Robert Galbraith: Kakukkszó

Stílusában abszolút próbálja hozni az 50-100 évvel ezelőtti krimik hangulatát, fordulatait, bár azok jobban szerkesztettek voltak és hát akkor még eredetiek. Lassan indul be, de utána olvastatja magát, bár nem mondhatjuk, hogy kapkodjuk a fejünket vagy elszalad mellettünk a történet még ekkor sem. A végkifejlet és a gyilkos személye is klasszikus formula és bár próbáltam másra is gondolni, de hát az első gondolat lett a nyerő, szóval meglepetést nem tartogatott. Alapvetően szerettem olvasni, de nem látom ebben a nyomozóban a karakteres jegyeket, amik bármiből kiemelnék a tucatkrimik sokaságából.

Kathryn Kalinak: Filmzene

Leírás:
A filmzene éppoly régi, mint maga a film. Már évekkel azt megelőzően, hogy a képpel összehangolt hang normává vált volna, a mozgóképek vetítéséhez zenei kíséret társult, olykor egy magányos pianino, máskor egy 100 tagú zenekar révén. Manapság a filmzene önálló iparággá vált, s nélkülözhetetlen a filmek eladhatósága szempontjából. Kathryn Kalinak, a Rhode Island College filmelmélet professzora, a filmzene kutatásának egyik nemzetközi szaktekintélye tömör, élvezetes és elmélyült olvasatát nyújtja a témának. Tarantino filmje, a Kutyaszorítóban egyik jelenetének lenyűgöző filmzenei elemzésével kezdi könyvét, hogy aztán olyan általános kérdésekkel szembesítse olvasóját, mint hogy miként és mitől működik (vagy éppen nem működik) egy filmzene. A legfontosabb elméleti kérdéseket is tárgyaló könyv perspektívája a teljes nemzetközi filmes szcénát szem előtt tartja Ázsiától a Közel-Keleten át Európáig és Amerikáig. Vizsgálat tárgyává tesz meghatározó rendező-zeneszerző kapcsolatokat (Alfred Hitchcock és Bernard Herrmann, Akira Kurosawa és Fumio Hayasaka, Federico Fellini és Nino Rota), és bevezetést nyújt a némafilm korának elfeledett zenei gyakorlataiba. Miként Kathryn Kalinak felhívja rá a figyelmet, a filmzene sok mindenre képes a hangulat megteremtésétől a cselekmény fontos dramaturgiai pillanatainak hangsúlyozásán át a képsorokat kiegészítő érzelmi tartalom hordozásáig. A zenész- és filmes szakma számára egyaránt fontos kötet az átlag film- és zenerajongó számára is rendkívül élvezetes és gondolatébresztő olvasmányt ígér.

Vélemény:
Idén van immár 20 éve, hogy filmzene rajongó vagyok. Kezdődőtt az Oroszlánkirállyal, némely Vangelis-ekkel, rengeteg kazettamásolgatással és postázással, CD-k vételével majd a digitális korszakkal és a jóval több zenével, mint amit az ember birtokolni szeretne.
Szóval a téma érdekel és mostanában nem is jelent meg magyar nyelven hasonló kiadvány sem, így mindenképpen hiánypótló (írva lett egyébként, csak kiadva nem, anno a filmzeneklub keretében született egy mű, csak túl sok jogi kérdést vetett fel).
A könyv icipicit csalódás, mert ez azért nem az a könyv, amit várunk, hogy megszülessen magyar nyelvel a filmzenéről, filmzeneszerzőkről. Hasonló, de annál kevesebb.
A könyv maga egy kisesszé, maga a stílus is esszészerűen tárgyilagos a legtöbb helyen. Abszolút nem teljes körű sem témáit sem a részleteket tekintve, de nem is szeretne erre vállalkozni. Igazából csak egy gyors áttekintés azoknak, akiknek van egy szabad órájuk, és nem tudnak semmit a filmzenéről, de érdekli őket, azoknak egy gyorstalpalónak jó lehet főleg inkább arra, hogy utána mely részeknek olvassanak még utána bővebben.
Témájában és kialakításában egyébként elég eklektikus, így volt, ami egyáltalán nem érdekelt és volt, amiről még többet olvastam volna.
Kivitelezését és árát is tekintve simán ajánlható egy MÜPA filmzenekoncert előtt megvenni, a szünetbe átlapozni, otthon kicsit még koncerthangulatba belefelejtkezni. Lehetőleg youtube-teli szobában, hogy mellette megkereshessük a hivatkozott műveket.

