Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Mondhatnánk, hogy hatalmas csalódás, de ez is csak úgy igaz, ahogy két lottoötös után az ember a beírt 1,2,3,4,5-ös számsor valószínűtlenségére fogadna, mintsem, hogy harmadszor is ötöse lesz zsinórban. Az első két könyv remek volt a második kifejezetten taszító mellékszereplője ellenére is. És ez a mellékszereplő most saját könyvet kapott, merthogy majd bebizonyítja Backman, hogy lehet az is szerethető. Nem lehet. Vagy lehetne, de ahhoz ügyesebben kéne kavarni a szálakat.
Britt-Marie ellenszenves perszóna, csak az érdekli, hogy ki mit gondol róla, tele van előítéletekkel, zsörtölődő öreglány egy saját maga választotta és saját maga építette elnyomott szereppel és rengeteg kényszerbetegséggel. Ennyi (bár gondolom pszichológusok még találnának). Lelép okok miatt otthonról és nyilván a másik élettér hatással van rá, de igazából csak épphogy tologatják az események, igazi jellemfejlődésen nem megy keresztül, az utolsó részben is ugyanolyan, mint az elsőben, hiába a szeretetre éhes közeg, aki bárki újnak örül annak viselkedésétől függetlenül.
Így igazából az újrakezdés témája is kérdéses, a nyitva hagyott befejezés miatt meg főleg, nem biztos, hogy történt bármilyen újrakezdés egy apró életepizódnyi kitekintésen kívül.
A könyv nem tartalmaz ezenkívül romantikus szálakat sem, bár van rá próbálkozás, de egyszerűen sikertelen, attól, hogy beleír két jelenetet, amikor köszön az egyik ember a másiknak és a harmadiknál már a kapcsolat lehetőségének romantikus képe van felvetítve attól még ez nem az, nem így működik, vélhetőleg két öregember között sem.
A történet amúgy szintén nem kiemelkedő, de az elég lett volna egy működő karakterrel, jellemfejlődéssel, humorral (egyet sem nevettem), kevesebb „nagybölcsességgel” (a végére már tele van Coelhos szösszenetekkel).
Amúgy hidegen hagy a foci és nem rúgnám vissza, pláne nem drukkolnék. Ez is egy csoport:)