Bonnie MacBird: Vérében a művészet

Leírás:
London, 1888 havas decembere. Sherlock Holmes a Hasfelmetsző Jack után folytatott kimerítő nyomozást követően mély letargiába esik, és ismét a kokain után nyúl. Watson képtelen erőt önteni barátjába, míg egy különös, rejtjelezett levél nem érkezik Párizsból. Mademoiselle La Victoire, a gyönyörű francia énekesnő kér segítséget a híres detektívtől, mivel törvénytelen fia - aki az apjánál, egy angol lordnál élt - eltűnt, őt magát pedig megtámadták a nyílt utcán. Holmes hűséges segítőjével Párizsba utazik, és kideríti, hogy az elveszett gyerek esete összefügg egy felbecsülhetetlen értékű szobor elrablásával és három kisfiú brutális meg­gyil­ko­lá­sá­val. A nyomok a befolyásos és dúsgazdag lordhoz vezetnek Lancashire-be, ahol az ikonikus páros megérkezése után további rejtélyes halálesetek történnek. A Sir Arthur Conan Doyle stílusában megírt regényben Sherlock Holmes ismét bizonyítja zsenialitását és különleges, művészi érzékenységét...

Vélemény:
 Nem gondoltam volna, hogy valaha olvasok Harlequin könyvet, a kiadó nagyrészt Júlia meg Romana füzetek meg Nora Roberts és hasonlókat ad ki, ami valljuk be nem a férfiak által is fogyasztható soft-pornó alága a könyvkiadásnak.
De valamennyire ők is szélesítik a palettájukat, és már Daniel Silva könyveket is adnak ki és náluk fedeztem fel a legújabb Sherlock Holmes kötetet is.
Most úgy alakult, hogy egymás után két Holmes kötetet is elolvastam, márcsak az összehasonlíthatóság miatt is, a másik a Guy Adams féle Isten lehelete.
A nyertes pedig egyértelműben a Vérében a művészet, mégha eredetiségében nagy is a két kötet különbözősége.
Egy könyvuniverzumot folytatni az író halála után kérdéses művészet, mindenképpen másolással, feldolgozással állunk szemben, ami lehet jó, lehet rossz, lehet nagyon hű az eredetihez és lehet nagyon elrugaszkodott és nehéz eldönteni, hogy mi is a jobb.
A Szukits féle most kiadott trilógia vagy a nemrég kiadott Sherlock novella vállogatás mind mind eléggé elrugaszkodik az eredetitől, túl sok karaktert, történést vettek át nem csak Doyle de más írók műveiből vagy a történelemből, technikából. Nem mondom, hogy nem lehet a végeredmény úgy is jó, mert a novellásköteteben is több elég jó volt a sok közepes mellett, és hát ne felejtkezzünk meg a zseniális BBC féle Sherlock-tól, ami igen elrugaszkodott és mégis fenn maradt, de néha a kevesebb több.
A Bonnie Macbird féle kötet abszolút nem rugaszkodik el, stílusa teljesen Doyle-i, igazából az első pártíz oldal után meg is kellett néznem, hogy biztos nem olvastam én ezt már, mert nagyon ismerős, de friss kötetről beszélünk, így valószínű inkább csak a stílus lehet az.
A borító tetszetős, a kiadás szintén, a történet korhű és Sherlock-os, bár talán picit több dedukciót elbírt volna a történet, ahogy a vége is motivációk tekintetében talán rokonságban áll egy szintén nem rég kiadott Sherlock kötettel, de nem zavaróan.
És mivel nem jelenik meg sok/elég Sherlock történet manapság sem, így bőven ajánlható, talán az egyik legjobb az elmúlt 2-3 évből és főképp nemtől, kortól függetlenül ajánlható.

Randall Munroe: Magyarázókönyv

Leírás:
Próbáltál már valaha többet megtudni valami érdekes dologról, de csakis azért nem sikerült, mert megbotlottál a szakzsargon buktatóiban? Ha igen, neked találták ki Randall Munroe új kötetét!
A Magyarázókönyvben vonalas rajzok segítségével és az ezer leggyakrabban használt szóval (igen, jól látod: 1000 szóval!) fejti ki egyszerűen jó néhány érdekes dolog hátterét. Többek között a mikrohullámú sütő, a Nemzetközi Űrállomás, a periódusos rendszer, a tektonikus lemezek, a mosó- és szárítógépek működési elvéről és/vagy felépítéséről hull le a lepel.
Hogyan működnek a dolgok? Mi az eredetük? Hogyan élhet(t)ünk nélkülük? Mi történik velük, ha felnyitjuk, felmelegítjük, lefagyasztjuk, vagy éppen szokatlan módon használjuk őket?
És ami a legfontosabb: mi történik, ha megnyomjuk AZT a gombot?
A szerző ezekre a kérdésekre a Mi lenne, ha?-ban már megszokott szarkasztikus humorral válaszol ráadásul 5-től 105 éves korig bárki számára érthető nyelven.

