Horváth Árpád (szerk.): Az év természetfotói – Magyarország 2015

Leírás:
A naturArt - Magyar Természetfotósok Szövetség 2015-ben immár huszonharmadik alkalommal írta ki a nemzetközi szinten is számon tartott természetfotós versenyét. Az Év Természetfotósa 2015 pályázatra beérkezett több mint 3400 pályamű minden korábbinál magasabb színvonala ezúttal is igazolja, hogy a magyar természetfotózás nem véletlenül tartozik a világ élvonalába. A fotóművészet egyik legösszetettebb és legtöbb fáradsággal járó ágának hazai és határon túli képviselői alaposan kitettek magukért, amit látványosan bizonyítanak azok a rendkívüli fotók, amelyek újra és újra meghökkentenek, elgondolkodtatnak, vagy épp megnevettetnek bennünket.
Az év természetfotói Magyarország 2015 album - a korábbi esztendők gyakorlatához hasonlóan - ezúttal is a pályázat legjobb képeiből nyújt lebilincselő válogatást az olvasóknak.

"A naturArt - Magyar Természetfotósok Szövetsége által kiírt és lebonyolított Az Év Természetfotósa pályázat minden évben a magyar természetfotózás legnagyobb presztízsű eseménye. Szerencsések vagyunk, mert hazánk, Magyarország, nemcsak a matematikában vagy a zenében nagyhatalom, hanem a természetfotózásban is. Olyan fotósok élnek közöttünk, akik méltán világhírűek. Erre a pályázatra ők is, de a természetfotózás iránt érdeklődő kezdő és haladó fotósok is küldenek képeket, mind belföldről, mind a határon túlról. Az immár huszonharmadik alkalommal megrendezett szakmai megmérettetés idén is nagyon izgalmas versenyt hozott: összesen több mint 3400 képből válogatott a zsűri, és az értékes és komoly szakmai elismerést jelentő díjakért az utolsó fordulóban több mint hatvan alkotó 102 műve versengett. Ezeket a fotográfiákat mutatjuk be kötetünk lapjain: a díjazott alkotások mellett valamennyi képet, amelyek a Magyar Természettudományi Múzeumban megrendezett hagyományos kiállításon a falra kerültek. Az év természetfotóit tartalmazó kiadvány ugyanakkor több mint fotóalbum, hiszen nem csak szebbnél szebb természetfotókat láthatunk a lapjain. A képek készítőitől megtudhatjuk a műveik születésének egyszer izgalmas, máskor mosolyt fakasztó, alkalmasint tanulságos történetét, sőt azt is, milyen eszközökkel készültek ezek a különleges fotográfiák. Reméljük, olvasóink is ugyanakkora örömmel lapozgatják kötetünket, mint ahogyan a benne szereplő alkotók a képeiket készítették!" (Fáth Péter)

Vélemény:
Úgy emlékszem, még fotóalbumról nem mondtam véleményt, de talán egy elég jóval sikerült kezdeni.
A könyv előszava és a fentebbi leírás is jól elmagyarázza, hogy bizony már 23. alkalommal kerül sor erre a versenyr, bár, hogy ebből volt-e mindig kiadvány is, azt nem tudom, de 2003-tól biztosan megjelent évente is eme könyvsorozat korábbi ellemei.
Szeretek fotózni, de sose lennék fotós. Egyrészt nincsenek meg azok a háttérszámításaim, hogy, hogy lehet rentábilis egy fotós élete, csak a kiadási oldal nagyrészét ismeri vagy félreismeri a laikus és már az sem abban az árkategóriában mozog, ahol én bármikor mozoghatnék, másrészt szintén a sok technikai háttértudás és a könyvben is megismert kitartás, akár felesleges kitartás nem tűnik annyira vonzónak, bár tény, hogy vannak stúdiófotósok, meg stúdió aktfotósok is, hatványozottan egyszerűbbnek tűnik az ő életük, mint Máté Bencéé mondjuk:)

