Charles Maclean: Paranoia

Fülszöveg: Ezt senki sem láthatta előre… Martin Gregory egy pénteken hazatér a munkából, megrakodva a feleségének szánt születésnapi ajándékokkal, majd másnap hajnalban fölkel, és látszólag minden ok nélkül valami olyan kegyetlenséget követ el, ami megkérdőjelezi beszámíthatóságát. Az őt kezelő pszichoterapeuta aztán, mivel más módszerrel nem jut eredményre, regressziós hipnózisnak veti alá páciensét, és hirtelen a múltnak akkora örvénylő szakadéka nyílik meg a lábuk alatt, aminek talán sosem érik el a fenekét. De valóban előző életek és valóságok befolyásolják Martin döntéseit, vagy dr. Somerville nem egészen az, akinek mondja magát, és az eseményeket saját kezűleg manipulálja? Esetleg minden csupán egy beteg elme szüleménye, mely kétségbeesetten fogódzót keres, mielőtt végképp magával sodorná a káprázatok árja? A skót szerző döbbenetes erejű története már puszta elolvasásával is képes felborítani egy gyengébb idegzetű ember lelki egyensúlyát. Paul Newman, az Oscar-díjas színész egyszer ezt nyilatkozta: „Amúgy is álmatlanságban szenvedtem, de amióta a Paranoiát elolvastam, már egyáltalán nem bírok aludni." A regény megjelenése óta a pszichológiai horror modern klasszikusává vált, és látványosan cáfolja a tételt, hogy a szépirodalomtól idegen az alantas ijesztgetés. Tegyen egy próbát, ha mer!

 Amikor megláttam a frissen megjelenő Galaktika könyvek között egyrészt úgy gondoltam, hogy már megint egy kiadóidegen könyv, ami újabban többször is előfordult, valahogy néha elkalandoznak a sci-fi/fantasy vonalról. A másik gondolatom meg, hogy ilynye no horrorkönyv, szép, bár sablonos borítóval, nekem ez kell.
A fülszöveg sokat ígér, bár azért ha valaki 30 év alatt jó ha három könyvet megír és szórakoztató irodalomnál tartunk, akkor az nem biztos, hogy előny és tapasztaltság, főleg, hogy ez neki az első ilyesmi típusú könyve.
Nade csapjunk a lecsóba, ahogy a könyv is teszi. Erős indítás a kutyás rész, bár én nem vagyok tagja annak a ferdült ízlésű nonhumán csoportnak, akik szerint egy embert nyugodtan ki lehet belezni, de az aranyos kutyát nem, mert az aranyos, de azért ütött.
Sajnos innentől laposodik a történet, izgalmat és vérfürdőt és bármi parást nem kapunk többet, de kapunk mást.
Mivel a nézőpontunk adott és mindent, amit tudunk nagyrészt egy valamennyire mindenképp bomlott elme tükrén látjuk, így biztosak nem lehetünk semmibe. Ugyanakkor abba se lehetünk biztosak, hogy biztos, hogy tévedünk-e, mint főszereplő.
Szerintem mindenre nem magyarázat, hogy beteg elme és minden kitalált, legalábbis engem nem győzött meg. Hogy részben beteg és irányítják az sem. Hogy nem beteg és csak úgy, meg pláne:)
Gyakorlatilag befejezés nélkül marad a történetünk, gondoljon mindenki amit akar az egészről és a folytatásról. Ami önmagában nem baj, sőt a bizonytalanság, a kérdések, a továbbgondolás mind-mind egy jó könyv sajátjai lehetnek, de mégse mondanám kiemelkedő vagy félelmetes könyvnek és semmiképp horrornak. Tartalma és egyes elemei, hangulata mind ismerős volt, valami hasonlót már olvastam novellában is, a borító visszaköszön filmesposzterekről, és talán nincs is ebben egy regényhosszúság igénye, de mindez lehet 2013 miatt van, anno ez sokkal félelmetesebb vagy egyedibb lehetett. De feltétlen rossznak sem mondanám, akit érdekel a pszichologiabb témájú könyvek, annak ajánlott, ennek ellenére az író egyéb könyvei még lehetnek érdekesek számomra is, legalábbis valami erotikus-thrillert emlegetnek, mint második műve és hát olyat se olvastam még:)