Lőrincz L. László - Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről

Hétvégén volt szerencsém kiolvasni a fenti címmel megjelent 3 történetet a Galaktika XL-ból (netes forrás). Lassan tényleg nem tudom mit gondoljak Laci bácsi mostanában megjelent könyveiről, történeteiről. Írói fejlődés - legalábbis pozitív irányban - nem történt az elmúlt 40 évben. A fent említett 3 történet kb. 100 oldalnyi terjedelem, de így is baromira unalmas.
Képzeljünk el egy nem túl motivált mesemondót aki leül mondanak neki 3-4 témát (foci, plázacicák, nem emlékszem mi volt az első) és a mesélő elkezd mesélni. Amit kimond nem törölheti, nem javíthatja, a következő mondaton nem gondolkodhat, a történetet előre nem dolgozhatja ki. És akkor az alaphelyzetből mindig elkalandozva, de nem mindig értelmesen elkalandozva lassan halad a történet a hiányzó sluszpoénok felé. Nagyon rossz, tényleg semmi szerkesztés, semmi átgondolás, csak úgy van, bár biztos vagyok benne, hogyha ez tényleg egy este elhangzott és Laci bácsi meséli még talán tetszene is, talán nevet is rajta az ember, talán nem is veszi észre az ellentmondásokat, talán nem is akad fent a sok fajok közti erotikán. Ja persze gyerekek is voltak ennél a mesedélutánon.

Charles Maclean: Paranoia

Fülszöveg: Ezt senki sem láthatta előre… Martin Gregory egy pénteken hazatér a munkából, megrakodva a feleségének szánt születésnapi ajándékokkal, majd másnap hajnalban fölkel, és látszólag minden ok nélkül valami olyan kegyetlenséget követ el, ami megkérdőjelezi beszámíthatóságát. Az őt kezelő pszichoterapeuta aztán, mivel más módszerrel nem jut eredményre, regressziós hipnózisnak veti alá páciensét, és hirtelen a múltnak akkora örvénylő szakadéka nyílik meg a lábuk alatt, aminek talán sosem érik el a fenekét. De valóban előző életek és valóságok befolyásolják Martin döntéseit, vagy dr. Somerville nem egészen az, akinek mondja magát, és az eseményeket saját kezűleg manipulálja? Esetleg minden csupán egy beteg elme szüleménye, mely kétségbeesetten fogódzót keres, mielőtt végképp magával sodorná a káprázatok árja? A skót szerző döbbenetes erejű története már puszta elolvasásával is képes felborítani egy gyengébb idegzetű ember lelki egyensúlyát. Paul Newman, az Oscar-díjas színész egyszer ezt nyilatkozta: „Amúgy is álmatlanságban szenvedtem, de amióta a Paranoiát elolvastam, már egyáltalán nem bírok aludni." A regény megjelenése óta a pszichológiai horror modern klasszikusává vált, és látványosan cáfolja a tételt, hogy a szépirodalomtól idegen az alantas ijesztgetés. Tegyen egy próbát, ha mer!

 Amikor megláttam a frissen megjelenő Galaktika könyvek között egyrészt úgy gondoltam, hogy már megint egy kiadóidegen könyv, ami újabban többször is előfordult, valahogy néha elkalandoznak a sci-fi/fantasy vonalról. A másik gondolatom meg, hogy ilynye no horrorkönyv, szép, bár sablonos borítóval, nekem ez kell.
A fülszöveg sokat ígér, bár azért ha valaki 30 év alatt jó ha három könyvet megír és szórakoztató irodalomnál tartunk, akkor az nem biztos, hogy előny és tapasztaltság, főleg, hogy ez neki az első ilyesmi típusú könyve.
Nade csapjunk a lecsóba, ahogy a könyv is teszi. Erős indítás a kutyás rész, bár én nem vagyok tagja annak a ferdült ízlésű nonhumán csoportnak, akik szerint egy embert nyugodtan ki lehet belezni, de az aranyos kutyát nem, mert az aranyos, de azért ütött.
Sajnos innentől laposodik a történet, izgalmat és vérfürdőt és bármi parást nem kapunk többet, de kapunk mást.
Mivel a nézőpontunk adott és mindent, amit tudunk nagyrészt egy valamennyire mindenképp bomlott elme tükrén látjuk, így biztosak nem lehetünk semmibe. Ugyanakkor abba se lehetünk biztosak, hogy biztos, hogy tévedünk-e, mint főszereplő.
Szerintem mindenre nem magyarázat, hogy beteg elme és minden kitalált, legalábbis engem nem győzött meg. Hogy részben beteg és irányítják az sem. Hogy nem beteg és csak úgy, meg pláne:)
Gyakorlatilag befejezés nélkül marad a történetünk, gondoljon mindenki amit akar az egészről és a folytatásról. Ami önmagában nem baj, sőt a bizonytalanság, a kérdések, a továbbgondolás mind-mind egy jó könyv sajátjai lehetnek, de mégse mondanám kiemelkedő vagy félelmetes könyvnek és semmiképp horrornak. Tartalma és egyes elemei, hangulata mind ismerős volt, valami hasonlót már olvastam novellában is, a borító visszaköszön filmesposzterekről, és talán nincs is ebben egy regényhosszúság igénye, de mindez lehet 2013 miatt van, anno ez sokkal félelmetesebb vagy egyedibb lehetett. De feltétlen rossznak sem mondanám, akit érdekel a pszichologiabb témájú könyvek, annak ajánlott, ennek ellenére az író egyéb könyvei még lehetnek érdekesek számomra is, legalábbis valami erotikus-thrillert emlegetnek, mint második műve és hát olyat se olvastam még:)