Graeme Simsion: A Rosie-projekt

Leírás:

,,Egész életemben azért kritizáltak, mert állítólag nincsenek érzelmeim - mintha ez valami végzetes hiányosság lenne."

Don Tillman, az Asperger-szindrómás, furcsa, mégis elbűvölő és igen sikeres genetikusprofesszor számos kudarc után arra a következtetésre jut, hogy agya nincs romantikára ,,drótozva", noha szerinte logikusan ,,nők széles skáláját kellene vonzania". Ám amikor idős szomszédasszonya, Daphne meggyőzi, hogy értékelje át a lehetőségeit, Don a maga rendezett, tényekre építő módján belefog a feleségprojektbe. Kidolgoz egy kérdőívet, amelynek segítségével megtalálhatja a tökéletes társat: azt a megbízható, absztinens, nem dohányzó nőt, aki beleillik fegyelmezett életébe...
A Rosie-projekt egy végtelenül szórakoztató utazás az enyhén autisztikus Don világába, aki egyszerre kacagtató és szívszorító csetlés-botlása során többet tud meg önmagáról, mint amennyit valaha lehetségesnek gondolt.

Graeme Simsion új-zélandi születésű ausztrál író megható és ironikus regénye immár több mint 40 országban ejti rabul a humoros kalandokra éhes olvasókat.

Vélemény:

Történetében ugyan nem azt kaptam teljesen, amit vártam, de stílusában abszolút.
Kiszámítható? Abszolút, hisz végülis egy romantikus könyvről beszélünk, tehát már az elején meg van adva a vége. A háttértörténet viszont azért okozott meglepetéseket, felvetett érdekes verziókat, szóval megfelelő keretet adott a történetnek.
A borító szép, csak köze nincs a történetnek (mármint a belső borítón is van kb. 400 bicaj, meg az elején is, én meg egy db bicajra sem emlékszem a könyvből, de ha volt is, nem volt jelentős, merthát a csávó inkább gyalog közlekedett).
A romantika vég jelen van és főhősünk Asperger-es viselkedése ad neki egyfajta fűszert, szerelmet vagy kapcsolatot ésszel felépíteni, megtartani mennyire nem lehet (sajnos) és, hogy mennyire nélkülöz bármi logikát vagy értelmet, sokszor őszinteséget egy női megszólalás még akkor is, ha ez a nő egyébként abszolút érdekes és szerethető karakter, de mégis jóval furcsább így is, mint a furcsa férfi főszereplőnk.
A humor is vég jelen van, de nem harsány, sőt igazából finom, hisz a főszereplőnk viselkedése, ha el is tér az átlagétól, attól még érthető és értelmes viselkedés és szintén több jellemvonását szívesen átvenném.
A könyv kimondottan tetszett, bár nem 100%-os, de nagyon filmszerű, szóval hátha lesz belőle hamarost valami.

Jon Ronson: A pszichopatateszt

Leírás:
"Egyszerre félelmetes és fergeteges." - (The Times)

"Késő éjszaka kezdtem olvasni ezt a könyvet. Fáradt voltam, kedvetlen és beteg... aztán azon kaptam magam, hogy idióta módjára harsányan röhögök, és oldalról oldalra lapozok." - (Will Self, The Guardian)

Mi van, ha a társadalom alapvetően nem racionális, hanem az őrület vezérli? Ez a gondolat végtelenül érdekes utazásra indítja Jon Ronsont.
Út közben találkozik pszichopatákkal, akiknek életét megérintette az őrület, és olyanokkal is, akiknek az a munkája, hogy diagnosztizálja őket; köztük azzal a pszichiáterrel, aki a pszichopatadiagnosztizáló tesztet kidolgozta; tőle tanulja Jon, honnan lehet felismerni a pszichopatát. Ez az a tudás, ami úgy tűnik, felfedi, hogy minden rendszerben van valami őrült...
Jon híres humorával, bájával és nyomozói indíttatásával ez a könyv egyszerre szórakoztató és őszinte. Komoly kérdéseket vet fel arról, mi a normalitás definíciója egy olyan világban, ahol egyre inkább a legbolondabb szélsőségről ítéltetünk meg.

