Aziz Ansari: Modern románc

Leírás

Elgondolkodtató, vicces és mélyre ható utazás a modern kapcsolatok szépségei és buktatói között Amerika egyik legfelkapottabb humoristájától.
Egyszer mindenki nekiveselkedik, hogy megtalálja az igaz szerelmet. Emberekkel ismerkedünk, randizunk, kapcsolatokat kezdeményezünk mindezt abban a reményben, hogy találkozunk valakivel, aki megérinti a lelkünket. Ez most bevett dolog, de elképesztő mértékben különbözik attól, ahogy az emberek alig pár évtizeddel korábban éltek. Az új technológiáknak hála döbbenetesen egyszerű kapcsolatba lépni, és válogatni a lehetőségek között. Akkor mégis miért ennyire frusztrált mindenki?
A problémák egy része saját korunk terméke. De a szerelmi életünk változásai mégsem írhatók egyedül a technológia számlájára, ugyanis rövid idő alatt a párválasztás teljes kultúrája végleg megváltozott. Ma az emberek idősebben házasodnak, mint valaha, és éveket töltenek életükből a Nagy Ő utáni kutatással.
Aziz rengeteget élcelődött a modern kapcsolatokon, de a Modern románc kötet megírása közben úgy vélte, szintet kell lépnie. Összeállt az NYU szociológusával, Eric Klinenberggel, és közösen hatalmas kutatási projektbe fogtak, amely keretében több száz beszélgetést és fókuszcsoportot vezényeltek le Tokiótól Buenos Airesen át Wichitáig. Vizsgáltak viselkedésmintákat, közvélemény-kutatásokat, és létrehozták a Redditen saját kutatási fórumukat is, ahol több ezer üzenetet dolgoztak fel. Bevonták a világ társadalomtudomány-kutatóinak krémjét is.
A Modern románcban Aziz Ansari maró humorát a legmodernebb társadalomtudománnyal ötvözi, hogy feledhetetlen tanulmányút keretében mutassa be nekünk szép, új romantikus világunkat.