De mielőtt rátérnénk a fotókra kezdjük inkább egy félreértéssel. Meggyőződésem volt a cím alapján, hogy a kötetben Magyarországon készült képeket fogok látni, hisz nem azt írja, hogy Az év magyar természetfotói, ami arra utalhatna, hogy hazai fotósok munkái vannak közzétéve, hanem Magyarország. Nos lehet ez csak nekem kavart be, de őszintén meglepett a sok skandináv és óceánalatti kép szerepeltetése, mikor az ember Börzsönyt vár.
Másik nem egyértelmű dolog, hogy az Alexandra Kiadó adja ki, de az ő rendelési felületükön is rossz borítóval szerepel, máshol meg nagyon nem is lehet találkozni a kiadvánnyal.
A valódi borító (és egyébként a nem valódi is) remek, ahogy a kiadvány kialakítása is. Fényes papíron, közel 200 oldalon egy és kétoldalas képek kiváló minőségben és nagyságban, bár a fényes papír átka, hogy nehéz úgy megfogni, hogy ne hagyjon az ember ujjlenyomatot lapozáskor.
A felsorakoztatott képek és készítésük is nagyon szerteágazó. Jó képet csinálni néha valóban egyszerű, ha van egy középjó géped és jó helyen vagy jókor és semmi erőfeszítés vagy tudás nem kell hozzá, csak jó felé fordított jókor való kioldás. És vannak képek, amiket többmilliós gépekkel és kiegészítőkkel (akár a gyártásukban közreműködött tudással a fotós), akár több hét türelmes várakozás és próbálkozás után, hidegben, vízben, sárban készít el a a fotós. És mindez nem számít, mert egyedül a végeredmény számít legyen az egy szerencsés pillanat, 10 perc alatt ellőtt 3000 kép közül való egy szerencsés bevillanás, itatónál időzítővel otthagyott gép vagy komoly fizikai szellemi munka (azért ez van többségben itt is). A végeredmények pedig igen különbözőek, van amelyikben én semmit nem látok, hasonló képet lehet kitörlök mondván, hogy homályos összevisszaság itt meg helyezést ér el, van ami tökéletes és tetszetős kép, de láttuk már ezerszer szinte ugyanolyat (ebből elég sok van, pedig előszóban is kijelentik, hogy meg kell felelnie a képben az ilyet még nem láttam kritériumoknak és hát nyilván több képet lát a zsűri, mint én, de mégis több képnél azt mondtam, hogy 90%-ban ugyanilyet is láttam már nem egyet), ahogy rengeteg egyedi nézőpontból fotózott kifejezetten érdekes képet is találunk benne. Összességében átlapozni kellemes, meg megállni egy-egy tetszetősebb természetképnél, elidőzni a rövid, a készítésével kapcsolatos leírásnál remek (bár nem hosszú) szórakozás.

Bill Bryson: Hátizsákkal a vadonban

Leírás:
A világ leghosszabb összefüggő gyalogösvénye, az Appalache-ösvény az Egyesült Államok keleti partvidékén fut Georgiától Maine-ig, érintve Amerika számos híres és lenyűgöző vidékét.

Bill Bryson negyvennégy évesen, barátja, Stephen Katz társaságában nekivág annak a hatalmas erdőségnek, amely háromszáz éve hozza a frászt a józan gondolkodású emberekre. Előttük áll majdnem 3400 kilométernyi kies hegyvidék, medvékkel, jávorszarvasokkal, hiúzokkal, csörgőkígyókkal, mérgező növényekkel, fertőző kullancsokkal, itt-ott egy kuncogó gyilkossal és - ami talán a legijesztőbb - olyan emberekkel, akiknek kedvenc időtöltése, hogy a külső keretes hátizsákok előnyeit taglalják.

Dacolva ádáz időjárással, könyörtelen rovarokkal, megbízhatatlan térképekkel és a szeszélyes útitárssal, aki a legszívesebben megállna egy motelben, és az X-aktákat nézné, Bryson vitézül átküzdötte magát a vadonon, hogy megvalósítsa élete vágyát: ne haljon meg a szabadban.