"Mellékhatása harsány, fetrengő röhögés - szent ég, ez nagyon mulatságos! Ronson új könyve provokatív és érdekes. Garantálom, hogy végig örömmel fogja olvasni." - (Observer)

Jon Ronson Brit gonzo újságíró, dokumentumfilmes, rádiós műsorvezető és több könyv szerzője, Walesben született és Londonban él.

Vélemény: 

Általában úgy szoktam mentenei a rosszabb könyveket, hogy legalább a borítója szép. Namost egyrészt ezt nem kell menteni, mert nem rossz könyv, másrészt viszont a borítója írtó randa.
Sajnos egyre ritkábban olvasok nem regény típusú könyveket, így üdítő szinfolt volt olvasni ezt a dokumentumkötetet a pszichopatákról (főleg, hogy mellette egy szociopatáról olvastam regényt). Abszolút érdekes, néhol humoros, remek stílusban megírt könyvről van szó, igazából sehol sem tudok belekötni, pont azt hozta, amit elvártam tőle (a valóságtartalmáról nem mondok véleményt, mert közbe már olvastam több cikket is, ami meg pont ellentmond, szóval nem tudok igazságot mondani monjuk a poláris betegséggel kapcsolatban).. És sajnos nem vagyok pszichopata, pedig az akkor is menő és hát 1% az, ami elég sok, főleg, hogy Magyarországon nincs is olyan intézmény, ahol elzárnák őket, tehát közel százezer pszichopata van közöttünk, csak a KSH-ban 10 ember és még ez sem én lehetek:( :)

Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig

Erősen deja vu érzésem van, merthogy én már szerintem olvastam ezt a sztorit, ismerős volt a tetűs rész is, egyértelmű volt a befejezés is már az elején.
Igazából kicsit benne van az, amit sokan mondanak az öreges akciófilmekre, hogy nem kéne már rombolni az image-t, ez erre is igaz, ez az 50-es évekbeli Bridget, már nem a 30-as évekbeli, a történet miatt megölt Darcy is tán jobb lett volna a megnemírt tudatlanra bízni.
Humora nagyon kevés és rossz, ellenben az írásmódja igen pörgős és nagyon olvastatja magát, nekem idén ez hozta vissza az OLVASÁS-t az életembe, aztán nem tudom lesz-e ideje maradni:)

Lőrincz L. László: Haragos vizeken I-II

Felemás az értékelésem:
Egyrészt mindenképp az elmúlt 5 (10?) év legjobb LLL könyve, másrészt viszont elejétől a végéig kiszámítható (aki nem tudja az első pár oldal után, hogy kik és mire hozzák ki a végét, az nem látott még egy filmet sem), plusz értelmetlen (mármint, ha nekem valaki azt mondja, hogy figyi, ha holnaptól nem áll le az emberiség a drogról, akkor felrobbant egy atombombát, akkor én mi a tököt csinálhatok?). De ettől még olyan régi LLL-es, kevesebb idegesítő momentummal, mint mostanában.:)

Nem vagyok sorozatgyilkos trilógia

Bár kifejezetten nem tetszésemet kell kifejeznem az iránt, hogy manapság 10 könyvből 6-7 ifjúsági könyv, ami nagyon sok esetben egy minsőgi mérce és ennek visszaesését is magával hozza.
Ennek ellenére a remek borító és az érdekesnek ígérkező történet valamint a trilógia magyar nyelven való teljessé válása miatt is bepróbálkoztam Dan Wells Sorozatgyilkos-trilógiájával.
Nézzük egyesével a műveket.

Nem vagyok sorozatgyilkos




Leírás:

John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.
“A Dexter könyvek és a belőlük készült tv-sorozat rajongói imádni fogják Dan Wells kirobbanó sikerű debütáló regényét.” – Publishers Weekly.

Vélemény:

Az első rész a Nem vagy vagyok sorozatgyilkos egyrészt valóban ifjúsági irodalom is lehet, amennyiben a főszereplő egy 15 éves fiú, azonban mivel ez az adott gyerek szerencsére erősen szociopata így nem tűnik - sok helyütt - gyerekesnek a viselkedése, bár azért nem is vagyok megbékélve még a gyerek főszereplőkkel.
A történet abszolút egyszerű és rövid. Morbid és szerencsésen vérgazdag. Az 1/3-ánál bejön ugyan egy paranormális szál, amire a sok korábban olvasott vélemény figyelmeztetett, de azért volt meglepetés így is, azonban - lehet, csak nekem - a végéig kitart azért a gyanú, hogy biztos van-e itt paranormális száll, vagy csak a gyerekszereplő jobban dilis, mint azt gondolja magáról...
A végén már érezni némi összecsapottságot, vagy hát kreativitás hiányt, gyorsan és amerikai filmes sablonosan lezárja az egészet.
Összességében nem muszáj ifjúsági irodalomnak tekinteni és egy kellemes rövid olvasmányélmény, de azért sok extrát ne várjunk tőle.

Szörnyeteg úr


Leírás:

A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.
Dan Wells hazánkban is szép sikereket elérő debűtáló regénye, a Nem vagyok sorozatgyilkos folytatódik, a Szörnyeteg úr 2010-ben elnyerte a legjobb regénynek járó Whitney-díjat.

Vélemény:

A második rész közvetlen folytatása az elsőnek, időben, szereplőkben, helyszínben is. Sokkal több belső vívódást kapunk, főszereplőnk is sokkal kegyetlenebb lesz, mind álmaiban, mind a valóságban. És a hangsúly is ide tevődik át, már kevesebb szereplőbemutatás van és ez miatt kevesebb szereplőt is mozgat, ami odavezet, hogy nem kapunk csak egy lehetséges gyanúsítottat a következő gyilkolássorozathoz (kivéve persze azt a verziót, hogy az első és második részben is a főszereplő
gyerek a gyilkos, csak még maga előtt is tussolja holmi X-aktás magyarázatokkal), így abszolút nem üt már, amikor kiderül és az első rész alapján az sem, hogy ezt is beletuszkolja ugyanabba az ellenségtípusba.
Továbbra sem rossz, csak jobban kiszámítható és talán valamivel kegyetlenebb is.

Nem akarlak megölni

Leírás:
Ha még egyszer így nevezel – nevetett fel -,akkor olyan gyorsan keresek másik kísérőt az évnyitó bálra, hogy csak pislogsz. Öt srácot dobtam miattad. Emlékezz erre! Ötöt!
– Ötöt – ismételtem. De miért pont azt választottad, aki arról álmodozik, hogy megöl?

Dan Wells hátborzongató regényeiből már jól ismert John Wayne Cleaver élete legkomolyabb kihívásával néz szembe.

A Nem vagyok sorozatgyilkosban szárnyait bontogató szociopataként követhettük nyomon, aki megszegte az összes saját maga által felállított szabályt, hogy megmenthesse szülővárosát a gonosztól. A Szörnyeteg úrban lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy őrült küzdelmet folytat önmagával. John időközben tökélyre fejlesztette beteges képességeit, és felvállalta a gyilkosok gyilkosának szerepét ­ ám rá kell döbbennie, hogy egy természetfeletti képességekkel rendelkező lénnyel folytatott macska-egér játékban mindig az ember kényszerül az egér szerepébe.

A Nem akarlak megölni cselekménye gyanakvással, ámokfutással, és holttestekkel telve száguld a mellbevágó végkifejlet felé.

Vélemény

És akkor elérkeztünk a trilógia végéhez, bár ha itt abbahagyja az író, akkor szinte jobb lett volna, el se kezdeni:) A három rész mostmár kereken kiadja egy rendes könyv első, bevezető részét, mostmár tényleg jöhetnének a démonvadász kalandok, a szereplők felálltak.
Jobb, mint a második rész, mert a megoldásokra nem jöttem rá hamar (volt egy verzióm, de hát nem jött be:), szóval egy pont oda, egy pont a befejezésre is, nem rossz az, de azért nincs már benne túl sok újdonság, mint az elsőben, bár tetszett, hogy elég szabadon kezeli a halál dolgot és nem is spóról vele.
Egyszó, mint száz, a trilógia összeállt, de szerintem nyugodtan lehetne folytatni egy 10 év múlva kiírással és akkor már nem lehetne azt sem ráfogni, hogy ez ifjúsági irodalom.