Vélemény:
Mindig öröm, ha egy általam kedvelt celeb/sztár (nevezzük bárminek, itthon nyilván teljesen mást jelent) könyvét magyar nyelven is olvashatjuk. Így hát, amikor a Parks and Recreation egyik (de nem a leg-, úgyhogy továbbra is ajánlott lenne kiadni Nick Offerman könyveit vagy, - mivel úgyis a The Office-ból nőt ki az egész sorozat -  Rainn Willson könyvét) vicces karakterének megformálójának, az amúgy stand up-jairól is éppannyira ismert Aziz könyvét választotta a Fumax Gemini első könyvének őszintén örültem. Igazából el sem olvastam, hogy mi féle könyv ez, egyre gyakrabban teszem ezt a biztos olvasásokkal, végülis miért kéne nekem bármit tudnom egy könyvről előre az író személyén kívül.
A borító olyan, amilyen, a kinti borítót vették át, így felesleges lenne a magyar kiadót szidni érte, meg az úgyis csak marketing szempontból fontos.
Alapvetően én azt hittem, hogy egy könnyed regénnyel van dolgunk a címben említett témában (ebben a témában ajánlom Simon Rich The Last Girlfriend on Earth kötetét a kiadónak, ha hasonló, mint a sorozat, akkor nagyot ütne és modern, vicces, romantikus:), majd, hogy ezt a témát nem regényesen, de vicces oldalról fogja meg Aziz.
Nos többet és kevesebbet is, egy szóval mást kaptam.
Ugyanis (most feltételezzük, hogy amúgy nem egy pszichológus írta meg a nagy részét és a megjelölt író meg csak kiegészítette a poénokkal, mert hát ez is fenn állhat amúgy), Aziz fogta magát és komolyan vette a témát. Kutatótársakat szerzett maga mellé, fókuszcsoportos megbeszéléseket, mélyinterjúkat, internetes blogot szervezett a témában, több világvárosban és amerikai kisvárosba is elment, hogy konkrétan és szakszerűen információkat gyűjtsön a régi és a mai ismerkedési szokásokról, azok különbözőségéről, a mai ismerkedést jellemző problémákról. A könyv nagy része tehát szakkönyv, viszont a szórakoztató ismeretterjesztés címkével (és semmi esetre sem romantikus címkével) mindenképpen felruházható, ugyanis nem fukarkodik a humoros elemekkel sem.
Nem gondoltam magam a modern románc teljes jogú résztvevőjének (bár sokkal jobban, mintha még mindig ez a báros-discos ismerkedős vonal lenne a jellemző, mint 10 éve akár), mégis a könyvben foglaltak nagy része ismerősként csengett. A problémák, a fő konklúziók egyike sem ígér újdonságot annak aki tényleg az internetet, az okostelefonját tartja elsődleges kapocsként az ismerkedéshez ugyanazokhoz az emberekhez, akiket meg lehet szólítani a villamoson is csak az creepy (a könyvet két nap alatt kivégeztem, ez alatt ugyanennyi Tinder kapcsolatot is még hamvában, de a könyv témáit megbeszélve, könyv felett összekacsintva a telefonommal), de mindenképpen összefoglaló mű, hogy mi is megy most (leginkább a 30-as középosztálybeli értelmiségiek körébe), mennyivel is nehezebb most ismerkedni, mint öreganyáink idejében és mennyivel is jobb most ismerkedni a sok téren jelen lévő választás kiszélesítése miatt (hisz amúgy már valószínű 10 éve házas lennék egy két utcával arrébb lakó lánnyal és három gyerekkel és még mindig azon gondolkodnánk, hogy meg tudjuk-e amúgy kedvelni a másikat idővel, míg most tucatnyi kívánatosabb verzió közül választhat az ember, amik adott esetben mind jobbak).
A téma tehát érdekes, a nemzetközi kitekintések színeznek is rajta és mellé kapjuk a szakszerűségen túl a humort is, ami nincs tolakodóan előtérbe helyezve, nem akar mindent viccel elütni, tényleg vannak hosszú bekezdések, vagy oldalak, amiben nincs egy deka humor sem és akkor az utolsó mondatba üt egy nagyot egy hülye beszólással, képpel, vagy az interjúalanyok valódi példáin keresztül.
Szóval aki romantikus könyvet vár, vagy regényt, annak nem ajánlott, akit érdekel, hogy ismerkedünk mostanában és szeret nevetni is, annak viszont erősen ajánlott könyvecske.

George R. R. Martin – Elio M. García Jr – Linda Antonsson: A tűz és jég világa

Egyrészt a plusz pont: a könyv gyönyörű; kivitelezés, festmények, minden abszolút maximumot érdemel. A tartalom viszont nem. Persze hozza azt, amit ígér, egy képzelt világ lexikona. De én a valós világ lexikonaira sem adnék túl sok pontot, egyszerűen nem szórakoztatnak. Tudom, gyerekként egyszer eljutottam az E betűig valamelyikben. Egy olyan lexikonra meg, ami valóban szerteágazó, de minden eredetiséget nélkülöző (évekig olvastam, így csak a végére emlékszem, de tényleg a rizsán kívül gyakorlatilag csak fognak létező rasszokat, kultúrákat, vallásokat, átnevezik, esetleg kicserélik egyik tulajdonságát egy másikkal és eladják egy új sziget, város vagy nép történetének, nagy munka leírni, nem munka kitalálni) és hát nyilván nem is valós, az alaptörténethez ritkán kapcsolódó kiadványról van szó, ahol inkább a kitartást lehet értékelni, de hiányzik belőle a fantázia (ahogy persze a GoT első részéből is szinte, de azt nem is az adja el, hanem a karakterek és a történések, de hát lexikonban ezekből van a legkevesebb, ahogy stílusból sem) Ellenben leszögezhető, hogy a Tűz és Jég világában a legkevésbé érdekes terület Westeros, ahogy talán a legkevésbé érdekes történet is maga a Tűz és Jég történet, szóval van ebben az univerzumban még potencia, bár lehet nem sokban hasonlítana az eredeti történetre, de kíváncsian forgatnám azt is.