Vélemény:
Bill Bryson-nal régi az ismertségünk, bár jópár éves szünet jellemzi, ami részben a kiadások
szüneteltetésének majd a kiadások fel nem fedezésének számlájára írható. De aztán idén
felfedeztem, hogy az Akadémiai kiadó szorgalmasan adja ki a Bryson könyveket (bár jó nagy időbeli lemaradással, de a jobb későn, mint soha filozófiával), így bepótoltam a régi Majdnem minden rövid történetét (még Gabo), ami egy remek összefoglaló könyv majd ázsiai utazásom során Bryson európai régi és még régebbi utazásáról írt Egyik lábam itt... c. könyvét végeztem ki, ami
lássuk be valamennyire csalódás volt a régi emlékek (USA és UK témájú kis szösszenetek) és a Majdnem minden után is, mert kicsit túlpörgött benne a kanosság.
És folytatom a még ki nem olvasott könyveket, de a mostani olvasmányom a frissen megjelent
Hátizsákkal a vadonban (ez sem friss, 1998 az eredeti megjelenés és azért Brysonnak egy hónapja is jelent meg könyve, szóval hajrá-hajrá, hozzuk be időbe, mert utazási könyv ha nem elég szórakoztató, akkor bizony az idő nem tesz jót neki).
Bryson bár a majdnem minden témájában és még azon kívül is rengeteg témában ír Shakespeare-től
az angol szavakig, de azért könyvei nagy részét az utazókönyvek teszik ki, nincs ez másként most
sem.
A könyv külsejében az Egyik lábam itt... kinézetét követi, ami miatt szépen mutathat a polcon és
a hasonlóság nem áll meg itt. Az előző könyvből megismert Katz (egy furcsa barát), aki az író útaitársa volt az előző könyv történetvonala előtti utazáson is és így rengeteget volt emlegetve, most ismét csatlakozik Brysonhoz.
És az általában városban járó Bryson ezúttal marad az USA-ban és gyalogos túrára indul az
Appalache-ösvény több ezer km-es hosszára, egyben élete leghosszabb túrájára.

Én magam is szeretek túrázni, de abszolút nem a túrázásért magáért. Nem öröm még a fotóstáskával
sem a felfelé caflatás egy emelkedőn, pláne fagyba, pláne vizes cipőben vagy kánikulában, szóval
szinte semmikor sem ideális, bár önmagában az erdőn-mezőn-köveken sétálgatás még szórakoztató is
lenne, ahogy az is, ha megfelelő látnivaló keresztezi az ember útját és a táv sem sokkal hosszabb a 15-20 km-nél. Azonban teljesítménytúrán is csak egyszer voltam komolyan, de annak a 30 km-nek semmi értelme nem volt, élvezte a fene, a túrának nem kell teljesítménynek lennie. Ahogy persze dícséretes, ha valaki végmegy az Appalache 3000 km-én, vagy felmászik a Himaljárára, de kizárólag akkor, ha önmagának öröm ez és nincs mögötte elvárás. Egyáltalán nem tisztelem a Himalájára mászókat, vagy sajnálom, ha nem térnek vissza, hisz ott a kockázat adott, előre nem mozdit semmit azzal, hogy ötezredikként felmászik és a teljesítmény is megkérdőjelezhető, mert hát abszolút nem mérhető. A serpa hatot fordul naponta a csúcsra, mégse jegyezzük meg a nevét és hát nyilván ezerszer annyian fel tudnának menni, csak a már 20 éve is 20 milliós mászási költséget sokan értelmesebb vagy élvezetesebb dologra költik.
És ez részben vonatkozik a túrázásra is. Valaki végmegy, de vég szenved, az ne csinálja, minek?
Hogy elmondhassa, hogy megcsinálta? És? Egyrészt senkit nem érdekel, másrészt önmagában nem
teljesítmény és nem összehasonlítható. Nagyobb teljesítmény a könyvben is említett 158 kg-os embernek, hogy végsétált rajta többszáz nap alatt, mint a sportfutónak, aki meg 50 nap alatt teljesítette a 3000 km-t, úgy, hogy közben nem cipelt semmit, pláne nem plusz 80-90 kg testsúlyt meg 30 kiló táskát? Itt is idézgetnek egy mászót, hogy "anya és Pooki, ezt értetek csinálom". Érthetetlen, hozzám odajönne bárki, hogy értem túrázik 4, 40, 400 vagy 4000 km-t, akkor rögtön mondanám, hogy értem biztos nem, nekem semmi hasznom nem lesz belőle, csináld magadért, de csak ha kedved van és jól érzed magad tőle.
Szóval Bryson és haverja nekifognak az ösvénynek és útjukat valamint az ösvénnyel kapcsolatos
érdekességeket fele-fele részben tartalmazva a kötet. Hogy ők mennyire kedvből csinálják, megcsinálják-e egyáltalán az kiderül a könyvből. Ahogy a végére még egy jó adag feszültség is belekerül az amúgy minimálisan humoros általános stílusban.

