Leírás:
Martin már A tűz és jég dala világrengető sikere előtt is komoly
hírnévre tett szert, a fantasytől a science fictionön át a horrorig
számos műfajban alkotott maradandót. Az Álomdalok első kötete e
csodálatosan sokszínű életmű első húsz évéből válogat. Különleges
csemege ez Martin rajongóinak: bepillantást enged abba az írói életútba,
amelynek során a képregényrajongó kölyökből többszörösen díjnyertes író
lett. Az Álomdalok remekbe szabott írásaiban megtalálható minden, ami
miatt olvasók tízmilliói rajonganak George R. R. Martin történeteiért.
Vélemény:
Sokféle antológiával találkozhat az ember, főleg, ha szereti a novellákat vagy a verseket. Én magam csak olyanokba csapok bele, aminek az íróját ismerem, kedvelem és mivel a legtöbb antológia inkább valami látszattematika köré épül és az időre megírt novellák, legyenek bármily neves írók művei minőségben igen széles sávban szóródnak, vagy csak egyszerűen a 20 író stílusából alapból csak 3 áll közel hozzánk, a többi töltelék ilyen szempontból. Szóval Martin-nal is találkoztunk antológiákban, hisz most már van olyan húzónév, hogy az egy novellája eladja az egész kötetet, holott az nem is egy erős novella vagy kisregény.
De ennél jóval jobbak az egyszerzős antológiák, hisz itt garantáltan a kedvelt író műveivel találkozhatunk és nem is véletlen, hogy több kedvenc könyvem Philip K. Dick novelláskötetet (Lenn a sivár Földön vagy a Már megint a felfedezők) a , hisz egymás után jobbnál jobb ötletek vannak benne novella szinten kifejtve.
A Martin könyvek kiadása viszont itthon valami miatt még mindig csak csöpögnek, a Trónok harca sorozaton és kapcsolódó kiadványain kívül összesen egy regény jelent meg, a Lázálom, ami amúgy az egyik legjobb vámpír könyv, legalábbis ami olvasásra került általam, így öröm, ha egy teljes kötetnyit bevállal egy kiadó.
És milyen jól tette, hogy bevállalta. Az Álomdalok tökéletes antológia-koncepció. Műfaji-időbeli sorrendben adja közre Martin novellái közül azt, amit a közönség és a szerző is legjobbnak tart de az igazi extrát az adja, hogy a műfajok között egy George R. R. Martin önéletrajzi kötet is megbújik. Martin nem is kis terjedelemben és több helyütt megszakítja a novellaáradatot és ír az élete adott szakaszáról, az adott műfajhoz köthető életrajzi mozzanatokról, sokszor jóval érdekesebben mint maga a novella és bőven elegendően ha valaki majd Martin életrajzot szeretne olvasni. Szóval két könyvet kapunk egy áráért, amiből mindkettő remek. A novellákra ugyan nem mondom, hogy mind szuper, viszont a keletkezés körülményeivel együtt mind érdekes, hisz megtudjuk, hogy az egyik csak egy házi dolgozat regényesítve, a másik egy sokszor visszadobott képregény alap, a harmadikat mely szerelem táplálta, stb-stb.
Igazi csemege tehát mégha Martin-t eddig csak az ezer oldalas könyvei alapján is ismerte a többség, az ezer oldalt (oké 700) most is megkapva több kis történetként mindenből kapunk egy picit. Várom a folytatást!
A könyvért köszönet az Alexandra kiadónak!
Egy őszi estén a
New York Kávéház összes ajtaja bezárul, s a bentlévők vérszomjas
élőholttá válnak. Kivéve egy maroknyi túlélőt, az igazgató titkárát, a
ház első pincérnőjét és egy modernista folyóirat néhány munkatársát.
Róluk talán már hallott.
Csepella Olivér tervezőgrafikus, a Halisten Stúdió tagja, a
Csaknekedkislány tánczenekar szövegíró énekese. Tizenhét évesen jutott
eszébe ez a dolog a Nyugattal, és mostanáig nem hagyta nyugodni.
A könyv létrejöttét 2014-ben sikeres közösségi finanszírozás tette
lehetővé: több mint ezer nagylelkű ember támogatása fedezte a
képregényrajzolás éveit. Nélkülük a NYUGAT+ZOMBIK megmaradt volna annak
az idétlen ötletnek, amit jó lett volna megcsinálni egyszer.
Az agyatlan élőhalottak és a reménytelenül széplelkűek harcában sosem
volt irgalom, de most patakokban folyik a vér és a tinta, reped a
csont, szakad a merített papír. Íme Babits Mihály és Quentin Tarantino
találkozása a boncasztalon: három év feszült várakozás után kézhez
vehetik a rajongók Csepella Olivér már megjelenése előtt kultikus
képregényét. Sikerülhet-e a magaskultúra legkifinomultabb képviselőinek,
a Nyugat szerzőinek megállítaniuk a tömegkultúra legfélelmetesebb
teremtményeit, a zombikat? Lehetséges-e jambussal vagy szonettkoszorúval
felvenni a harcot a halálos harapással? És egyáltalán: vehetjük-e a
bátorságot, hogy viccet, sőt horrort csináljunk az iskolában felszentelt
irodalmi kánonból? Nagyon remélem, hogy a válasz mindhárom kérdésre
igen.