Andrew Shaffer: How to Survive a Sharknado and Other Unnatural Disasters

Alapvetően úgy gondolom, hogyha az Asylum és Syfy filmeket nagyobb költségvetésből színészekkel, normális számítógépes trükkökkel látnák el és nem csak pénzmosoda lenne minden küszöb megugrása nélkül, akkor én rendszeres nézője lennék ennek a ponyvaműfajnak. Sajnos azonban még nincs így, 95-ös számítógépes játékok grafikájával és Zs kategóriából kiörgedett színészkékkel gondolom egy csapóval veszik fel őket egy szeles hétvégén.
Viszont valami miatt a Sharknado kiemelkedik valószínű csak marketinges szemszögből, de rendes bevételt hozott a csatornának, azóta is jönnek a folytatások és a 2. (vagy 3?) részben említett könyvünket is bemutatják, egyben reklámozva mindegy csatolt terméket. Miután amúgy fillérekért meg lehet venni (ne várjunk album méretet), ezért gyorsan le is csaptam rá és nem is bántam meg. A könyv a Syfy Zs vonalának ilyen-olyan giga-mega-mecha állatkáit és természeti katasztrófáit mutatja be részben komolykodva, részben viszont rengeteg humorral, kikacsintással. És bár nem láttam 90%-ukat, abszolút jól szórakoztam. Persze csak aprónként haladva (ezért a 15 hónapos olvasási hossz:), nagy mennyiségben megárthat.:)

Thuróczy Gergely (szerk.): Az ellopott tragédia

A kevesebb több lett volna tipikus esete. Most tekintsünk el a randa borítótól, hisz kapunk rá magyarázatot, hogy olyan ponyvaszerű (ettől még lehetett volna szebb). Kapunk egy részletes életrajzot (volt már ilyen, de mindig derülnek ki új dolgok, szóval kell is az ilyen) és ennek vége még a könyv felénél is kevesebb terjedelembe. Akkor mi a maraédk 300 oldal? Nagyrészt semmire sem jó levélrészletek, egy kisregény három verziója és a leveleket magyarázandó értkezések. Az első részre tehát jár az 5 csillag, a második rész viszont unalmas, felesleges, néhol levéltitoksértő (oké, ez csak engem zavar) max 1,5 csillagot érdemel az irodalom (akár ponyvairodalom) iránt érdeklődőktől, az más kérdés, hogy a meta dolgok iránt nyitott kutatóknak talán aranybánya.
Amúgy meg fel kéne éleszteni a ponyvaműfajt, akár heti több 50-70 oldalas mű kortárs szerzőktől (tucatszám) mindenféle témában egységesen 200 ft-ért, változó színvonalban, de ez adná meg a fő érdekességét.