Határozottan jobban élveztem, mint az Egyik lábam itt... könyvet, bár azt is hozzátenném, hogy valahogy egy városleírásból kevésbé hiányoztak a képek, mint egy ösvényleírásból, ami valljuk be kevésbé változatos 300 oldal vagy 300 km után is, így azért kellett googlizni képek után, de ezt ma már bárki megteheti.
Plusz érdekesség, hogy a "könyvből" idén filmet is forgattak, ahol  Bill Bryson-t Robert Redford és Stephen Katz Nick Nolte alakítja.

Jonas Jonasson: Gyilkos-Anders és barátai (meg akik nem azok)

Leírás: A regényben nem szokványos pénzkereseti lehetőségek után kutat első (és második) pillantásra jelentéktelennek tűnő fiatal portás, egy nagydumás istentagadó lelkészcsaj és egy reménytelenül fafejű verőember. Először céges szintre emelik a verési-pénzbehajtási szolgáltatást, utána bibliai alapokon nyugvó, borban tocsogó egyházat alapítanak, végül újrafazonírozzák a Mikulást, s közben - ahogy azt Jonasson korábbi hőseitől, a százéves embertől és a remekül számoló analfabétától megszokhattuk - folyton menekülnek valakik elől, közben milliókat veszítenek, hogy aztán újra nyerjenek, s közben Jonasson egy pillanatra sem áll le a sziporkáival. Vagyis ismét itt az év legviccesebb könyve!

Vélemény:

"Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot, akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel: a tiszteletet". Pál apostol rómaiakhoz írt levelét (13:7) 

Szívem szerint azzal kezdtem volna, hogy igen, megcsinálta, háromból három. És 80%-ban így olvasás után is így érzek, valóban lehet, hogy az év legviccesebb könyve, de bizony bennem azért bennem van, hogy ez, mind terjedelemben, mind összetettségében nem éri el az előző két kötet színvonalát. Viszont a narratív humoros stílus továbbra is marad, a remek karakterek, az abszurd fordulatok, az érdekes cím mind, mind továbbra is a sajátjai a szerzőnek.
És hát állítólag némi erkölcsi dilemma is, ami kérdéses, hogy az olvasók miatt van benne, vagy a szerző fontosnak tartja-e, viszont én abszolút kijelenthetem, hogy a történet során a főhősök semmilyen erkölcsi szabályt nem szegtek a szememben.
Van persze ez a Robin Hood-os nézet, az ember hajlamos szimpatizálni a gazdagok meglopóival, főleg ha utána a zsákmány a szegénykhez vándorol. Nos bennem ez a fókuszpont teljesen hiányzik, mélyen elítélem azt a hozzáállást (amit egyébként a könyv is említ egy helyen, mint a svéd többség által szorgalmazott nézet), hogy a gazdag baja az nem sajnálni való, sőt ha lehet lopjuk meg, mert megérdemli, holott vélhetőleg ugyanolyan tragédiák játszódhatnak le az 500 nm-es villában, mint a 20 négyzetméteren, sőt hát igazából sokkal többet veszíthet, mint akinek nincs mit veszítenie, az aki anyagilag és sok esetben szellemileg is felette áll egy nincstelennek. Szóval ezt a nézetet nem osztom, de ettől még az ügyeskedők egy részével én is szimpatizálok és ez pedig nem az anyagiak alapján való kiválasztása a megrövidítendő csoportnak, hanem a szellemi színvonalúk alapján. Aki a hülyének elveszi a pénzét annak taps jár és a pénz is jobb helyre kerül.
Lássuk be a mai világban rengeteg legális módja van az emberek becsapásának, tágabb értelemben véve, szinte minden üzleti tevékenység erre épül, de vannak konkrétan erre specializálódott üzemek, amiket adott esetben nem csak, hogy nem ítél el az állam, hanem egyenesen támogat, vagy összejátszik velük. Ezek egyike természetesen az egyház.
Értelmes magyarázatot még nem hallottam rá, de itthon (és természetesen sok helyen még)  teljesen természetesnek veszi a legtöbb ember, hogy anno valaki kitalált egy képzelt barátot, hozzá rakott még egy szellemet meg még egy kitalált szereplőt a fiút, belesuvasztotta a pásztormondakörbe majd még párszáz év alatt hozzáköltött, kivett szerkesztett egy mesekönyvet hozzá, ami megfelelt az épp adott kor irányítására, kordában tartására és, hogy még ezt a XXI. században is másnak tekintsük, mint akárcsak jelen könyvünket és erős milliárdokkal támogassuk működésüket azok pénzéből is, akik már nem hisznek a Mikulásban. Ez a része abszolút szégyen, és mint minden istenhívés primitív, ugyanakkor persze az alapelvem, hogy mindenki úgy hülye, ahogy akar, ameddig azzal a másikat nem bántja. Sajnos persze a vallás pont nem ez a kategória, valószínű nincs más téma, amivel több embert öltek, kínoztak volna meg, csak azért mert az egyik Amerika Kapitány rajongó, a másik meg Batmané és ez, mind a mai napig földrajzilag különböző mértékben de megvan. És persze, ahogy mondtuk nem a négy fal között hülyülnek, mert azzal senkinek semmi baja nem lenne, hanem bekopogtatnak, utcán megállítanak és ezekkel még szerencsénk is van, hogy itt és most élünk és nem párezer km-re délrebb. És persze, ahogy mondtuk még az adópénzünkkel is támogatják, pedig semmivel sincs több értelme egyháznak adni adópénzt, mint egy varrószakkörnek, de hát nem egy könyvkritika fogja megváltani a világot. Szóval ezt elítélem, de az ez felett lévő nyerészkedést viszont nem. Abszolút jól teszi mindegyik egyház, hogy a meséért, csalfa reményekért megpróbál minél több pénzt kiszedni az együgyű birkaseregből, ebben erkölcsi hibát nem látok. Sőt, bár mint kiderül Svédországban a perselypénz abszolút adóköteles és így problémát jelent, ha elfogadja, majd szállodaszobára költi az ember, nálunk az is adómentes, szóval legalizálva és támogatva van ez a lopás, de mint mondtam, ez a fajta lopást én nem tartom erkölcsileg elítélendőnek, lévén önkéntes (bár adózni azért kéne)  nem azért mert a papok csinálják (papok és erkölcs nincs közelebb, mint a hegesztőmunkás és az erkölcs, stb-stb), de önként adja az ember, nyilván úgy érzi, hogy kapott érte valamit, hát hajrá.
Ahogy szintén nem ütközik nálam erkölcsbe, ha bűnözőktől lop az ember. Veszélyes, és kockázatos, de erkölcsileg nem megkérdőjelezhető, ahogy nyilván nem ütközik erkölcsbe ha valakit megölnek a közelemben tőlem teljesen függetlenül, legalábbis szempontomból. Ezzel pedig le is fedtük a könyv történetét és erkölcsi kérdőjeleit, így igazából nem értem, hogy a harmadik fejezetben ezen lamentál az író, mert bizony nem történt elítélendő dolog, tehát felesleges erre annyiszor kitérni.
A fő mondanivaló pedig majdnem tökéletes és megvalósításában azzá is válik. Úgyanis persze, hogy kapni, jobb, mint adni, de a legjobb mindkettő csinálni, viszont adakozni önmagában nem jócselekedet a nagy egészt nézve. Azonban máris azzá válik, ha egyedi esetekre bontjuk és adot problémát oldunk meg. Abszolút nem segít, sőt ront, ha valaki támogatja az éhező gyerekeket, az esőerdőket, a rákos mittudoménkiket, nincs az a pénzösszeg, amivel ha rendelkeznék, akkor egy fillért is kapna bármely ilyen szervezet (kivéve persze PR és adózási célzattal, ahogy a többség is nyújtja adományait), nem, nincs értelme, sőt sokszor rosszat teszünk vele, ha feltételezzük is, hogy 12%-a odajut, ahova eredetileg szántuk és nem emészti fel a szervezet működési költsége. Viszont mennyivel hasznosabb az egyéni probléma megoldása, xy-néknak leégett a lakása, z-nek kell a műtétre a pénz, stb-stb. Itt 100%-ban odajut a pénz, ahova az ember szeretné adni, persze a kockázat továbbra is megvan, hogy vajon megérdemli-e vagy lesz-e bármilyen haszna a segítségnek, de legalább önmagunkat láthatóan megnyugtathatjuk, ahogy némelyeknek már az is nyugvás ha adnak egy százast az alkesznek a sarkon. Hozzátéve persze, hogy ezek kiválasztása is általában nem csak a véletlenen, hanem az előítéleteken múlik és nyilván az aranyos kis szöszi kislánynak segít az ember, ahelyett, hogy a büdös fogadtlan Pistékének, pedig igazából miért lenne különb egyik prolbémája a másikénál, de hát továbbra sem lila gömb mindenki sajnos. Aztán, hogy az adás által nekünk még jobb lesz a sorsunk, nos az meg grátisz, anélkül tán nem is érdemes csinálni, hisz különben nem lenne ennyi alapitvány.
De mindezt érthető és humoros oldalról vizsgálva, fikciónak feltüntetve egy abszolút elgondolkodtató, vicces könyvet kapunk ismét Jonasson-tól. Ajánlott.

James A. Moore: A Bánat Tengere

Igazából most az időszak sem jó koncentráltan olvasni, túl sok negatív gondolat ér több helyről (ahogy itt a főszereplőt is), de véggondolva, hogy mennyi cím jött ki már Alien folytatásnak, őszintén megvallva címről, borítóról, de még tán a fülszövegről sem tudom megmondani, hogy melyik miről szólt annyira jellegtelenek (a filmekkel ellentétben), azért a Predi könyveknél van sokkal karakteresebb, vagy csak én érzem így, hogy ezt a három könyvet meg, hogy lehet majd trilógiának tekinteni, az kiderül a 3. rész után, de eddig nem tűnik az előző folytatásának (mondom, nincs egy éve, hogy olvastam, de fogalmam sincs mi volt az első részben, csak, hogy Ripley). Egyébként túl sok baj nincs vele, de kevés az újdonság és a karakteresség benne.

Caroline Rowlands: Jurassic World

Leírás:

A Jurassic World című könyv hivatalos Augmented Reality (kiterjesztett valóság) könyve. Letölthető mobil alkalmazás is kapcsolódik hozzá, amellyel életre kelthetjük a film dinóit és játszhatunk is velük.

A Jurassic World a kétmilliárd dollár bevételt hozó Jurassic Park sorozat következő része. Ez a kiadvány a  film hivatalos Augmented Reality könyve, egyben útikalauz a Jurassic Worldben szereplő élményparkhoz. Az akció-kalandfilm vezető producere Steven Spielberg, rendezője Colin Trevorow.  A Jurassic Word - Chris Patt-tel és Bryce Dallas Howarddal a főszerepben - a nézőt minden eddiginél közelebb viszi a génmódosított,  lenyűgöző és rettegést keltő dinoszauruszokhoz.

A könyv öt lélegzetelállító  Augmented Reality sorozatot tartalmaz, melyekben életnagyságú dinoszuruszok láthatók. Ez a kiadvány és a hozzá kapcsolódó ingyenes mobil alkalmazás minden Jurassic World és dinoszaurusz rajongó számára tökéletes ajándék.


Vélemény:

Mai kiadványunk kapcsán sokmindenről beszélni kell. Mint kb. minden korosztályombeli én is hatalmas Jurassic Park rajongó voltam a 90-es évekbe. Igazságszerint, ha jól emlékszem előbb lettem rajongó, mintsem, hogy láttam volna a filmet egészében. A gyerekszoba falát óriás T-rex poszter foglalta el egy időben (volt JP és JP2-höz is igen jóféle posztermagazinok), az újságcikkeket és egyéb nyomtatott anyagokat egy lefűzhető dossziéban tartottam, persze rengeteg kiegészítővel a német nyelvű audióbook-tól a második résztől a cornflakes-ből előkerült raptorkaromig. Aztán persze lecsengett ez részben, főleg, mert a 3. után nem jött több rész, hát még szép, hogy nagy várakozással figyeltük, amikor kiderült, hogy mégis jön, bár nem Spielberg, nem a már előrevetített verzió, de egy új dinós Jurassic World.

És a film be is hozta azt, amit vártunk, remek szórakozás volt a régi film alapjain, építőkockáit felhasználva.

Mikor kijön egy általam kedvelt franchise új darabja a moziba, szeretem azt könyv formájában is magaménak tudni, így a minimális könyveim 90%-a mozis vonatkozású, tehát kerestem a Jurassic World könyvet is (hozzátéve, hogy igencsak kívánatos lenne, egy Jurassic Park-Jurassic World Insight Edition kiadás az USA-ba, máris jöhetne). És bár nem sok választék volt, nem csak itthon, de külföldön is, de egy igen érdekes kijött, ráadásúl a Gabo-éknál magyarul is.

Nézzük elősször a könyv részét, azzal hamarább megvagyunk és valahogy a teljes élménynek nálam úgy 40%-át jelenti csak.

 

A kivitelezés kitűnő, mérete igen jó, a borító párnázott (ennek lesz funkciója), igazán szépen mutat a polcon.

A belsőn érződik, hogy inkább a fiatalabb korosztályt célozza meg, de azért nem megy le dedóba. A könyv tulajdonképpen egy parkbemutató brossúra akar lenne, térképekkel, fajrazjazzal, minden érdekesebb fajról külön információkkal, egész kétoldalas képekkel, érdekességekkel és hát egységes grafikai elemekkel egyrészt a filmből, másrészt a Jurassic Franchise-ból. A szövegrész egyébként annyi, hogy akár a külföldi verzióval is megbírkózna az ember, de azért mindenképpen hasznos, hogy magyar.

És akkor térjünk rá a lényegre:) A könyvhöz le lehet tölteni egy programot okostelóra/tabletre, amivel adott oldalra fordítva a gép kameráját elővarázsolhatjuk az oldalon lévő dinoszauruszt.

Konkrétan a könyvön jelenik meg és a készülék mozgatásával akármilyen szögből megnézhetjük, mintha ténylegesen térben ott állna a könyvön előttünk. Picibe, nagyobba és akár életnagyságba. Szóval nyilván odatoltam egy életnagyságú Indominus Rex-et a galériára és bár nem fért el, a lábai között át lehetett hengeredni az ágyon és a könyvön.

Aztán hétvégén már vidékre mentünk és itt tovább lett kísérletezve, mégiscsak a szabadtéren fér ki a galéria lebontása nélkül a T-rex és barátai, viszont van még egy funkciója a programnak.

Ugyanis nem csak ott áll és nézelődik a 3D-s dinó, hanem bizony irányíthatjuk, mozgathatjuk is így a letett könyvből előmászva szépen megkergette a kutyát (eskü, hogy érezte, hogy mögötte lohol:), másrészt arra is lehetőséget ad, hogy akár több készülékről ugyanazt az egy vagy több dinót irányítsuk, így akár két telefonról 1-1 dinót egymásnak ereszthetünk a virtuális térben. Ja és mindezt fotózhatjuk, amikor csak akarjuk.

Egyszó, mint száz, bár nyilván a fiatalabb korosztálynak szól a könyv elsősorban, de még a 30-asok is simán elszórakozhatnak vele, így a könyv jóval túlmutat önmagán és egyenlőre egyedi élményt ad.