2015. december 16., szerda

Bill Bryson: Hátizsákkal a vadonban

Leírás:
A világ leghosszabb összefüggő gyalogösvénye, az Appalache-ösvény az Egyesült Államok keleti partvidékén fut Georgiától Maine-ig, érintve Amerika számos híres és lenyűgöző vidékét.

Bill Bryson negyvennégy évesen, barátja, Stephen Katz társaságában nekivág annak a hatalmas erdőségnek, amely háromszáz éve hozza a frászt a józan gondolkodású emberekre. Előttük áll majdnem 3400 kilométernyi kies hegyvidék, medvékkel, jávorszarvasokkal, hiúzokkal, csörgőkígyókkal, mérgező növényekkel, fertőző kullancsokkal, itt-ott egy kuncogó gyilkossal és - ami talán a legijesztőbb - olyan emberekkel, akiknek kedvenc időtöltése, hogy a külső keretes hátizsákok előnyeit taglalják.

Dacolva ádáz időjárással, könyörtelen rovarokkal, megbízhatatlan térképekkel és a szeszélyes útitárssal, aki a legszívesebben megállna egy motelben, és az X-aktákat nézné, Bryson vitézül átküzdötte magát a vadonon, hogy megvalósítsa élete vágyát: ne haljon meg a szabadban.

Vélemény:
Bill Bryson-nal régi az ismertségünk, bár jópár éves szünet jellemzi, ami részben a kiadások
szüneteltetésének majd a kiadások fel nem fedezésének számlájára írható. De aztán idén
felfedeztem, hogy az Akadémiai kiadó szorgalmasan adja ki a Bryson könyveket (bár jó nagy időbeli lemaradással, de a jobb későn, mint soha filozófiával), így bepótoltam a régi Majdnem minden rövid történetét (még Gabo), ami egy remek összefoglaló könyv majd ázsiai utazásom során Bryson európai régi és még régebbi utazásáról írt Egyik lábam itt... c. könyvét végeztem ki, ami
lássuk be valamennyire csalódás volt a régi emlékek (USA és UK témájú kis szösszenetek) és a Majdnem minden után is, mert kicsit túlpörgött benne a kanosság.
És folytatom a még ki nem olvasott könyveket, de a mostani olvasmányom a frissen megjelent
Hátizsákkal a vadonban (ez sem friss, 1998 az eredeti megjelenés és azért Brysonnak egy hónapja is jelent meg könyve, szóval hajrá-hajrá, hozzuk be időbe, mert utazási könyv ha nem elég szórakoztató, akkor bizony az idő nem tesz jót neki).
Bryson bár a majdnem minden témájában és még azon kívül is rengeteg témában ír Shakespeare-től
az angol szavakig, de azért könyvei nagy részét az utazókönyvek teszik ki, nincs ez másként most
sem.
A könyv külsejében az Egyik lábam itt... kinézetét követi, ami miatt szépen mutathat a polcon és
a hasonlóság nem áll meg itt. Az előző könyvből megismert Katz (egy furcsa barát), aki az író útaitársa volt az előző könyv történetvonala előtti utazáson is és így rengeteget volt emlegetve, most ismét csatlakozik Brysonhoz.
És az általában városban járó Bryson ezúttal marad az USA-ban és gyalogos túrára indul az
Appalache-ösvény több ezer km-es hosszára, egyben élete leghosszabb túrájára.

Én magam is szeretek túrázni, de abszolút nem a túrázásért magáért. Nem öröm még a fotóstáskával
sem a felfelé caflatás egy emelkedőn, pláne fagyba, pláne vizes cipőben vagy kánikulában, szóval
szinte semmikor sem ideális, bár önmagában az erdőn-mezőn-köveken sétálgatás még szórakoztató is
lenne, ahogy az is, ha megfelelő látnivaló keresztezi az ember útját és a táv sem sokkal hosszabb a 15-20 km-nél. Azonban teljesítménytúrán is csak egyszer voltam komolyan, de annak a 30 km-nek semmi értelme nem volt, élvezte a fene, a túrának nem kell teljesítménynek lennie. Ahogy persze dícséretes, ha valaki végmegy az Appalache 3000 km-én, vagy felmászik a Himaljárára, de kizárólag akkor, ha önmagának öröm ez és nincs mögötte elvárás. Egyáltalán nem tisztelem a Himalájára mászókat, vagy sajnálom, ha nem térnek vissza, hisz ott a kockázat adott, előre nem mozdit semmit azzal, hogy ötezredikként felmászik és a teljesítmény is megkérdőjelezhető, mert hát abszolút nem mérhető. A serpa hatot fordul naponta a csúcsra, mégse jegyezzük meg a nevét és hát nyilván ezerszer annyian fel tudnának menni, csak a már 20 éve is 20 milliós mászási költséget sokan értelmesebb vagy élvezetesebb dologra költik.
És ez részben vonatkozik a túrázásra is. Valaki végmegy, de vég szenved, az ne csinálja, minek?
Hogy elmondhassa, hogy megcsinálta? És? Egyrészt senkit nem érdekel, másrészt önmagában nem
teljesítmény és nem összehasonlítható. Nagyobb teljesítmény a könyvben is említett 158 kg-os embernek, hogy végsétált rajta többszáz nap alatt, mint a sportfutónak, aki meg 50 nap alatt teljesítette a 3000 km-t, úgy, hogy közben nem cipelt semmit, pláne nem plusz 80-90 kg testsúlyt meg 30 kiló táskát? Itt is idézgetnek egy mászót, hogy "anya és Pooki, ezt értetek csinálom". Érthetetlen, hozzám odajönne bárki, hogy értem túrázik 4, 40, 400 vagy 4000 km-t, akkor rögtön mondanám, hogy értem biztos nem, nekem semmi hasznom nem lesz belőle, csináld magadért, de csak ha kedved van és jól érzed magad tőle.
Szóval Bryson és haverja nekifognak az ösvénynek és útjukat valamint az ösvénnyel kapcsolatos
érdekességeket fele-fele részben tartalmazva a kötet. Hogy ők mennyire kedvből csinálják, megcsinálják-e egyáltalán az kiderül a könyvből. Ahogy a végére még egy jó adag feszültség is belekerül az amúgy minimálisan humoros általános stílusban.

Határozottan jobban élveztem, mint az Egyik lábam itt... könyvet, bár azt is hozzátenném, hogy valahogy egy városleírásból kevésbé hiányoztak a képek, mint egy ösvényleírásból, ami valljuk be kevésbé változatos 300 oldal vagy 300 km után is, így azért kellett googlizni képek után, de ezt ma már bárki megteheti.
Plusz érdekesség, hogy a "könyvből" idén filmet is forgattak, ahol  Bill Bryson-t Robert Redford és Stephen Katz Nick Nolte alakítja.

Nincsenek megjegyzések: