Magyar Szuperhős mesék

Fülszöveg:

A Magyar Szuperhős Mesék klasszikus szuperhős fordulatokat vegyít hazai elemekkel, magyar helyszíneken. Könnyed hangvételű, így fiatal olvasók kezébe is adható (6+), felfogható a képregények és a régi mesék ötvözeteként is. A formátumot képes krónikának nevezzük: nem képregény képes regény, amiben minden oldal szöveghez egy teljes oldalas illusztráció tartozik.

Több alkotót felölelő projektről van szó, ennek köszönhetően már az első kötetben is három illusztrátor látásmódját mutathatjuk be a Magyar Szuperhős Mesék világáról.

Igen furcsa publikációval (nem könyv, nem képregény, talán félúton lévő füzet) találkoztam pár hónapja még csak terv szintjén, aztán meg is jelent és a facebookot elárasztották a bejegyzések: Magyar Szuperhős Mesék nyomtatásban.
Bár eltelt egy kis idő, mire sikerült szereznem belőle és így már lassan jön a második része is, de abszolút kíváncsisággal fordultam felé, mint nagy képregényrajongó, aki abszolút lát benne fantáziát, hogy miért ne legyen Hungária Kapitánya, ha már van Amerika kapitány is.
A borító és majd a történetek is bizonyítják, hogy nem rugaszkodik el a DC/Marvel-es hagyományoktól nagyon, az utolsó történet és borító stílusában is hozza ugyanazokat a minőséget és hát történetben sem távolodik el nagyon (ami nem nagy teljesítmény), áthatja valami gyermeki humor az egészet.
A füzetben három történet van, három rajzstílusban két eredettörténettel és egy közös kalandozással. A három történet rajzstílusai is különbözőek és időrendben fejlődnek is, ennek gyakorlati értelmét nem látom (miért kell mindig máshogy kinéznie a főhősnek), de abszolút érdekes. A történetek nem túl bonyolultak, tényleg fogyasztható a 6+-os korosztálynak is, de még 30 felett sem kifejezetten zavaróan gyerekesek. És hát a harmadik történet ott játszódik nálunk a Teleki téren meg a Salgótarjáni utcában, szóval ennél már majdnemhogy nem hozhatták volna közelebb a történetet, szóval az utolsó rész abszolút viszik a pálmát a hármasból. Túl sokat nem kell tőle várni és lehetne benne több rajz (képregényformátum), de nekem már így is bejött.

Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás

Ezzel a könyvvel most foglalkozok, mert már lecsenget (ahogy a nőcske élete is), de azért én megígértem még anno valakiknek, hogy elolvasom, mert nem lehet olyan rossz, meg nem olyan szarul megírt és a lány sem biztos olyan kis primitív. Néhol tévedtem, belátom:)
Az alapötlettel - tartom - nincs olyan nagy baj, a sport érdekel, a szex érdekel, miért ne lehetne ezt érdekesen tálalni, bár talán a szemszög nem ideális. Hát nem sikerült.
Egyrészt Niki úgy tűnik nem volt túl nagy sportoló (pedig a nevét ismertem), másrészt nem is túl intelligens vagy szimpatikus leányzó (így már nehéz, hogy érdekeljen, amit művelt), másrészt nem igazán van sem történelme, sem története a műnek így nulla az érdekességfaktora. Lefeküdt pár emberrel, naés? A konkrétan említettek talán még nem is átlag feletti számról tanúskodnak, de hát nyilván nem mindent lehet konkretizálni. Hogy közbe betolakszik néha az élete, ami sajnos hullaunalom (mondjuk kinek az élete nem az), az kicsit zavaró, hogy van egy kerettörténete, mintha egy - egyébként abszolút szimpatikus és jó zenei ízlésű - spanyol barátjának meséli az egészet (aki szegény, tudom sajnálni, előttem van a kép, hogy ez betoppan oda, míg szegény csak borozgatna meg zenét hallgatna egész nap, aztán itt nyomja az érdektelenséget) az felesleges és szintén zavaró. Hogy 10 oldalanként azt az érzést próbálja kelteni az olvasó (gondolom nagyrészt nőkben), hogy hát egyrészt most biztos, de irigyeltek, másrészt meg semmit nem bántam meg dolog meg enyhén irritáló. Ha ma egy lány le akar feküdni mondjuk 100 pasival 3 év alatt, akkor megteheti, nem kell hozzá sem jó testűnek lennie, sem személyiséggel rendelkeznie (lásd pont ez), lelke rajta, csinálja (de becsülettel és a másik 100 is tudja, hogy ők csak ilyen olyan 1-2-34 éjszakás kalandok, mert úgy egyébként a megcsalás sosem vicces vagy menő dolog, hanem vágnám arcon a péklapáttal), lehet időlegesen kielégíti, hajrá. De ha közben ezt úgy éli meg, hogy fűdeegyedi és fűdeállat vagyok és
szexistennő, szexmániás valami, aki csak úgy falja meg ilyesmi és még büszke is rá és mentegeti magát, hogy sose bánta meg, nos akkor már az visszatetsző, ahogy megírni is alap minőség nélkül is sajnálatra méltó.
Ezzel együtt ő nem így viselkedett, nem tudom hány pasival feküdt le, teljesen mindegy, hogy említett úgy 15-öt és volt igazából 150, mert a viselkedése a fontos, ami abszolút visszataszító, hűtlen, részegen vezető, hányadékban fetrengő, flegmán unintelligens buta kislány. Hajrá kihasználta pártucat pasi és ennyi, másra nem is jó, kicsit persze sajnálom, hogy ezért az Ulpius-tól pénzt kapott, de hát már kezd a fiatal test eltűnni, szóval most még talán pár évig szexelhet abból, hogy a férfiak
nem olvassák el a könyvét, csak tudják, hogy ezt könnyű meghúzni, szóval hajrá fiúkák (bár azért óvatosan, mert kb. sose használt gumit), erre talán jó lehet még pár évig, aztán meg elfogy az Ulpius-pénz, írni nem tud, ha jól értem nincs nagyon használható végzettsége, sportkarierjének vége és normális ember meg nem áll nagyon szóba vele, szóval biztos szép jövője lesz, de legalább nem bánt meg semmit (miért, ki bánt meg bármit?) Mindenesetre valamilyen szinten tudom sajnálni az ilyen hölgyeket (ismerek személyesen is), de hát ha valakinek az a fontosabb, hogy még van olyan pasi, aki megkívánja (egy ideig lesz, csak a mércét kell mindig lejjebb állítani és akkor örökké), akkor egészségére.

