Jonathan Safran Foer: Globális öngyilkosság

Van-e ma égetőbben aktuális téma a klímaválságnál? Annak nyomasztó tudata, hogy Földünk az emberi tevékenység következtében fokozatosan melegszik, egyre inkább a mindennapjaink részévé válik. A tudományos élet szakértői napról napra vészhelyzetet hirdetnek, évente dőlnek meg hőségrekordok, és egyre riasztóbbak a statisztikák.
Hogyan lehetne érdekelté tenni az emberiséget tulajdon túlélésében? Miképp tudnánk leküzdeni azt a tétlen közönyt, mely lehetetlenné teszi, hogy szembenézzünk a globális környezeti krízis jelentette veszélyekkel? És tehet-e egyáltalán bármit is az átlagember bolygónk megmentése érdekében? Jonathan Safran Foer ezen fajsúlyos kérdések megválaszolására vállalkozik. A Gobális öngyilkosság egyedülállóan bátor számvetés a klímaválságot övező félelmekkel és tehetetlen dühvel; aprólékos kutatáson nyugvó, gondolatébresztő értekezés az éghajlatváltozás okairól és lehetséges megoldásairól, élvezetes történelmi példákkal tűzdelt, egyszerre illúziómentes és reményteli felszólítás a kollektív cselekvésre, egyúttal magával ragadó személyes vallomás is, amelyben a szerző kíméletlen őszinteséggel tárja fel a könyv írását kísérő belső vívódásait.

Vélemény:
Folytatódik a mindmeghallunk könyvek olvasása. Ez most nem a téma miatt került hozzám, hanem az író személye miatt, mert tetszettek korábbi regényei.
A könyv elég felemás lett, igazából szerintem nem volt meg a teljes koncepció, az egészen érződik a bizonytalanság, ellenben többnyire könnyen olvasható és mérhetetlenül őszinte.
Az első 100 oldal egy olvasmányos, mondjuk azt tudományos ismeretterjesztő könyv sok érdekességgel amit nagyon távolról lehet kapcsolni a globális felmelegedéshez (holokauszttól az emberjogi aktivistákig). Néhány résznél ugyan néztem, hogy milyen hozzáállással kellene azonosulnom (nem, semmi esetre sem gondolom, hogy hasznos, jó, vagy bármennyire pozitív, ha a háborútól több ezer km-re lekapcsolják a lámpákat, mert az a parton hasznos viselkedés, ennél még annak is több értelme van, hogy otthon tapsikolok az egészségügyben dolgozok miatt, ami amúgy hasonlóan értelmetlen), de összességében az író mégis hasonló kétségekkel, hasonló véleményekkel viszonyul a kérdéshez, mint én, így hamar felültem a vonatra. Aztán a századik oldal környékén kimondja, hogy igazából ő arról akarna beszélni, hogy hát kevesebb húst együnk, mert az mindent megold, vagy nem, vagy nem tudja. Erről külön írt már egy könyvet, amit még nem sikerült elolvasnom, gondoltam most akkor kapjuk a sok negatív érdekességet az ipari állattenyésztésről meg, hogy miért jobb nekünk, hogy nem eszük meg az állatkákat.
De valahogy ebbe sem sikerül belecsapnia, nem mélyed el, bele-belekezd, de valahogy mindig csak a kétségről szól minden fejezet, amiket amúgy is nehezen tud lezárni. Aztán a könyv végefelé valószínű szembesül ezzel, hogy hát ez így igazából mi, mert sem nem mond újdonságot, sem nem túl erős, sem nem túl érdekes és az egészet le lehet írni azzal, hogy bizonytalanság és igazából nem tudja mi van és amúgy is ki ő, hogy megmondja, de az majdnem biztos, hogy ne együnk csak vacsira hamburgert.
Rengeteg különböző adat ugyanarra, rengeteg ellentmondás, magának is nehéz tanácsok, egy rettentő hosszú, magával folytatott zavaros párbeszéd-fejezet után végülis arra jut, hogy ezt a gyerekinek írta.
Igazából egy bizonytalan embert ez a könyv még jobban elbizonytalanít és igen szűk réteg lehet, akinek újat mond, vagy gondolatot ébreszt (én nem vagyok ez, a fő mondanivaló is, hogy vacsoráig ne egyél húst, mert a vacsora a legszociálisabb étkezésed és az emberek amúgy sem esznek soha egyedül már ott megdől, hogy a vacsoráim 90%-át egyedül fogyasztom és máskor szocializálódom és hiszek benne, hogy le kellene szoknom a nehéz vacsorákról).
Nagyobb részt olvasmányos és a téma időszerű, függetlenül attól, hogy tudunk, akarunk, fogunk-e ellene tenni és van-e értelme, de nem ez a legjobb könyv amit kézbe kaphat az ember.