Arthur C. Clarke: 3001 – Végső űrodisszeia

Azért pár szót így a sorozatról:
-valószínű nincs másik ilyen négyrészes sorozat (bár lehet a limonádék ilyenek), amiben konkrétan ilyen kevés cselekmény lenne, a négy könyvnek sincs egy könyvnyi cselekménye, az utolsó résznél a 225 oldalból a 200. környékén mintha lenn egy, de ennyi
-és ez általában nem baj, főleg az első két részben van hangulatteremtés és főleg – általában – nagyon érdekes leírások.
-annyira viszont nem jó leírások, hogy ami jól sikerült leírófejezet azt sorra bemásolja a következő könyvekbe is változatlanul
-a 3001-nek pedig már a leírásaival sem voltam elégedett, oké az előző leírások a kornak megfelelő tudományos cikkek icipicit továbbgondolt verziói, teljesen földhöz és korhoz ragadtak, de elvileg hihetőek is lehetnek, hisz távoli világokat mutatnak be, míg a pár évtizeddel előrébb járó leírások sem oly nagyon különböznek a valóságos idősíktól, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy az űrhajózás kb. semmit sem fejlődött az elmúlt évtizedekben, de a 3001 már nem távban, hanem időben távoli Földet akar bemutatni és az már nekem túl hihetetlen és nagyon korhozragadt és optimista. Nem tudok elképzelni és már a sci-fi írók is nehezen utopisztikus társadalmat és szerintem ez már 1996-ban sem volt divat, ha nem is kezdődőtt még el talán teljesen ez a disztópikus hozzáállás. De persze ez egy dolog, de valahogy tényleg úgy érezni, hogy néhány dolgot átvesz abból, ami talán 50 év múlva lenne és azt kiegészíti pár elszállt ötlettel és máris 3001-et írunk, csakhát nagyon hiányos a közte eltelt 1000 év.
-és hát na, amit elnézünk egy gagyi, de látványos akciófilmnek, a Függetlenség napjának, azt azért már ne várjuk el az egyik legnagyobb sci-fi írótól. Nem, egy idegen faj szuperszámítógépe nem fogja lejátszani az Enya cd-met és nem megy rajta semmi amit ilyen vagy olyan nyelven írtak bármikor a programozók.

10 könyv, 10 mondat, 10.

James Goss – Douglas Adams: A halál városa : Kifogástalan szórakozás, remek karakterek, jó stílus, abszolút Adams-esnek érződik (a Doktor néha egész Rejtős), megint meghozta a kedvem, hogy nézzem, de nem fogom csakazértse:)
James Lovegrove: Lidércnyomás: Valahol Verne és a Transformers között, némi dedukció nélküli Sherlock-kal.
Ben H. Winters: Az igazság határán : A végével sem vagyok elégedett, a bűnügy is átlátszó, ugyanakkor tele van logikátlanságokkal a vége, így sajna erre nem jár jó pont, a középső kötet a legerősebb.
Douglas Preston – Lincoln Child: Jég alatt : Valószínű a legzsékategróiásabb, legkiszámíthatóbb könyvük, már nekem is sok volt néha:)
Kordos Szabolcs: Airport, Hungary: Amúgy teljesen értem, hogy az ilyen típusú könyveknél nem lehet az írót hibáztatni, hisz anyaggyűjtés közben jön rá az ember, hogy ebben a témában van-e élet vagy egy könyvre való. Jelentem sajna nincs. Semmi érdekesség, semmi meglepő, semmi információ, vagy legalábbis egy oldalban elfér. Viszont legalább rövid és Ferihegy 1-en ki is olvastam egy fél nap alatt munka közben.
The X-Files: The Official Collection 2 – Little Green Men: Monsters & Villains : Az elsőnél nekem érdektelenebb, untam olvasni hosszan szellemekről és egyéb ezo cuccról nem is igazán X-aktás szemszögből.
Mike Mignola – Richard Pace: Batman: A végzet Gothambe érkezik : Szemeket nem tudnak rajzolni, de amúgy a legegyedibb DC eddig:)
Alan Dean Foster: Alien: Covenant – Eredet : Alienek száma: 0
Történések száma: nullához közelít. (oké, felrobbanó csirkék és lórobotban utazó emberkék, de tényleg ennyi a max ami említésre méltó:)
Értelme: 0.
Mike Mignola – Richard Pace: Batman: A végzet Gothambe érkezik - Szemeket nem tudnak rajzolni, de amúgy a legegyedibb DC eddig:)
Geoff Johns: Superman: Titkos eredet - Szép és jó, de azért már kezdem unni, hogy ennek a fele is a már ezerszer olvasott eredettörténet.