Vélemény:
Nehéz helyzetben van a bloger, ha olyan recenziós könyv kerül a kezében, ami rossz. Én alapból csak olyat kérek, amire van egy pozitív prekoncepcióm, kíváncsi vagyok a témája miatt, vagy bízok az íróban egy korábbi könyve miatt.
Ez utóbbi eset van most is, Randall Munro előző tudományos szórakoztató könyve, abszolút érdekes volt, így természetes, hogy érdeklődtem a következő könyve iránt, főleg, hogy a leírás alapján ez úgyszintén érdekesnek ígérkezett, hisz tudományos dolgok picit egyszerűbben megfogalmazva remek rajzokkal, esetleg némi humorral, nyilván nekem szól.
Amikor megláttam, hogy a kevés oldalszám nem egy zsebkönyvet rejt, hanem kifejezetten egy hatalmas könyvet, akkor még jobban örültem, lám még látszani is fognak a rajzok, belelapozva meg tényleg látványos rajzokat láttam.
Aztán elkezdtem olvasni és WTF. Komolyan nem hittem el, merthogy abszolút nem egyszerű módon írja le a bonyolult tudományos dolgokat, hanem fogyatékos szinten, esetleg Activity-zve. Nem a témát és a bonyolult megközelítést egyszerűsíti le, hanem a szavakat. Az egész szöveg teljesen érthetetlen. Sün helyett hegyes hátú macskát ír? WTF? Róka helyett kicsi kutyát. Híd helyett magas utat és így tovább, nem oldalanként 3 ilyen, hanem 70-80, minden szó! Az amúgy remek ábrák mellé activity szerű szövegek vannak feltéve. De minek? Kinek?
Megértjük a bonyolult dolgokat egyszerűen? Nem. Miért nem? Mert nem magyarul van, hanem rejtvényben van a szöveg is. Szóval a könyv nem magyarázókönyv, a könyv kitalálós könyv, amihez kéne magyarázat. Oké, értem a leggyakoribb ezer szó, ráadásul fordításban, úgyhogy lehet, hogy ez angolul működött is, de magyarul más a leggyakrabban használt ezer szó, de ez így használhatatlan. Semmit nem lehet belőle tanulni, mert nyilván szívesen hallanék a felvetett témák többségéről, de nem tudok meg semmit, hisz nincs mellette csak valami rejtvény és azon kéne keresztülrágnom magam szóról szóra haladva, hogy megkapjam azt a szöveget, ami amúgy magyarázza. És nem csak én vagyok a hülye, sokaknak megmutattam a könyvet és mindenki értetlenül áll, hogy ez így mi? Ajánlható szórakoztató irodalom? Nem. Ajánlható gyerekeknek? Nem! Ebből még új szót sem fog megtanulni, hisz gyaníthatóan egy híd, mókus, sün szavak már a párévesek szókincsét is képezik. De megnéztem, a 3 évesek szókincse az 1000 szó. Szóval azt tudom mondani, hogy a könyv semmiképpen nem ajánlható 3 éves kor felett, 3 éves kor alatt meg van olyan sejtésem, hogy nem érdeklődnek a felvetett témák iránt a gyerekek, de színezni ebben is lehet.

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Mondhatnánk, hogy hatalmas csalódás, de ez is csak úgy igaz, ahogy két lottoötös után az ember a beírt 1,2,3,4,5-ös számsor valószínűtlenségére fogadna, mintsem, hogy harmadszor is ötöse lesz zsinórban. Az első két könyv remek volt a második kifejezetten taszító mellékszereplője ellenére is. És ez a mellékszereplő most saját könyvet kapott, merthogy majd bebizonyítja Backman, hogy lehet az is szerethető. Nem lehet. Vagy lehetne, de ahhoz ügyesebben kéne kavarni a szálakat.
Britt-Marie ellenszenves perszóna, csak az érdekli, hogy ki mit gondol róla, tele van előítéletekkel, zsörtölődő öreglány egy saját maga választotta és saját maga építette elnyomott szereppel és rengeteg kényszerbetegséggel. Ennyi (bár gondolom pszichológusok még találnának). Lelép okok miatt otthonról és nyilván a másik élettér hatással van rá, de igazából csak épphogy tologatják az események, igazi jellemfejlődésen nem megy keresztül, az utolsó részben is ugyanolyan, mint az elsőben, hiába a szeretetre éhes közeg, aki bárki újnak örül annak viselkedésétől függetlenül.
Így igazából az újrakezdés témája is kérdéses, a nyitva hagyott befejezés miatt meg főleg, nem biztos, hogy történt bármilyen újrakezdés egy apró életepizódnyi kitekintésen kívül.
A könyv nem tartalmaz ezenkívül romantikus szálakat sem, bár van rá próbálkozás, de egyszerűen sikertelen, attól, hogy beleír két jelenetet, amikor köszön az egyik ember a másiknak és a harmadiknál már a kapcsolat lehetőségének romantikus képe van felvetítve attól még ez nem az, nem így működik, vélhetőleg két öregember között sem.
A történet amúgy szintén nem kiemelkedő, de az elég lett volna egy működő karakterrel, jellemfejlődéssel, humorral (egyet sem nevettem), kevesebb „nagybölcsességgel” (a végére már tele van Coelhos szösszenetekkel).
Amúgy hidegen hagy a foci és nem rúgnám vissza, pláne nem drukkolnék. Ez is egy csoport:)

Robert Merle: Nekünk nem kel föl a nap

Azért annyit jegyezzünk meg, hogy ez nem regény, bár egy abszolút érdekes közegbe helyezi az írót/főszereplőt, de nincs cselekménye, abszolút nem regényes. A legbasic-ebb hozzáállás, Merle bácsi lement és végkérdezett mindenkit, hogy, hogy működik minden és amúgy miről mit gondolnak és nulla fantáziával leírta és nem is átírta ezeket a beszélgetéseket (ha nem látott soha tengeralattjárót és nem beszélgetett senki benne utazóval, akkor nagy fantáziával írta le ezt a fantáziátlan interjúkörutat, de ennyi) és kész, irodalmi értéke nulla, cselekmény nulla, stílus Merle-i és abszolút olvastatja magát de még azt se mondom, hogy nőt a tengeralattjárókról való tudásom. A helyszínbe és a témamegközelítésben sokkal több lett volna, ez így kevés egy Merle-től.