk hozzánk, mert akkor most ki van feljebb? Szóval ott is erős félrefordítás van.
De ettől eltekintve a végére már nekem tetszett, valahol a 3 és az 5 csillag közt mozgott, attól függően, mikor írom a véleményem:)