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Stalker

Nézzük a pozitívumokkal, azzal hamar megvagyunk: a borító igen szépre sikeredett, hozza a stlaker érzést, bár úgy belegondolva mindennek nem sok köze van a könyvben leírtakhoz.
A könyv két részre osztható. Első részében van egy regény, vagy befjezetlen regény, vagy novella, vagy nem tudom beazonosítani. Semmire nem vezet ki, unalmas, történettelen, gondolattalan, fantáziátlan. Aztán még rosszabb, mert nem elég,
hogy csak úgy abbamarad, de onnantól jön egy forgatókönyvátírat, ami valahol a regény és a film között van és bár valamivel egységesebb, de semmivel sem jobb. Egy-két momentum tetszett a Zónában, de úgy egyébként nem sok fantáziát látok
benne.

A civilizált emberiség nyolc halálos bűne

Kellemes borító, Galambos is jól olvassa fel.
Úgy 15%-át nem értettem, 15%-ával nem értettem egyet és szerintem minimum 15%-a már rég túlhaladott. A százalékokban vannak átfedések.
Nyilván amit értettem, azt tudtam, újdonságot nem tartalmazott, amivel egyetértek az sima aha, amivel nem, az meg, hát neki is csak egy gondolata, nem állítása vagy tudása és ezen fogalmak közti különbséget meg ő is elmagyarázza.
A lényeg, hogy többségében persze így van, ahogy leírja, bár nagyon pesszimista és csak problémákat emel ki, megoldást rájuk nem javasol, ami persze könnyű is, és ép ez benne a nehéz.
Úgy gondolom, hogyha minden úgy is lenne, ahogy leírja és ezzel tisztába is lenne mindenki (szerintem az értelmesebb emberek egyébként nyilván), akkor is egyszerűen és akkor mivan érzése van az embernek, sem nem akarna, sem nem tudna ezen változtatni és hát miért is tenné?
Szóval többségében kellemes volt hallgatni, de alapvetően feleslegesnek érzem a legtöbb ilyesmi könyvet, mert újdonságot nem tud mondani, nézetet meg nem alakít ki, vagy módosít vagy bármi.

Arnaldur Indriðason: Hipotermia

Leírás:
Reykjavíktól nem messze, egy tóparti nyaralóban felakasztott női holttestre bukkannak. María, aki nemrégiben édesanyját – gyerekkorában pedig édesapját is – tragikus körülmények között veszítette el, minden bizonnyal öngyilkos lett. A rendőrség lezárja az ügyet. Erlendur felügyelő azonban ösztönösen érzi, hogy valami nincs rendjén. Életében először megszegi a szabályokat, és saját szakállára kezd nyomozni. Kezébe kerül egy hangfelvétel, amely akkor készült, amikor María felkeresett egy médiumot. Anyja ugyanis megígérte neki, hogy ha létezik halál utáni élet, azt tudatni fogja vele, mégpedig valamilyen módon kedvenc írója, Proust segítségével. A nyomozás során nemcsak María életének kísértetei, de Erlenduréi is életre kelnek…

Vélemény:
 Bár továbbra sem került kiadásra a sorozat első két kötete és a folytatások is igen összevissza időközökkel jelennek meg (legutóbb 3 éve és már azóta megjelent 5 folytatása is kint), de végre új Arnaldur könyvet tarthatunk a kezünk között.
Ismét csak elég lassan indul be és nem is mondanám az eddig megjelentek csúcsának, valahogy nekem kevés volt, valahogy lelassítja az embert, ahogy olvassa, mintha egy álomban, mocsárban ragadtként próbálna átsétálni a történeten és homályosan látja a pontokat, hogy bizony ezeknek össze kellene tartozniuk és a végén össze is tartoznak, így inkább csak hangulata van az egésznek, mintsem, hogy krimiként tekintsünk rá.
És csak nekem gyanús, hogy ezek a rendőrők úgy dolgoznak, hogy A) nem mennek szabadságra B), nem dolgoznak ügyön C) közben hetekig titokban munkaidőben járják a várost és környékét, hogy régi ügyeken agyaljanak, tehát kvázi a munkahely szempontjából hetekig azt se tudják, hol van, mit csinál, mert igazi munkát nem végez, szóval lehet nyomozó szeretnék én is lenni:)