Matthew Reilly - A hat szent kő

Fülszöveg: A halál hét csodája titkainak megfejtése még csak a kezdet volt. A világ még mindig halálos veszedelemben van. Jack West és hősökből álló bátor csapata számára most az jelenti a kihívást, hogy a hat mesebeli gyémántot szerte a világon a maga kijelölt helyére tegyék, mielőtt a globális pusztulás határideje elérkezik. Előbb azonban meg kell határozniuk a pontos földrajzi helyeket – hat ősi színhelyet, amelyek elhelyezkedésére a legendás hat szent kő vet fényt. A hajsza során részük lesz egy félelmetes vonateltérítésben Kína legtávolabbi zugának hegyei közt… egy éjféli expedícióban, melynek során megfejtik Stonehenge titkait… egy eszeveszett üldözésben az egyiptomi sivatagban, kamionokkal, dzsipekkel és egy 747-essel… valamint egy félelmetes utazásban egy elfelejtett afrikai törzs sötét birodalmába…

Szeretem a kalandregényeket, azokból is azt a típust, amiben van akció (üldözés, lövöldözés, stb), van rejtvényfejtés és persze ott a titok, a kincs és az egzotikus helyek.
Lehet, hogy nem fedem le teljesen a magyarul is megjelent ilyen típusú minőségibb vonalat, de jópár íróval jó ismeretséget szereztünk. Persze itt van Dan Brown, aki kicsit kilóg, kicsit más a marketingje, más a kiadása, próbál más szinten mozogni, de azért ha a mázat levesszük ugyanaz a szint. Itt van Steve Berry, aki tényleg basic, elmegy kirándulni egyedül vagy a zasszonnyal, azt a múzeumba/templomba beleírja a rosszfiúkat meg az érdekességeket, amit a guide-tól hall, felégeti és a végén egy távoli sírban megtalálnak majd valamit.
Itt van James Rollins, aki nálam kedvenc, már átmegy néha a hihetetlenbe, de remek helyszínek, remek akciók és történet, szóval abszolút verhetetlen a romos akciókalandok világban.
És akkor itt van Matthew Reilly, akinek most a könyvéről kellene írnom, akit pedig Rollins stílusa felé tennék, minőségbe picit alá, hihetetlenbe nagyon fölé, de könnyed szórakozásba mellé.
Könyvünk egy trilógia középső darabja, mivel már én is régen olvastam az első részt és már akkor régi könyv volt, úgy hiszem le van maradva a kiadás és nagyon remélem, hogy a befejező rész mostmár hamarosan érkezik.
A borító remek, a tördelés, könyvszerkezet pont ideális, és Reilly egyedi abból, hogy rengeteg rajzot, ábrát, képet használ, szóval, hogy most ki hova menekült, pontosan, hogy néz ki ez meg az a tábor azt mind megkapjuk rajzba is, ez abszolút jó.
A főhős Indiana Jones (szigorúan a negyedik részből, de fiatalon, szóval sérthetetlen, halhatatlan vagány kincskereső), kapunk mellé pár gyerekkaraktert amúgy Spielbergesen, néhány Harry Potter felnőtt szereplőt, Darth Vadert ésatöbbi ésatöbbi és indulhat a Tomb Raiderezés.
Az egész könyv olyan, mint egy videójáték, nincs benne egy perc megállás, pörög a géppuskadob, a repülő propellere és az egész történet is. De ne várjunk komolyságot, izgulni nem izgulhatunk senkiért, bár van aki elpatkol, de azt addig észre se vettük, a háttér Daeniken meg Hancock, tehát erősen megkérdőjelezhető ezetorikus történelem előtti fejlett civilizációs valami. Furcsán most ez nem zavart, de azért van, hogy az ezzel való ily szabadon való bánást már irritálónak találnám.
Egyszóval egy könnyed szórakozás, nem mondanám azért persze azt, hogy ez az a fiúknak, mint az Ulpiusos pornó a lányoknak, mert azért ebben tényleg van munka, rajzok meg rengeteg infó, de azért nyilván B kategória.